Kattintson a Fullscreen ikonra , ha a folyóiratot nagyobb méretben kívánja olvasni!

 

1. A magánszféravédelem aktualitása a magyar polgári eljárásjogban és a „konkuráló alapjogi pozíciók” elve

A magánszférajogok nem csak az EU GDPR-nek (Általános Adatvédelmi Keretrendeletnek)^[1] és az elfeledtetéshez való jognak, vagy különböző kortárs irodalmi disztópiáknak (pl. Dave Eggers: A Kör) köszönhetően kerültek a közelmúltban a figyelem középpontjába. Magyarországon, politikai színezettől mentesen, gondolhatunk a gyülekezési jog rekodifikációjával kapcsolatos erőfeszítésekre, illetve arra a jelenleg is zajló jogi vitára, amelynek alapkérdése, hogy „Magánember-e a politikus, és ha igen, mikor? Jár-e a politikusnak magánélet, magánszféra?”. Ez a kodifikációs törekvés úgy kívánja helyre tenni az 1990-es évekből egyfajta „utolsó túlélőként” fennmaradt jogi szabályozást, hogy abban – nemzetközi minták alapján – a megfelelő helyiértéken figyelembe veszik a magánszférához való jogot, illetve annak tiszteletben tartását a gyülekezési jog visszaélésszerű gyakorlásának megfékezésére.

A bizonyításhoz való jog visszaélésszerű gyakorlásáról is beszélhetünk azonban a magánszférához való joggal való alapjogi ütközések vonatkozásában. Ez esetben szót kell ejtenünk arról, hogy hazánkban először az új Pp., vagyis a 2016. évi CXXX. törvény 269. §-a szabályozza a jogsértő bizonyítási eszközök felhasználhatóságának kérdését a tételes polgári eljárásjogban, amely nagyon fontos jogalkotási nóvum ezen a területen. Ahogy egyre közeledünk az új Pp. hatálybalépésének dátumához, úgy folynak az új büntetőeljárási kódex kodifikációs munkái is, amelyben szintén teljesen új köntöst kap az ún. „leplezett eszközzel” – „tehát a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a magántitok, a levéltitok és a személyes adatok védelméhez fűződő alapvető jogok korlátozásával”^[2] – történő bizonyítékszerzés.

A büntetőeljárásban ez egy olyan „különleges tevékenység, amelyet az erre feljogosított szervek az érintett tudta nélkül végeznek.” ^[3] A polgári eljárásban is történhet természetesen bizonyítékszerzés tkp. „leplezett eszközzel”, azaz a fent említett alapjogok sérelmével, azonban ezen esetekben ez nem különleges tevékenység lesz – bár az érintett tudta nélkül végzik, arra egyébként fel nem jogosított személyek. Mára már-már mindennaposnak tekinthető a jogellenesen megszerzett hangfelvétel, képmás vagy elektronikus levelezés csatolása bizonyítékként, és azon technikai megoldásokat, amelyeket eddig szinte kizárólagosan csak állami szereplők voltak képesek alkalmazni, ma már magánfelek részére is rendelkezésre állnak. Ez a szempont bizonyítékkizárási szempontból bizonyos mértékű konvergenciát teremt a polgári és a büntető eljárásjog között, és alapot ad arra, hogy megvizsgáljuk, hogy a büntetőeljárásban érvényesített alkotmányjogi, alapjogvédelmi szempontokat hogyan lehet, illetve lehet-e egyáltalán érvényesíteni a polgári eljárás vonatkozásában. A jogsértő bizonyítás egyes alkotmányjogi kérdéseire fordított figyelem tehát időszerű, eljárásjogtól függetlenül.

Jelen tanulmányunkban a magánszférasértő bizonyítási eszközök felhasználhatóságával kapcsolatos néhány alkotmányjogi, magánszféravédelmi súlypontra kívánunk rávilágítani a polgári eljárásjog vonatkozásában. A technológia fejlődése és ezáltal az egyre könnyebbé váló magánszférasértések a magánszférasértő bizonyítási eszközök kizárásának kérdéseit közel sem egyszerűsítik. Megállapításainkat egy korábban e folyóiratban megjelent írásunkban közölt összehasonlító alkotmányjogi elemzésben megfogalmazottakra építjük, amelyben a jogátvétel egyes lehetőségeinek elvi kérdéseit és a nemzetközi szabályozási minták hasznosságát, mibenlétét vizsgáltuk meg röviden. ^[4]

Visszautalva a bevezető elején említett gyülekezéshez való jog kontra magánszférához való jog dilemmára a politikusok (szűk értelemben vett közszereplők) vonatkozásában, érdemes kiindulópontként megjegyeznünk az alábbiakat. Az Alkotmánybíróság gyülekezési ügyekben kialakított legújabb gyakorlata^[5] fogalmazta meg először Magyarországon a magánszféra és más alapjog összeütközése kapcsán az ún. „konkuráló alapjogi pozíciók” szembenállását. Ez a doktrína adott alapot az alkotmányjogi elemzésre a jogsértő bizonyítás polgári eljárásjogi kérdéseiről, amelyben kiindulópontunk az Alaptörvény tisztességes eljáráshoz való jogot szabályozó XXVIII. cikke. Ebben a rendelkezésben a polgári eljárásokra vonatkozó nevesített garanciák „számszerű kisebbségben” (5:2 arányban) vannak jelen a büntetőeljárásokra vonatkozó biztosítékokhoz képest. Ehhez hozzá kell vennünk az Alaptörvény VI., azaz magánszféravédő rendelkezését is, hiszen álláspontunk szerint az információs társadalomban a tisztességes eljáráshoz való jog kereteit minden esetben a magánszféravédelemnek kell orientálnia, illetve tartalommal megtöltenie.

Első látásra a polgári kontra büntető eljárásjogi garanciák erőegyensúlyának hiánya rendben is van. Tulajdonképpen ez a mindenkori társadalmi és jogi elvárás is, hiszen a büntetőeljárásban az állam hatalommal való visszaélésével szemben védelmezzük az egyént, míg a polgári eljárásban a sikertelen eljárás kockázatát nem az állam, hanem egy egyén viseli, egyéneket kell más egyénekkel szemben az állami igazságszolgáltatásnak „védelembe vennie”. Ez azonban nem lehet önmagában indoka annak, hogy az alkotmányi garanciarendszerben a megfelelő hangsúlyok ne kerüljenek kialakításra. (Érvünk nem a szektorális garanciák hiányosságára alapoz elsődlegesen a polgári eljárásjog vonatkozásában, hanem az alkotmányi szintű biztosítékok és azok „visszatükröződésének” hiányára magában az eljárási törvényben, illetve annak a jogsértő bizonyítékok kizárását szabályozó új 269. §-ában.)

A büntetőeljárásban az állam magánszférasértő cselekményeivel (az ún. „leplezett eszközzel” történő bizonyítékszerzés, máshol: titkos információgyűjtés vagy bűnügyi célú felderítés) szemben védelmezzük az egyént és teremtjük meg a bizonyítékkizárás lehetőségét. A polgári eljárásban pedig a technológiai megoldások egyszerűsödése okán egyre inkább lehetőség nyílik, hogy a korábban kizárólag az állam részére nyitva álló „leplezett eszközök” használatával magánfelek „egymással szemben” is képesek legyenek magánszférasérelem okozására, bizonyítékszerzés céljával. A garanciadeficit-problémák még jobban láthatóvá válnak, ha a polgári és büntető eljárásjog jogsértő bizonyítási eszközökre vonatkozó szabályozását egymással szembeállítva vizsgáljuk meg, ahogy ezt a fentiekben a konvergencia szemléltetésén keresztül bemutattuk a „leplezett eszközzel” történő bizonyítékszerzés kapcsán.

A legszemléletesebb példa erre az általunk „bizalmi kapcsolattartásnak” nevezett kommunikáció vagy kapcsolatrendszer léte. Bizalmi kapcsolat lehet egy üzleti partnerség, egy ügyvéd-ügyfél kapcsolat, vagy éppen orvos-beteg reláció, és természetesen a házastársi vagy élettársi kapcsolat. Egy házastársi, élettársi kötelék természetesen intim és bizalmi kapcsolat, míg egy ügyvéd-ügyfél viszony is – jó esetben – bizalmi és nem csak üzleti reláció, és a felek között elhangzottak, leírtak védelmére számos jogrendszer alkalmaz titokszabályokat, bizonyítási tilalmakat, korlátozásokat, kivételeket, privilegizált eseteket az e relációkhoz kapcsolódó egyéni érdekek (egyéni jogok formájában deklarált) védelmén túl is. Ilyenek pl. a spousal, marital privilege, vagyis a házastársak közötti kommunikációra vonatkozó privilegizált eset, valamint az attorney-client privilege, vagyis az ügyvédi titoktartásra és ügyvéd-ügyfél kommunikációra vonatkozó privilegizált eset az angol-amerikai jogban. Az ilyen privilegizált esetekre irányadó szabályok kialakításakor vagy fenntartásakor a jogalkotó azzal érvel, hogy létezik egy olyan közérdek (social policy) – pl. a magánszféra védelme, a (pl. házastársi) bizalomvédelem, a bírói integritás védelme, vagy az igazságszolgáltatás rendszere iránti tisztelet növelése –, amelyet az ilyen védelem erősíthet, s ezzel együtt felül is írja azokat az előnyöket, amelyeket a privilegizált információk teljes feltárása adhat(na) az igazságszolgáltatás számára.^[6]

Legtöbbször, ha ezen bizalmi kapcsolatokban bármely okból a felek viszonya megromlik, akkor előfordulhat, hogy – büntetőeljárási szóhasználattal élve – „leplezett eszközzel”, vagyis a magánlakáshoz, magántitokhoz, levéltitokhoz fűződő alapjogok vagy a személyes adatok védelméhez fűződő alapjog sérelmével kívánnak bizonyítékot szerezni korábbi partnerükkel szemben, azok tudta nélkül.^[7] Így alakulnak ki – alkotmányjogi értelemben – a már fentebb is említett „konkuráló alapjogi pozíciók”, amelyek két oldala a magánszféravédő és a bizonyító „érdekpozíció”. A bizonyító érdekállás szempontjából az ún. IT-előnyök kiaknázása azért is problematikus, mert az internet nyilvánosságának határtalansága okán az ilyen magatartások sértettjei (a magánszféravédő érdekállásban) sokkal erősebben reagálnak egy magánszférájukat, bizalmi kommunikációjukat ért jogsérelemre, amelyet viszont a másik oldalról, pont a technológia fejlődése miatt sokkal könnyebb megvalósítani.

A bevezetőben vázolt alapjogi problematika kapcsán, tanulmányunkban az alábbi kérdésekre keressük tehát a választ, folytatva korábbi írásunkban megkezdett komparatív kitekintésünket is:

1. Lehet-e a magánszférát úgy védelmezni, hogy a bizalmi kapcsolatokat vagy magukat a bizalmi kommuniká­cióra használt IT-rendszereket védelmezzük?
2. Lehet-e, vagy kell-e, a magánszférát megfelelően nevesített védelemben részesíteni a polgári eljárásjog bizonyítási szabályai között, alkotmányi szintű védelemre építve azt?

2. A kapcsolatok magánszféravédelme, bizalmi kommunikáció és IT-rendszerek – amerikai és német alkotmányjogi megközelítések^[8]

Alább arra a kérdésre keressük a választ, hogy a kapcsolatok védelmén keresztül mit is jelent a bizalmi kapcsolatok és kapcsolattartás védelme. A vizsgálatot az amerikai jogirodalom egy kortárs elméletén keresztül közelítjük meg elsőként.

Egyik, e folyóiratban megjelent korábbi írásunkban már utaltunk arra, hogy a bizalmi kapcsolatok vonatkozásában – ezen kapcsolatok tartalmi és formai elkülönítése mellett – információk egy meghatározott köre vonatkozásában fennállhat ún. bizalmi kötelezettség (duty of confidence), amelynek megsértése esetén ún. bizalomszegésről (breach of confidence) beszélünk. Itt a brit ún. Hildebrand-szabályok példáján keresztül szemléltettük ezt a problémát, valamint azt, hogy miként változott meg a brit bíróságok hozzáállása a kapcsolódó bizonyítási kérdésekben. ^[9]

Ezen korábbi elemzésünk keretében azonban nem jártuk körül kellőképpen a felvetett magánszféra probléma szóba jöhető megoldásai kapcsán azt a viszonylag új amerikai elméleti irányvonalat, amely az ún. „bizalmasság jogára” (the law of confidentiality) épít. Ez a megközelítés azért is említésre méltó, mert már nem a magánszféra esernyőszerű elrendeződéséből, illetve az a köré épülő jogcsokorból indul ki, hanem annak alapja visszatérés az amerikai common law európai (angol) gyökereihez. Ez önmagában is igazolja a magánszféravédelem eljárásjogi vonatkozásainak euro-amerikai összehasonlításban szükséges vizsgálatát, amely mellett korábban is érveltünk. De ez az értelmezés még egy okból nagyon is említésre méltó. A se nem hagyományosan európai vagy angolszász, ti. nem kizárólag az emberi méltóság és szabadság, biztonság eszméihez kötött megközelítés alapját Solove és Richards nem a tradicionálisan individualista alapon deklarált védelemben (tkp. védelmi jogkénti értelmezésben) látják, hanem abban, hogy a közösség szempontjait helyezzük előtérbe (tehát tkp. részvételi jogként is kezeljük azt).

Ebben az új megközelítésben a magántitok és a bizalmi kapcsolattartás védelméhez fűződő észszerű elvárás válik központi kérdéssé, akár csak az információs társadalom online kommunikációs folyamataiban. Ezzel a Warren és Brandeis által megfogalmazott 1890-es privacy archetípus – ti. a hagyományos, kézzel írott magánlevelek nyilvánosságra hozatalából eredő bizalomszegéssel (breach of confidence)^[10] is kapcsolatba hozott „egyedüllét joga” (right to be let alone)^[11] – kicsit átalakul. Az átalakulásnak pedig épp itt az ideje, hiszen az egyedüllét joga, eredeti formájában, a technológia rohamos fejlődésére (akkor a fényképezőgépek elterjedésére) válaszul született meg.

„A történelem általunk elvégzett vizsgálata alapján feltűnik, hogy a nyugati magánszférajogi szabályozás jóval komplexebb mint a szabadság és méltóság közötti dichotómia. A bizalmasság a magánszféra egy harmadik értelmezését jelenti, amely mind az angol, mind az amerikai esetjogban szilárd alapokkal rendelkezik. Minden különbségük ellenére, a szabadságon és a méltóságon alapuló magánszféra-felfogások gyakran nagyon egyén-központúak voltak. Ezzel ellentétben, a bizalmasság a magánszféra ezektől jelentősen eltérő felfogása – amely a kapcsolatok védelmén nyugszik” ^[12] – fogalmaz Solove és Richards.

Ezen kapcsolatalapú megközelítésükkel, értelmezésünkben, azt vetítik előre, hogy az információs társadalomban részvételi jogként is kell közelítenünk a magánszféra szabályozása felé a közösség és a közösség érdekei (tehát végső soron a közérdek) oldaláról (természetesen amellett, hogy védelmi jogként továbbra is szabályozzuk, értelmezzük azt.)

Az eljárásjogi magánszféravédelem most másodikként vizsgált progresszív útja, amely áttételesen szintén az online ápolt emberi kapcsolatokat védelmezi, a német szövetségi alkotmánybíróság (BVerfG) gyakorlatában jelent meg, amely „szokás szerint” az emberi méltósághoz kötötte értelmezését, amikor az általános személyiségi jogból vezetett le többletvédelmet a magánszféra számára az ún. „bizalmassághoz való jog” keretei között. A német alkotmánybírósági gyakorlat figyelembevétele amiatt sem indokolatlan, mert a magyar Alaptörvény és a Grundgesetz (GG) – az európai mintát követve – egyaránt az emberi méltósághoz való jogból származtatja a magánszférához való jogot, valamint azt kiegészíti az általános személyiségi jog gyakorlásából (pl. a személyiség szabad kibontakoztatásából) fakadó jogok polgári jogi és alkotmányjogi védelmével is, s ezáltal megkülönböztetett alapjogi védelemben részesítik azt.^[13] A német megközelítés részletesebb vizsgálatából viszont az is kirajzolódik, hogy az információs társadalom technológiai kihívásaira válaszul, polgári és büntetőügyekben egyaránt, milyen válasz adható az alkotmányjog eszközeivel, és hogyan fejleszthetők az eljárásjogi magánszféravédelem lehetőségei az egyes eljárásokban, a bizonyítékok értékelésének, kizárásának egyes szabályait megerősítve.

Hazánkban, az Alkotmánybíróság maga vélekedik úgy a német alkotmánybírósági gyakorlatról, hogy az alapján „a jogellenesen/szabálytalanul megszerzett bizonyítékok csupán kivételes esetekben tekinthetők az eljárás során értékelhetetlennek. A kirekesztésre vonatkozó kifejezett törvényi előírás hiányában, alkotmányos jogsérelemmel beszerzett terhelő bizonyítékok kapcsán is egyfajta alkotmányjogi érdek-összemérési/érdekkiegyenlítési tesztet vezetett be. Ez alapján a terhelő bizonyíték megszerzése során elkövetett alapjogsérelem és a bizonyíték felhasználásához fűződő közérdek összemérésére eseti alapon van szükség ahhoz, hogy jogellenesen beszerzett bizonyíték az eljárásból kirekeszthető legyen.”^[14] Ez az álláspont a Kúria egyik, versenyfelügyeleti eljárás keretében hozott ítéletével szemben beadott valódi alkotmányjogi panaszindítvány kapcsán került megfogalmazásra, hiszen a panaszindítvány a bizonyítékkizárással kapcsolatos alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést is megfogalmazott.

Az alábbiakban tehát az alapjogsérelem és a közérdek összemérésének szükségességét is alátámasztó érveket hozunk a BVerfG gyakorlata alapján, megvizsgálva az AB fenti álláspontjának helytállóságát, a magánszféravédelem megfelelő bizonyítékkizárási hangsúlyaival kapcsolatban tett állításaink igazolására. A német gyakorlatból vett példák részletes elemzése előtt általános jelleggel leszögezendő, hogy a BVerfG álláspontja szerint a bizonyíték alkalmazásának és mérlegelésének az alkotmánnyal való összeegyeztethetősége szempontjából nem játszik szerepet az, hogy az ilyen alapjogilag releváns információk felhasználása a büntetőeljárásban vagy a polgári eljárásban történik. Az alapjogkorlátozás szabályai ugyanis a német rendszerben mindkét eljárásjog tekintetében azonosak. (Ez összecseng a fentiekben levezetett azon álláspontunkkal, hogy a leplezett eszközzel történt bizonyítékszerzés vonatkozásában konvergencia mutatkozik az eljárásjogok között, ezért a kizárás lehetőségét a polgári eljárásjogban is biztosítani, vizsgálni kell.)

A BVerfG releváns gyakorlatában három ügyet (Mithörvorrichtung, Tonband, Online Durchsuchung) érdemes megemlíteni, amelyek sorában az utolsó hoz jelentős újítást a korábbi gyakorlathoz képest az online bizalmi kapcsolatok védelmében az IT-rendszerek vonatkozásában.

Az első, ún. Mithörvorrichtung ügyben^[15] két polgári perben hozott ítélet alkotmányossági panaszon – Verfassungsbeschwerde – keresztüli vizsgálatát végezte el a BVerfG. Az alapvető jogkérdés ezen ügyekben az volt, hogy értékelhető-e bizonyítékként a polgári perben az a tanúvallomás (ti. mint jogsértő bizonyítási eszköz), amellyel egy telefonbeszélgetés tartalmát – a beszélő tudta, illetve hozzájárulása nélkül hallgató – harmadik személy tanúvallomásával kívánják bizonyítani?

Az egyik vizsgált ügyben a használt autó vevője a peres felek között létrejött szerződés felbontásának tényét egy telefonbeszélgetésre alapította, amelyet az eladóval folytatott, és amely telefonbeszélgetést a vevőn kívül az édesanyja is hallott, akinek tanúvallomása alapján a másodfokú bíróság helyt adott e keresetének és az eladót marasztalta. Az alapul fekvő másik ügyben egy bérleti jogviszony megszűnésére vonatkozó jogok és kötelezettségek tartalmát a felek egymással jórészt telefonon beszélték meg, a perben vitássá váltak ezen jogok és kötelezettségek, amelyeket a felperes a telefonbeszélgetést kihangosítás útján vele együtt halló leánya tanúvallomásával bizonyított és a jogerős ítélet a másik felet e tanúvallomás alapján marasztalta.

A BVerfG álláspontja szerint a tanúvallomások bírói értékelése a GG. 2. cikk (1) bekezdésébe, az emberi méltósághoz való jogot védelmező rendelkezésekbe ütközött, és ezért alkotmányellenes. A jogosulatlanul készített hangfelvételek kapcsán a polgári perben keletkezett tanúbizonyítás eredményének bírói értékelhetősége körében a határozatban megjelenik az emberi méltósághoz való jog részét képező „kimondott szó joga” (Recht am gesprochenen Wort).^[16] Megjegyzendő, hogy ez a rendelkezés ún. általános szabadságjogként (Auffanggrundrecht) klasszifikált, „amely a szabadság minden olyan állami korlátozása ellen véd, ami nem tartozik a külön nevesített szabadságjogok védelmi körébe.”^[17] A BVerfG e körben az ún. „kimondott szóhoz fűződő jog” „biztosítja az önmeghatározást a személy saját megjelenése felett”.^[18] E védelem pedig magában foglalja annak lehetőségét, hogy a kommunikációban saját értékelésünk szerint a helyzethez mérten viselkedjünk és a mindenkori kommunikációs partnerhez idomuljunk. A BVerfG szerint ehhez az alapjoghoz tartozik az is, hogy magunk döntsük el azt, hogy a kommunikáció tartalmát egyedül a beszélgetőpartner vagy egy meghatározott személyi kör vagy a nyilvánosság ismerhesse meg. Az önmagunk meghatározásához fűződő jog tehát – a BVerfG értelmezésében – kiterjed annak a személyi körnek a meghatározására, akik a beszélgetés tartalmáról tudomást szerezhetnek.^[19]

Az emberi (és adott esetben bizalmi) kommunikációt ez az alapjog az ellen védi, hogy a szavak „– egy talán végiggondolatlan vagy ellenőrizetlen kijelentés, egy csupán előzetes állásfoglalás egy kibontakozó beszélgetés során vagy csak egy meghatározott helyzetből érthető kifejezésforma – más alkalommal és más összefüggésben elővehetők legyenek, hogy a tartalom, a kifejezés vagy a hangzás a beszélő ellen tanúskodjék.”^[20]

A BVerfG szerint a kimondott szóhoz fűződő jog nem azonos az ugyancsak az általános személyiségi jogban (allgemeine Persönlichkeitsrecht) gyökerező magánszférához való joggal, mivel ez utóbbi védelmi körét a szavak tartalma vagy az elhangzás helye nem befolyásolja. Döntésük értelmében a kommunikáció résztvevőjének önmeghatározásához (önrendelkezéséhez) tartozó joga annak eldöntése, hogy a beszélgetés új irányt vehessen anélkül, hogy a saját függetlenségét a kommunikációban elveszítené. Továbbá, ez a jog arra is fel kell hogy jogosítsa a kommunikáció résztvevőjét, hogy magát a beszélgetés lehetséges következményeihez igazítsa.

Ezek alapján tehát, amennyiben a kommunikáció vagy kapcsolattartás résztvevője tudatában volna annak, hogy valaki hallgatja, és különösen, hogy egy ehhez kapcsolódó jogvitában e személy tanúvallomását adott esetben ellene bizonyítékként fogják felhasználni, azt is el tudná dönteni, hogy bármely jogi relevanciával bíró megnyilvánulását abbahagyja, illetve egyes kifejezéseit óvatosabban használja, sőt saját bizonyítási eszköz beszerzéséről is gondoskodhatna. Amennyiben nem a beszélő autonóm, önrendelkezésén alapuló döntésétől függne az, hogy a kommunikáció tartalmát közvetlenül ki észlelheti, akkor az olyan lehetőségektől esne el, mint a mindenkori kommunikációs partnerhez való alkalmazkodás és a saját kommunikációs érdekeknek megfelelően az adott helyzethez illeszkedő viselkedés.

Vizsgálatában a BVerfG végül arra a következtetésre jutott, hogy az előzőekben említett tényállások alapján indult perekben a telefonbeszélgetéseket kihangosítón keresztül hallgató tanúk vallomásainak bizonyítékként történő figyelembevétele a kimondott szóhoz fűződő jogot sértik és ezért alkotmányellenességüket kell megállapítani. Kimondta, hogy mindkét panaszos gyakorolta a beszélgetései címzettjének megállapítására vonatkozó önmeghatározási jogát, kommunikációjuk nem meghatározatlan személyi kör felé irányult, ám beszélgetőpartnereik az általuk így gyakorolt önmeghatározási jogot figyelmen kívül hagyták akkor, amikor harmadik személyek részére a másik fél által fel nem ismerten a kommunikációt hallhatóvá tette.

Fontos hozzátennünk, hogy a BVerfG álláspontja szerint a kommunikáció e körben való alkotmányos védelmének nem feltétele a kommunikáció bizalmas jellege, az alkotmányos védelem a tartalomtól függetlenül fennáll. Az alkotmányos védelem azonban megszűnik, hangsúlyozta a BVerfG, amennyiben a kommunikációt folytató a beszélgetés más általi hallgatásához hozzájárul, lényegében ez a hozzájárulás jelenti az általános személyiségi jogból fakadó önmeghatározási jog gyakorlását, ezért a hozzájárulás megtörténtének ténye az adott ügyben döntő fontosságú.

A Mithörvorrichtung ügyben a BVerfG nem tartotta elégségesnek az eljárt bíróságoknak azon mérlegeléseit, hogy a telefonbeszélgetésben részt vevő peres fél anyjának a beszélgetésnél való jelenlétével a másik félnek számolnia kellett volna, mivel ő fogadta a telefonhívást. Úgy értékelték, hogy nem kizárt a hozzájárulás ráutaló magatartással történő megadása sem, de a ráutaló magatartás csak erre vonatkozóan megállapított olyan tényállás alapján állhat meg, amely kellően értékeli az alapjogi védelem fennállását és nem a bíróságok puszta általános következtetései alapján állapítható meg.

A BVerfG értékelése szerint a kihangosító berendezések általános elterjedtsége sem szolgáltathat alapot a kommunikációt folytató fél hozzájárulásának hiányát pótló általános következtetés levonására, ti. ráutaló magatartásból vélelmezett hozzájárulás megállapítására. Mivel a kihangosítás nem egyedüli célja a harmadik személyek részére való hallhatás biztosítása, így abból a tényből, hogy valakinek tudomása van a kihangosító berendezések általános elterjedtségéről, még nem következik feltétlenül az, hogy az adott beszélgetésnek más által hallgatásával számolni kellene, és ez a kommunikációs partner hozzájárulását szükségtelenné tenné.^[21]

Napjainkban mi a bizalmi kapcsolattartás leggyakoribb eszköze? A hagyományos elektronikus levelezés vagy az aszinkron elektronikus kommunikáció. Mind­ezek számos formájának általános elterjedtsége kapcsán tehát senkinek sem kell arra számítania, hogy ha valakivel közösen használnak egy számítógépet, illetve adott esetben egy adott programot a levelek, üzenetek megírására, küldésére és fogadására, akkor pusztán ebből a tényhelyzetből kifolyólag az következik, hogy az általa megírt, elmentett, elküldött levelek tartalmát a másik felhasználó megismerheti. Ebben a helyzetben is mindig jogos és észszerű az elvárás a magánszféra sérthetetlensége és az adott egyén információs önrendelkezése (a magánszféra szabadsága) tiszteletére, nem is beszélve a később részletezett „bizalmassághoz fűződő” alapjogról.

A BVerfG szerint önmagában a működőképes igazságszolgáltatáshoz fűződő közérdek nem alapozza meg az általános személyiségi jog sérelmével megszerzett jogsértő bizonyítási eszközök felhasználhatóságát a bírósági eljárásokban. Álláspontjuk szerint csak olyan esetekben képzelhető el az általános személyiségi jog megsértésével szerzett bizonyíték büntető- vagy polgári eljárásban való alkotmánnyal összeegyeztethető felhasználhatósága, amikor „olyan további szempontok jelennek meg, amelyekből adódóan a bizonyítékként való felhasználás lehetősége a személyiség korlátozása ellenére alkotmányos védelmet élvez.”^[22] Az idézett szövegből jól látszik az, hogy ebben a német álláspontban a jogellenes felhasználás lehetőségét kell nevesített alkotmányos védelemben részesíteni ahhoz, hogy az kimenthető legyen.

Argumentum a contrario, a működőképes igazságszolgáltatásba vetett közbizalom erősítésének céljával, az alkotmányi szintre telepített kizárási szabályok ötlete nem „ördögtől való”. A jogsértő bizonyítási eszköz felhasználásával szembeni alkotmányi szintű védelemben azonban inkább általános magánszféravédelmi szempontokat kell érvényesíteni, amely alapértelmezésben a kizárás irányába hat, teret hagyva azonban az alkotmányos eljárásjogokban specifikált privilegizált esetek bírói mérlegelésének. Ebben az esetben a szektorális privilegizált eseteknek az Alaptörvény szintjén rögzített alapjogi mércét konkrétan vissza kellene tükrözniük.

A bizonyításfelvétel körében olyan tények értékelésére kerülhet sor, írják, „amelyek alapjogi jellegű védelmet élveznek a harmadik személyek általi tudomásszerzéssel szemben, ezért a bíróságnak, ha a bizonyítás lefolytatása és értékelése körében hangfelvételre kíván figyelemmel lenni, vizsgálnia kell azt, hogy a hangfelvétellel érintett személy személyiségi jogával a hangfelvétel bizonyítékként való figyelembe vétele összeegyeztethető-e?”^[23]

A fentiekben elemzett „kimondott szóhoz fűződő jognak” egy sajátos határvonala jelenik meg a BVerfG által vizsgált másik, ún. Tonband-ügyben. A BVerfG egy büntetőügyben hozott, jogerős, nem érdemi olyan bírósági határozat alkotmányba ütközését állapította meg, amely egy ingatlan adásvételéről szóló tárgyalást titokban rögzítő hangfelvételnek az alkotmányjogi panaszt előterjesztő személy ellen csalás, adócsalás, illetve okirat-hamisítás miatt folyó büntetőeljárásban bizonyítékként való felhasználását engedélyezte.

A GG. 2. cikk (1) bekezdésének BVerfG szerinti értelmezése alapján a „saját szóhoz való jog” (Recht am eigenen Wort) arra vonatkozik, hogy „papír nélkül” beszélhessünk anélkül, hogy később minden egyes szavunkhoz kötve lennénk. A beszédben a beszélő személyiségének sajátképpenisége jut kifejezésre, akinek joga van arra, hogy a beszédjét szabadon, külső hatásoktól mentesen, a bizalmatlanság és a gyanú érzése nélkül folytassa.^[24]

Azon alkotmányos rendelkezés, amely szerint az egyénnek az intim szféráját képező ezen magterületre (Kernbereich)^[25] figyelemmel kell lenni, a GG. 2. cikk (1) bekezdése szerinti a személyiség szabad kibontakozásának jogára (Recht auf freie Entfaltung der Persönlichkeit) vezetődik vissza, mely rendelkezés tartalmának és érvényesülési területének meghatározásakor figyelemmel kell lenni a GG. 2. cikk (1) bekezdésében foglalt emberi méltósághoz való alapjogra is. Ezen túlmenően figyelemmel kell lenni arra is, hogy a GG. 19. cikk (2) bekezdése alapján a 2. cikk (1) bekezdése szerinti alapjog lényeges tartalmában érinthetetlen, csupán a közösség érdekének túlnyomó jelentősége esetén lehet az magán­élet kibontakoztatása abszolút módon védett magtartományába (ti. a magánszférába) beavatkozni, az arányossági elv e körben nem alkalmazható.

Mégsem áll azonban a magánélet teljes tartománya abszolút alkotmányos védelem alatt.^[26] Mivel az ember társadalmi lény, olyan állami intézkedéseket kell eltűrnie, amelyek túlnyomóan a közösség érdekében az arányossági követelmények szigorú betartása mellett történnek, ameddig ezek a magánélet alakításának érinthetetlen tartományát (ti. a magánszférát) hátrányosan nem befolyásolják – fogalmazott a BVerfG.

A személyiség szabad kibontakoztatásához fűződő jog tehát mindenki számára csak addig a mértékig biztosított, amíg az mások jogait nem sérti és az alkotmányos rend vagy az erkölcsi törvények ellen nem irányul.^[27] Alapvetően mindenki maga és egyedül állapítja meg azt, hogy ki veheti fel a hangját, illetve hogy felvehető-e a hangja, és ha igen, akkor az kik jelenlétében játszható le újra.

Álláspontunk szerint, tekintettel a BVerfG érveire is, az ember szava és hangja a hangfelvételen az embertől elválik és egy rendelkezésre álló formában önállósul. A személyiség érinthetetlensége nagyfokú sérelmet szenvedne, amennyiben mások az érintett akarata hiányában vagy éppen annak ellenére a nem nyilvánosan elmondott szavakkal tetszés szerint rendelkezhetnének. Ugyanez a helyzet az aszinkron elektronikus kommunikáció egyes formáinak esetében is, amikor az e-mail – mint írásban, de „papír nélkül” közölt „saját szavak” összessége – elválik az embertől, és önálló formában felhasználhatóvá válik.

Úgy véljük, hogy az emberi kommunikáció és kapcsolattartás bizalmasságát és elfogulatlanságát sértené, ha mindenkinek azzal a tudattal kellene élnie, hogy minden szavát, egy talán végig sem gondolt vagy ellenőrizetlen kijelentést, egy beszélgetés keretében kialakult csupán ideiglenes álláspontot, vagy csak egy különleges helyzetben megérthető megfogalmazást más alkalommal és más összefüggésben lehetne abból a célból elővenni, hogy azok tartalma, kifejeződése vagy hangzása a kijelentő ellen tanúskodjék. (Hasonló disztópiára épül egyébként a bevezetésben említett A Kör című könyv technológiai magánszféra-megközelítése is.)

A magánbeszélgetések azon gyanútól és félelemtől mentesen kell hogy folytathatók legyenek (aszinkron elektronikus kommunikáció útján is), hogy azoknak a beszélő (vagy szerző, író) beleegyezése nélküli vagy éppen a kifejezett akarata ellenére történt titkos rögzítése egy bírósági eljárásban értékelésre kerüljön az azzal bizonyító fél általi öncélú felhasználás miatt. Ezen az elven, elektronikus levelek (sőt ezen levelek levelező­rendszeren keresztül hozzáférhető lementhető, rögzíthető, kereshető vázlatai vagy piszkozatai) esetében az ilyen felvetések már egyenesen a gondolatszabadságot veszélyeztetnék.

A Tonband-ügyben vitatott módon felhasznált beszélgetés egy házaspár és a panaszos között bizalmas volt, és a panaszos ellenezte a felvétel bizonyítékként való felhasználását, amelyről a BVerfG megállapította, hogy az a kimondott szóhoz fűződő alapjog sérelmével jár. A vitatott felvételen hallható megbeszélés hatszemközt folyt le, melynek tárgya szerződéses tárgyalás volt. Ennek során az üzletfelek a nyilatkozataikban az ingatlanvásárlással és a megállapodott vételár arányosságával kapcsolatos különböző nézeteiket fejtették ki. Kifejezetten személyes dolgok, amelyek az érinthetetlen intim szféra körébe eshetnének, nem kerültek szóba. A panaszosnak mindazonáltal nem kellett számolni azzal, hogy szavait magnóra vehetik, és a BVerfG ezért fogadta el a GG. 1. cikk (1) bekezdésben írt „kimondott szóhoz fűződő jogára” való hivatkozását. A BVerfG álláspontja szerint abban az esetben volna a hangfelvétel bizonyítékként felhasználható, ha azt a közérdek kényszerítő követelménye megalapozta volna az ilyen felhasználást, ez azonban nem történt meg.

A Tonband-ügyben fentebb megkezdett értékelést a bizalmi kapcsolattartás kapcsán, tekintettel az ott a BVerfG által megfogalmazottakra is, most a harmadik, ún. Online Durchsuchung-ügyben hozott döntést^[28] kell megemlítenünk 2008-ból. Az ebben kidolgozott megoldás – a technikai fejlődés ütemének mércéjével mérve – mára már nem „új”, jogilag azonban kifejezetten érdekes távlatokat nyit, amelyek dacára kevéssé méltatott az alkotmányjogászok között.^[29]

Az észak-rajna-vesztfáliai vonatkozású ügyben – büntetőeljárásban – zárt kommunikációs hálózatok (IT- rendszerek) integritásához és bizalmasságához fűződő alapjogot deklarált a BVerfG, és ebből levezetve tiltotta meg a tartományi alkotmányvédelmi hatóság számára azt, hogy spyware (kémprogram, mint tipikus leplezett eszköz) segítségével ezen hálózatokban az online kommunikációt monitorozza és a program segítségével személyi számítógépek tartalmát is átvizsgálja. Ez azért érdekes, mert Európa első, nagyon újító szemléletű adatvédelmi törvénye is ebből a tartományból származik.

A Küpper által csak „IT-határozatnak” nevezett döntés arra a fonálra illeszkedik, amelyet a BVerfG 1983-ban az ún. népszámlálás (Volkszählung) döntésben az „információs önrendelkezéshez való jog” (Recht auf informationelle Selbstbestimmung) definiálásával kezdett meg. Ez a jog azonban nem nyújt védelmet a teljes informatikai rendszer áttekintésére irányuló cselekvésekkel szemben, ezért a magánszféra védelmét ebben a vonatkozásban új, nevesített alapjogon keresztül látták megvalósíthatónak.^[30]

Ugyan büntetőügyben született, de az „IT-határozat” az általános személyiségi jogból kiindulva vezette le az IT-rendszerek bizalmasságának és integritásának biztosításához fűződő alapjogot (Grundrecht auf Gewährleistung der Vertraulichkeit und Integrität informationstechnischer Systeme). A védelmet a GG 1., 2. és 10. cikkei­ből vezette le, és értelmezésével pl. az e-mail számára is biztosította a bizalmasság védelmét. Mégsem alkotott ezzel a BVerfG „teljesen új” alapjogot, hiszen az ún. „IT-alapjogot” a magánszféra esernyője alatt helyezte el.

E két fenti okból kifolyólag a bizalmi kapcsolattartás polgári perbeli védelme szempontjából elengedhetetlen a döntés rövid analogikus érintése a jogsértő bizonyítási eszközök korlátozhatóságára vonatkozó német gyakorlat kapcsán.

Az IT-határozat ezt a fent nevezett alapjogot, szűken értelmezve, az állam részéről fennálló pozitív kötelezettségként állapította meg a bizalmasság és integritás biztosítására az olyan titkos adatgyűjtési tevékenységek megtiltásával, amelyeket zárt (nem nyilvános) kommunikációs rendszerek monitoringja keretében végeztek. Tág értelmezésben azonban a döntésnek a polgári eljárási magánszféravédelem lehetséges további útjai szempontjából is kiemelkedő jelentősége van.

Ezen alapjog, mint az IT-rendszerek bizalmasságát és integritását megalapozó jogátvétel egyik lehetséges útja hazánk, de más európai ország alapjogvédelmi keretrendszerét (pl. az erre tekintettel megalkotott kizárási szabályok tekintetében) és jogalkalmazási vagy alkotmányértelmezési gyakorlatát is finomíthatja az információs jogokkal és az elektronikus magánszférával összefüggésben. E német „bizalmassághoz való jog” egyszerre képes részvételi és védelmi jogként is védelmezni a magánszférát az információs társadalomban, és reflektál a common law jogi gondolkodásban megjelent bizalmasság joga által felvetett alapjogilag releváns kérdésekre is, amellyel azonban nem összemosandó.

Álláspontunk szerint, továbbá, e „bizalmassághoz való jog” fontos sarokköve lehet a magánszférához való jog általunk támogatott egyedi élethelyzetekre specializált továbbfejlesztésének Magyarországon is. Állítjuk ezt azért, mert az abban megjelenő jog alkotmánybírósági kibontása tulajdonképpen egybecseng a magyar Alkotmánybíróság alaphatározatai által tett megállapításokkal^[31], melyek szerint a modern alkotmányos gyakorlat az általános személyiségi jogot – mint anyajogot – különféle aspektusain keresztül (pl. magánszférához való jog) nevezi meg, amely mindig hivatkozható, ha nincs az adott szegmens védelmére nevesített alapjog. Természetesen az Alkotmánybíróság (Alaptörvény hatálybalépése utáni), friss, VI. cikket értelmező gyakorlata a korai állásfoglalások megerősítése mellett^[32] új utakat is nyit a magánszféravédelemben az alkotmány által átfogóan védett magánszféra-területek megnevezésével – magán- és családi élet (intim szféra), otthon (térbeli magánszféra), kapcsolattartás és jó hírnév (tág értelemben vett magánszféra) –, valamint az emberi méltósághoz és a magánszférához való jog „különösen szoros” kapcsolatának kimondásával.^[33]

3. Az új Pp. 269. §-ának egy lehetséges alkotmányjogi megközelítése – magánszféravédelmi szempontok^[34]

Az alábbiakban a 2016. évi CXXX. törvény (új Pp.) jogsértő bizonyítási eszközök felhasználhatóságával foglalkozó 269. §-ának egy lehetséges alkotmányjogi megközelítésével foglalkozunk. Elfogadása óta számos kritika érte az új Pp. normaszövegét, de ezek politikai és egyéb indíttatásaitól most eltekintve, azzal kapcsolatban elvégzett alapjogvédelmi szempontú vizsgálatunk eredményeiről szeretnénk számot adni.

A törvény alapját képező, Kormány által közzétett koncepció^[35] szerint az okirati bizonyíték szolgáltatása kapcsán a „jogellenesség kapcsolódhat egyfelől az okirat keletkezéséhez, előállításához (pl. tilos lehallgatás jegyzőkönyve) másfelől az amúgy jogszerűen létrejött okirat megszerzéséhez (pl. okirat eltulajdonítása, titokvédelmi szabályok megszegése). A polgári per szempontjából e jogellenes cselekményeknek akkor lesz jelentősége, ha az inkriminált okirattal a bizonyító fél bizonyítást folytat. A jogellenesen keletkezett, beszerzett okiratok felhasználása nem megengedhető a polgári perben (azok bizonyítékként nem értékelhetőek) hozzátéve, hogy a jogellenességre az ellenfélnek kell hivatkoznia és neki kell a jogellenességet megalapozó körülményeket is bizonyítani.”^[36]

Azzal, hogy a bizonyító fél jogsértő bizonyítási eszközzel folytat bizonyítást, az eljárásban szemben álló magánfelek perbeli „érdekállásai” között a polgári per kontradiktórius természeténél fogva alapjogi ütközések (ún. konkuráló alapjogi pozíciók) keletkeznek. Vizsgálatunk ezen perbeli helyzetek tekintetében arra irányul, hogy milyen alkotmányjogi mércék és alapjogi standardok alkalmazásával oldhatóak fel a jogsértő – különösen pedig a magánszférasértő – bizonyítási eszközök eljárási felhasználhatóságával kapcsolatos problémák ezen konkuráló alapjogi pozíciók között.

Szándékosan nem foglalkozunk az új Pp. által nevesített ún. „kirívóan információaszimmetrikus helyzetekkel”, amelyekre a törvény a bizonyítási szükséghelyzet [265. § (2) bek.] igen szigorú szabályait alkotta meg. Ilyen esetekben – véleményünk szerint – az alapjogi pozíciók nem konkurálnak, hiszen az egyik fél bizonyítási helyzete teljes mértékben dominál a másik felett, amely esetekben a bíróságnak egyértelmű kötelezettsége a szükséghelyzet szabályainak helyénvaló alkalmazása a szükséghelyzetben lévő fél védelmében. (A kirívóan információasszimetrikus helyzet keletkezése azokban az esetekben, amikor az egyik fél jogellenes közrehatása miatt áll elő, a másik fél ebben a helyzetben csak jogsértő bizonyítási eszközzel képes bizonyítani, amely azonban nemcsak a szükséghelyzet szabályai, hanem a jelenlegi bírói gyakorlat alapján is megengedhető, bírói mérlegelés alapján, a bizonyítóval szemben elkövetett jogsértés bekövetkezésének vagy a jogsértés közvetlen veszélyének a bizonyítására.)

Azt, hogy milyen konkuráló alapjogi pozíciók jöhetnek létre egy tisztességes polgári eljárás összefüggései között, előző írásunkban^[37] már röviden érzékeltettük az angol családi jogi perekben alkalmazott ún. „Hilde­brand-szabályok” bemutatásával^[38], amelyek fenntarthatóságát azonban csak 2010-ig tartotta megalapozottnak az angol igazságszolgáltatás, és annak végül magánszféravédelmi alapon vetett véget a felek egymás felé fennálló „bizalmi kötelezettségének” és a „bizalomszegéstől való tartózkodás kötelezettségének” deklarálásával.^[39]

Az alábbiakban alkotmányjogi szempontból azt vizsgáljuk tehát, hogy a polgári perbeli bizonyításban kialakuló konkuráló alapjogi pozíciók közül a magánszféravédő „érdekállást” milyen eszközökkel lehet szükséges védelmezni a jogsértő bizonyítási eszközzel bizonyító „érdekállással” szemben. Az új. Pp. 265. § (1) bekezdése értelmében bizonyítási érdeknek minősül, ha „a perben jelentős tényeket annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valósnak fogadja el.” Ezen bizonyítási érdek a jogsértő bizonyítási eszközzel bizonyító féllel szemben is fennáll, magánszféravédelmi alapon. Ebben a helyzetben jönnek létre a bizonyítási érdekhez kapcsolódó konkuráló alapjogi pozíciók. „A […] probléma, mint egyik oldalról az általános jogrend és ennek részeként a személyiségi jogok védelmezésének, másik oldalról a polgári peres eljárásban részt vevő felek joghoz jutásának, és ennek részeként a bizonyításhoz való jogának konfliktusa a polgári eljárás tekintetében is fennáll” – összegzi másképpen Papp Zsuzsanna, még 2011-ben.^[40]

Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint pedig azon „esetekben, amelyekben az alapjog két jogosultja áll egymással szemben, a kettőjük közötti konfliktusban az állam közvetítő szerepet tölt be” ^[41], és ezen konkuráló alapjogi pozíciók esetében „a megfelelő alapjogi mércék alkalmazásával a konfliktust fel kell oldani” ^[42]. A valódi közvetítő szerepet persze nem feltétlenül csak a jogalkotó és az alkotmányozó képes betölteni, hanem az „állam közvetítő szerepéből” jelentős feladat hárul a bíróságokra is, amelyeknek így védelmet kell nyújtaniuk a polgári eljárásokban a magánszférasértő bizonyítási eszközök alkalmazásával szemben, azok nyilvánvalóan jogsértő jellegétől eltekintve, illetve azon túl is.

Amennyiben tehát a jogalkotó-alkotmányozó tényleges alapjogi mércét határozna meg az Alaptörvény szintjén, úgy a bíróságnak azt alkalmazva kellene eljárnia. Ilyen mércék egyelőre az Alaptörvény XXVIII. cikkéből, illetve ennek a VI. cikkel történt együttolvasásából sem vezethetőek le, valamint a fentebb bemutatottak szerint a Pp. rendelkezései közt is nehezen értelmezhetőek. (Így azonban feltehető pro futuro, hogy a jogalkotó mulasztásban van, és ezen mércék pótlása, illetve a törvény szövegének későbbi „finomhangolása” válhat szükségessé.)

Ezen állításunkat az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján támasztjuk alá, amelyből az következik, hogy „az alapjogilag konkuráló esetekben a jogalkotó felelőssége, hogy megfelelő támpontokat adjon a jogalkalmazóknak ahhoz, hogy az Alaptörvény I. cikk (1) bekezdéséből következő védelmi kötelezettségének [sic!] hatékonyan eleget tudjanak tenni. A védelem meghatározása tehát a törvényhozó, annak konkretizálása a jogalkalmazók feladata. A védelmi kötelezettség teljesítése során mind a törvényhozónak, mind pedig a jogalkalmazóknak figyelembe kell vennie azt, hogy egyik alapjog lényeges tartalma sem korlátozható, másrészt pedig arra kell törekedniük, hogy a konkuráló alapjogi pozíciók az arányosság elvének megfelelően kíméletes kiegyenlítésre, méltányos egyensúlyba kerüljenek (fair balance, schonender Ausgleich). Ezek tekintetében az Alkotmánybíróság továbbra is kontrollt gyakorol.”^[43]

A bizonyítási érdekre és az ahhoz kapcsolódó különböző „érdekállásokra” vonatkozó alkotmányjogi megállapításaink után röviden foglalkoznunk szükséges az ezekkel szemben adott esetben érvényesülő bizonyítási tilalmakkal is. Ezen tiltó klauzulák kérdése mára a kontinentális jogtudomány egyik alapfogalmává vált, bár elsőként inkább a büntető eljárásjogban jelent meg nemcsak Európában, hanem az elv szülőhazájában, az Amerikai Egyesült Államokban is. Beweisverbote néven először Ernst Beling honosította meg 1902-ben ezt a kifejezést Európában, amely az angolszász jogrendszerből ismert kizárási szabályok (exclusionary rules) ro­kon­ értelmű megfelelője, ahhoz nagyban hasonló céllal és tartalommal.

A bizonyítási tilalmak fogalmi körébe már számos jogi elvet és jogszabályt belevontak a korábbiakban; e tilalmak köre a jogátvétel és a komparatív vizsgálatok különböző fajtáinak köszönhetően szélesedik Európaszerte.^[44] „A jogellenesen szerzett bizonyítási eszközök felhasználhatóságát mind a büntetőeljárás, mind a polgári eljárás elméletében intenzíven vitatják” ^[45], amelynek oka nem más, mint hogy bizonyos alapjogok sérelmével – és különösen ilyen a magánszférához való jog – szerzett bizonyítási eszköz felhasználhatósága vagy éppen tiltása vonatkozásában is vannak pró és kontra érvek, és ezek az új Pp. normaszövege kapcsán is ütköztethetőek egymással.

Amint az az új Pp. szövegéből kiolvasható – a személyiségsértésre (tehát magánszférasértésre is) alkalmas bizonyítékot ab ovo jogsértő bizonyítási eszköznek tekinti. Ez egy nagyon is helyes kiindulópont. Azzal azonban, hogy a normaszöveg az élet, testi épség sérelmével szerzett (és így eleve kizártnak tekintett bizonyítási eszközön kívül) minden „egyéb jogsértő módon” – ti. akár a magánszférajogok vagy a személyes adatok védelméhez való jog tényleges megsértése útján – szerzett bizonyítási eszközt fel nem használhatónak tekint a polgári per szempontjából, olyan döntési helyzetet teremt a bíróság számára, amelyben eleve alapjogvédelmi szempontú mérlegelést kell lefolytatnia. Ez jó esetben azzal is jár, hogy a bíróság közvetlenül alkalmazza az Alaptörvény magánszféravédő rendelkezéseit (VI. cikk), valamint az alapjogsérelem megítélése kapcsán az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésében foglalt szükségességi-arányossági mérlegelést is elvégzi, a bíróságok számára az Alaptörvénynek az abban foglaltakkal összhangban álló jogértelmezési kötelezettséget előíró 28. cikke alapján.

A Kúria „Az Alaptörvény követelményeinek érvényesülése a bírósági ítélkezésben” Joggyakorlat-elemző Csoportja által hasonló címen elkészített összefoglaló véleménye^[46] foglalkozik legfrissebben azzal, hogy a jogalkalmazásban hogyan kell tükrözni az Alaptörvény követelményeit. A 264 büntetőeljárásban született határozat vizsgálata az Alaptörvény XVIII. cikkén kívül az összes határozatban hivatkozott alapjogra, illetve a releváns AB-gyakorlatra is kiterjedt, és végül 204 ügyben végeztek érdemi vizsgálatot, amelyek közül azonban mindössze két határozat érintette az Alaptörvény VI. cikkét. E döntések házkutatások kapcsán születtek, figyelemmel a Be. 149. § (2) bekezdésében foglalt feltételekre is, és belőlük az általunk is vizsgált bizonyítékkizárási vonatkozásban az olvasható ki, hogy „a házkutatás bár tartalmilag indokolt lett volna, de mégis törvénysértő volt, ugyanis törvénysértő volt az elrendelése, ezáltal sérültek a VI. cikk (1) bekezdésében oltalmazott alapjogok. Ennek megfelelően azt is [kimondták], hogy a házkutatás során feltárt bizonyítási eszközök és az azokból származó tények a büntető eljárás menetében nem használhatóak fel, bizonyítékként nem értékelhetőek.”^[47] Ezzel szemben az összefoglaló vélemény a vizsgált polgári ügyeket (összesen 222 db) az Alaptörvény VI. cikke vonatkozásában sajnálatosan csak információszabadsági szempontból elemzi, így abból a mi vizsgálatunk szempontjából érdemi következtetések nem vonhatóak le, illetve csak sejthető, hogy büntetőügyekben az Alaptörvény VI. cikke alapján elvégzendő magánszférával kapcsolatos mérlegelést sokkal „tudatosabban” végzik a bíróságok az egyének állammal szembeni védelmében, mint polgári ügyekben magánfelek egymással szembeni védelmében. (Ennek a trendnek a problémás természetével a tanulmány bevezetésében foglalkoztunk, különös tekintettel a magánfelek által alkalmazhatóvá váló „leplezett eszközök” egyre szélesebb körű elterjedése vonatkozásában.) Így van ez, annak ellenére, hogy már az új Pp. már idézett javaslati indokolása szerint is egyre többször merül fel a gyakorlatban annak kérdése, hogy jogsértő bizonyítási eszköz felhasználható-e.

Visszatérve tehát az új Pp. szabályozásának vizsgálatára, a természetüknél fogva személyiségsértésre is alkalmas bizonyítási eszközök (általában titkos – vagyis „leplezett eszközzel” szerzett – kép- és hangfelvétel) vonatkozásában. Az indokolás és a törvény sem tesz külön említést az aszinkron elektronikus kommunikáció (pl. elektronikus levelezés, egyéb kapcsolattartás) során – személyes adatok és magántitkok bizalmi közlésével – keletkezett bizalmi kommunikáció jogellenes, magánszférasértő megszerzéséről és felhasználásáról, amely azonban szintén nagyon gyakori olyan jogsértő bizonyítási eszköz, amely tkp. magánfél által alkalmazott „leplezett eszközzel” áll elő.

Ez a hiányosság azért jelentős, mert az ilyen típusú jogsértő bizonyítási eszközök köre ugyan személyiségsértésre is alkalmas természetesen, de ha azokat egy ellenérdekű fél alapjogsérelem útján megszerzi és azokat jogsértő bizonyítási eszközként felhasználja (a bíróság rendelkezésére bocsátva azokat), akkor ezzel természetesen megsérti a másik fél magánszférához való jogát. Ezen „egyszerű” bizonyítási helyzetben alakulnak ki az ún. konkuráló alapjogi pozíciók a polgári perfelvétel kontextusában, amelyeket alkotmányjogi, alapjogvédelmi szempontból is vizsgálnunk szükséges.

Az ilyen jogsértő bizonyítási eszközökkel szemben lehet szükséges az új Pp. 269. §-ában megfogalmazott eljárásjogi védelmen túl egy alaptörvényi szintű – vagyis a XXVIII. cikkben foglalt – nevesített, konkrét alapjogi mércén nyugvó védelem. Erre tekintettel pedig az eljárásjogi norma „finomhangolása” is elképzelhető a jövőben, az alkotmányi szintű alapjogi mérce visszatükrözése céljából. Ennek indoka, hogy az egyéni magánszféra alapjogi védelmét a polgári perben nem elégséges olyan, pusztán a szektorális törvény szintjén megfogalmazott bizonyítékkizárási szabályokkal és eljárásjogi standardokkal védelmezni, amelyek bírói mérlegelés alapján csak „nyilvánvalóan jogsértő jellegű”, illetve „egyéb jogsértő módon” szerzett bizonyítékok kizárását teszik lehetővé.

Ezen megfogalmazás vonatkozásában is felvethető a mulasztással előidézett alaptörvényellenesség kérdése, hiszen álláspontunk fényében elképzelhetőnek tartjuk, hogy a jogalkotó túl tágan (ti. nem kellően pontosan) fogalmazta meg a jogsértő bizonyítási eszközökre vonatkozó kizárási szabályokat, amelyeknek lényeges tartalma az általunk elemzett magánszféravédelmi szempontokra tekintettel így egyértelműen nem állapítható meg.

Mivel a magánszférajogok polgári eljárásjogi védelme vonatkozásában a jogsértő bizonyítási eszközök felhasználhatósága kapcsán alapjogkorlátozási helyzetről van szó, így feltétlenül vizsgálatunk látókörébe kerül az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése is. Eszerint: „Az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg. Alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható.”

Az itt elemzett konkuráló alapjogi pozíciók vonatkozásában tehát két kérdésben szükséges állást foglalni a magánszférához való jog korlátozásával összefüggésben, tekintettel eddig kifejtett álláspontunkra is:

(i) Egyrészt, a magánszférához való jog korlátozható-e a bizonyításhoz való jog, mint a tisztességes eljáráshoz való jogból levezethető szubjektív jog védelme érdekében?

(ii) Másrészt pedig korlátozható-e a magánszférához való jog az igazságszolgáltatás rendes működésébe vetett közbizalom mint alkotmányos érték védelme érdekében?

4. A magánszférasértés nyilvánvalósága és a technológiai fejlődés: mérlegelés és alapjogi mércék?

Az új Pp. 269. § (2) bekezdése csak „nyilvánvalóan jogsértő” bizonyítási eszköz esetén írja elő a (1) bekezdés alapján jogsértő módon megszerzett vagy egyéb jogsértő módon keletkezett bizonyítási eszköz, vagy a személyiségi jogot sértő bizonyítási eszköz kizárását az eljárásból. Bár a személyiségijog-sértés külön nevesítése különösen üdvözlendő, ezen esetekben a jogsértő jellegnek „tényként egyértelműen” megállapíthatónak kell lennie, amely esetben a bíróság mérlegel a kizárást, felhasználást illetően.

Magánszférasértő bizonyítási eszközök esetében azonban álláspontunk szerint ennél többre van szükség, mert a fenti szabályozás alapján könnyen előállhat olyan eset, amelyből világossá válik, hogy a törvény alapjogvédelmi szempontból nem kellően differenciált, nem kellően pontos és körülhatárolt szabályait adja meg végső soron magánszférához való jog korlátozásának. A magánszférasértés „nyilvánvalóságának” ugyanis lehetnek nagyon eltérő perbeli manifesztációi, különös tekintettel az információs technológiák (IT) által a bizonyítani szándékozó magánfelek kezébe adott „leplezett eszközök” alkalmazására.

Ráadásul ezen helyzeteknek természetesen eltérő lehet a bírói mérlegelése is, adott esetben nem megfelelően számításba véve (a) a ténylegesen elszenvedett magánszférasérelem súlyát és az alapjogában sértett fél vonatkozásában fennálló további káros hatásait, pl. az azzal okozott jelentős érdeksérelmet, vagy (b) a bizonyító fél által bizonyítani szándékozott jogsértés megtörténtének tényét vagy a jogsértés közvetlen veszélyének fennállását.

Az első vonatkozásban – vö. IT-rendszeren elkövetett magánszférasértéssel okozott jelentős érdeksérelem – gondoljunk csak olyan jogsértő cselekmény útján előállott bizonyítási eszközökre, amelyek esetében a magánszférasértő cselekménnyel szemben a jog megfelelő védelmet nem képes biztosítani. Kézenfekvő példa erre a házassági életközösségben élő peres felek esete, akik közös háztartásban, közös használatú számítógépen, közösen használt levelezőprogrammal, és annak jelszavas védelme nélkül mind a ketten leveleznek közös gyermekeikről, megosztva levelezőpartnereikkel (ismerőseikkel, barátaikkal, rokonaikkal) a gyerekek és házastársuk vonatkozásában megfogalmazódott aggodalmaikat.

Ha az egyik házastárs ebben az esetben a másik ilyen tartalmú elektronikus leveleit magánszférasértés útján megszerzi, akkor a jog jelenleg viselt szemüvegén keresztül a magánszférasértés ténye vagy annak bizonyítása nem mindig bizonyul nyilvánvalónak, s a technikai megoldások egyre kevésbé teszik lehetővé annak tényként való megállapíthatóságát, cserébe növelik viszont a jogsértés könnyedségének és az elszenvedett sérelem súlyának mértékét.

A második esetben – vö. jogsértés bizonyítása kapcsán – pedig elegendő csak arra gondolni, hogy ha nem a bírói gyakorlat által megengedett módon, hanem kvázi „készletező” céllal figyeli meg mondjuk az egyik házastárs a másik bizalmi kapcsolattartását (sms-eit, e-mailjeit) – mondván, ha szükség lesz azokra, akkor egy esetleges jogsértés bekövetkezte esetére azokat majd későbbi időpontban felhasználja.

Természetesen, ha a jogsértő bizonyítási eszköz nyilvánvalóan jogsértő jellege nem állapítható meg, akkor a normaszöveg – logikusan – a jogsértő jelleg bejelentését a bíróság az ellenérdekű fél haladéktalan kötelezettségévé teszi. Természetesen, ha a jogában sértett fél ezen bejelentési kötelezettségével él, akkor a perben azonnal kialakulnak az ún. konkuráló alapjogi pozíciók a felek között. A szabály alapján az viszont nem egyértelmű, hogy ezen „bejelentési kötelezettség” elmulasztása automatikusan „kiteszi-e” a mulasztó felet annak a veszélynek, hogy a bíróság esetleg ne vegye figyelembe a magánszféra védelmére vonatkozó kötelezettséget (s így a jogsértést be nem jelentő fél alapjogát védelmezze), hiszen a törvényben nincs olyan garancia, amely erre utalna, illetve természetesen a bizonyításhoz alkalmazott bizonyítási eszközt akár olyan technikai megoldással (tkp. „leplezett eszközzel”) is szerezhették, amelyről az ellenérdekű félnek csak a perfelvétel során keletkezik tudomása, annak nyilvánvalóan jogsértő jellegétől függetlenül.

A 269. § (4) bekezdése szerint a bíróság a jogsértő bizonyítási eszközt – e fentiektől eltekintve – kivételesen mérlegelheti (kivéve az élet és testi épség ellen irányuló fenyegetéssel vagy e jogok megsértésével történő szerzés vagy előállás esetét). Egyfajta lehetséges értelmezés szerint ezzel – a 269. § többi rendelkezésének fényében – azt is sugallja a törvény, hogy a bíróságnak az egyébként szükségességi-arányossági mérlegelést szüksé­gessé tévő alapjogsértő helyzet felismerésére és orvoslására a bíróságok rendes működése során a peres felek erre történő felhívásától eltekintve semmilyen önálló kötelezettsége nincs, amennyiben a jogsértő jelleget az alapjogsérelmet elszenvedett fél nem jelenti be haladéktalanul. Mindez logikusan viszont azt sugallja, hogy a bíróságoknak saját hatáskörben nem szükséges figyelembe venniük, ha adott esetben a jogsértő bizonyítással érintett peres felek ellen pl. az alkalmazott technikai megoldásoknak köszönhetően rejtve maradt magánszférasérelem útján előálló jogsértő bizonyítási eszközzel kívánnak élni, akár olyan esetben is, ha nem áll fenn olyan jogsértés vagy annak közvetlen veszélye, amelyet azzal a jogsértő bizonyítási eszközzel bizonyítani kívánnak.

A jelen szabályozás hangvételéből úgy tűnik, hogy ezt a tényt – mármint egy bizonyítási eszköz jogsértő jellegére való hivatkozást – mint különös méltánylást érdemlő magánérdeket és nem mint a jogsértő bizonyítással szemben fennálló (magánszféravédő) bizonyítási érdeket kezeli az új Pp. szabálya. Értelmezésünkben, ez – hosszú távon – minden bizonnyal csak gyengíteni képes az igazságszolgáltatás és a bíróságok rendes működésébe vetett közbizalom mint alkotmányos érték védelmét, tehát az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésében meghatározott célok tekintetében – ld. alapjog korlátozásának lehetősége alkotmányos érték védelme érdekében – nem vezet eredményre.

Az általunk a jelen tanulmányban vizsgált új Pp.-szabály értelmében, amennyiben nem megállapítható bizonyítási eszköz „nyilvánvalóan jogsértő” jellege, a jogalkalmazó mérlegelésének még nagyobb szerep jut a nyilvánvaló alapjogkorlátozási helyzetben. Ez igen nehéz feladatot ró az eljáró bíróra, nemcsak a fentiekben bemutatott okokból, hanem különösen a jogalkalmazást orientáló alapjogvédelmi (az alapjog lényeges tartalmát meghatározó) mércék hiányában. Egy ilyen eljárásjogi szabálynak véleményünk szerint ez pedig egyértelmű feladata, különösen egy orientáló alapjogi mércét tartalmazó alkotmányi rendelkezés vagy irányadó AB-gyakorlat hiányában.

Jelenleg nemhogy a szektorális törvény új szövege, de az Alaptörvény és az AB gyakorlata (pl. alkotmányos követelmények formájában) sem ad konkrét alapjogi mércéket a bírói mérlegelés alkotmányos tartalmával kapcsolatban a polgári eljárások vonatkozásában. Ebben a helyzetben tehát ezen mércéket, legalábbis a releváns alkotmányi szabályok esetleges megalkotásáig kizárólagosan az eljárási törvénynek kellene, lehetne megadnia. Ez a felismerés, cél és szándék jelenleg is egyértelműen látszik az új Pp. rendelkezései mögött, pusztán az alapjogvédelmi és különösen pedig magánszféravédelmi hangsúlyok kialakításában lenne lehetőség „finomhangolásra” és az Alaptörvény XXVIII. cikkével való mélyebb összhang megteremtésére, amennyiben megfontolásra érdemes az az elgondolás, hogy abban a polgári eljárásjogi garanciák számát növelni szükséges az Alaptörvény szintjén.

A Pp. új normaszövege szerint azonban a jogsértő bizonyítási eszközök felhasználhatósága kapcsán a felek – quasi ex lege – kerülnek konkuráló alapjogi pozíciókba, és a bíróság a tisztességes eljáráshoz való jog mércéit figyelembe véve olyan saját, kivételes mérlegeléssel [269. § (4) bek.] oldhatja fel ezt a helyzetet, amely kiterjed

• a jogsérelem sajátosságára és mértékére,
• a jogsérelemmel érintett jogi érdekre,
• a jogsértő bizonyíték tényállás felderítésére gyakorolt hatására,
• a rendelkezésre álló egyéb bizonyítékok súlyára és
• az eset összes körülményeire.

Ezen a ponton visszautalva a mulasztással előidézett alaptörvényellenességgel kapcsolatos álláspontunkra megjegyezzük, hogy ezek a törvényi standardok nem a konkuráló alapjogi pozíciók közötti egyensúly megteremtésére az Alkotmánybíróság által a legfrissebb gyakorlat^[48] alapján megkívánt alapjogi mércék, azokban a szükségesség-arányossági mérlegelés szempontrendszere nem képeződik le megfelelően sem általánosságban, sem pedig magánszférasértések vonatkozásában.

Amennyiben a vizsgált normaszöveg fényében az eljáró bíróság ezen fenti szempontok alapján úgy dönt, akkor kivételesen figyelembe veheti a bizonyítékot [vö. Pp. 269. § (5) bek.], azonban az így alapjogsérelmet okozó (ti. a bizonyítással okozott magánszférasérelmet nem orvosló) egyedi döntés esetén még mindig nyitva áll a valódi alkotmányjogi panasz lehetősége az alapjogsérelmet szenvedett fél előtt.

Az Alkotmánybíróságnak az alábbi lehetőségei vannak a beavatkozásra:

(i) A jogalkotó által megalkotott védelem elégtelensége, másrészről pedig a konkrét jogalkalmazói döntések elégtelensége esetében egyrészt sor kerülhet mulasztással előidézett alaptörvényellenesség [Abtv. 46. § (1)–(2) bekezdés alapján].

(ii) Egy jóval „visszafogottabb”, de könnyebben megvalósítható megoldásként alkotmányos követelmények megállapítására is sor kerülhet a vizsgálat tárgyát képező konkrét ügyekben (akár a tárgybeli alkotmányjogi panaszok visszautasítása mellett is) [Abtv. 46. § (3) bekezdés alapján].

(iii) Harmadrészt természetesen a konkrét jogalkalmazói döntések megsemmisítése is eszköz lehet az AB kezében, az egyedi ügyekben befogadott „valódi” alkotmányjogi panaszokon keresztül (Abtv. 27. §), illetve azon további döntések megsemmisítése is, amelyekben a bíróság az Alkotmánybíróság által korábban esetlegesen megalkotott alkotmányos követelmény figyelmen kívül hagyásával jár el.

Az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlata [pl. 3104/2014 (IV. 11.) AB végzés] szerint – hasonlóan az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) álláspontjához – a nemzeti bíróságokra tartozó kérdés a bizonyítékok mérlegelése. Ezen határozott álláspontot jelen tanulmányunkban nem vitatjuk, hiszen saját hatáskörét korlátozva látja a testület a bizonyítékok bírói mérlegelésének felülbírálatában (nem „szuperbíróság”). E ponton a testület azt is kifejtette, hogy abban a kérdésben még nem született állásfoglalás, hogy „a tisztességes eljáráshoz való jogból levezethető-e egyes bizonyítékok kizárásának kötelezettsége vagy tilalma”.^[49] (Mi amellett érvelünk, hogy az Alaptörvény VI. cikkének tartalmi érvényesítése kapcsán igen, ahogy ezt a fentiekben is megjegyeztük.)

Az Alkotmánybíróság azt is kiemelte, hogy az eljárás tisztességessége olyan minőség, „amellyel szemben nem létezik mérlegelhető más alapvető jog, vagy alkotmányos cél.”>[50] Máshol megállapítják, hogy „a bizonyításra vonatkozó rendelkezések szoros összefüggést mutatnak a tisztességes eljáráshoz való joggal, ám ezen alapjog, továbbá más alapvető jogok (például a magánszféra védelme […] és alkotmányos rendelkezések (különösen a jogállamiság tétele) által kijelölt kereteken belül” nagyfokú a jogalkotói szabadság a bizonyításra vonatkozó konkrét rendelkezések meghatározása során. Itt jegyezte meg az Alkotmánybíróság, hogy a bizonyítás szabályainak téves értelmezése (beleértve a kizárásra vonatkozó szabályokat is) nem vezet szükségképpen az Alaptörvény sérelmére.

Ez a fenti alkotmánybírósági értelmezés annyiban tűri a kritikát, különösen a konkuráló alapjogi pozíciókra vonatkozó újabb gyakorlat fényében, hogy a jogsértő bizonyítékok magánszféravédelmi szempontú kizárásának igazolására igenis létezik olyan más alapvető jog (a magánszférához való jog), illetve alkotmányos cél, illetve érték (igazságszolgáltatásba vetett közbizalom), amely mérlegelhető szemben a tisztességes eljáráshoz való joggal.

Megfogalmazásunk szándékosan az Alkotmánybíróság szóhasználatát követi, ugyanakkor annyiban mégis helytelen, hogy a magánszférához való alapjogot és az igazságszolgáltatásba vetett közbizalmat mint alkotmányos értéket nem mérlegelni szükséges a tisztességes eljáráshoz való joggal szemben, hanem azokat konkrét külső korlátként kell a bizonyítás elé állítani az alkotmány szintjén megfogalmazott szabályok keretében. Ez ahhoz vezethet, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog (mint az eljárások „átfogó minőségének” a tartalmi oldala) az alkotmány magánszféravédelmi rendelkezéseire is tekintettel „finomhangolhatóvá” válik.

Az ilyen összefüggésben konkuráló alapjogi pozíciók között elsősorban nem a jogalkotónak kell az Alkotmánybíróság által megfogalmazott nagyfokú szabadsága keretében igazságot tennie az eljárási törvény keretei között, hanem az ott megfogalmazott konkrét korlátokat olyan tételes alkotmányi szabályokra kell építenie, amelyek generálklauzula jelleggel fogalmaznak meg bizonyítási tilalmat a polgári eljárás vonatkozásában, illetve a magánszférasértő bizonyítási eszközök alkalmazásának kizárását orientálják ezen eljárásokban.

5. Következtetések

A fentiekben a magánszférasértő bizonyítási eszközök felhasználásának vizsgálata körében a fentebb azonosított konkuráló (bizonyítási és magánszféravédő) alapjogi pozíciók perbeli helyzetét elemeztük a magyar és a német alkotmánybírósági gyakorlat, valamint egy amerikai elmélet segítségével.

A felvetett alkotmányjogi problémákra – összegezve eddigi megállapításainkat – egy „háromutas megoldás” keretei között érvelhetünk:

Ad (i) A tisztességes eljáráshoz való jog alkotmányi szintű szabályozási keretét kívánjuk felhívni a magánszférajogok eljárásjogi védelmének erősítésére. Az Alaptörvény XXVIII. cikkében foglalt tisztességes eljáráshoz való jog tartalmi bővítésével javasoljuk olyan explicit alapjogi mércék megalkotását, amelyek a polgári eljárásjogra vonatkozó kizárási szabály formájában előírják a magánszférasértő vagy a magánszféra­jogok sérelmével szerzett bizonyítási eszközök eljárási felhasználhatóságának kizárását, és ezzel egyúttal a XXVIII. cikk belső egyensúlyát is erősítik a polgári eljárás további biztosítékainak megfogalmazása által, tekintettel a technológiai fejlődés által okozott és tanulmányunkban fentebb azonosított problémákra. (Holisztikus szemlélet)

Ad (ii) Az Alaptörvény tisztességes eljárási rendelkezései között meghatározott magánszféra-specifikus kizárási szabályra tekintettel természetesen el kell érni, hogy e szabály lényeges tartalmát tekintve visszatükröződjön a polgári eljárásjogban. Ennek megfelelően az új Pp. bizonyítási szabályait is magánszféra-érzékennyé kell tenni az alkotmányi szinten meghatározott, konkrét alapjogi mércéken keresztül. Amennyiben a törvényi szabályok lényeges tartalma pedig tekintettel az alaptörvényi kizárási szabályra, vagy attól teljesen függetlenül, nem kellően differenciált az alapjogok védelme tekintetében, akkor az Alkotmánybíróságnak – erre irányuló indítvány esetén – megfontolás tárgyává kell tennie, hogy helye lehet-e mulasztással előidézett alaptörvény-ellenesség vizsgálatának. (Szektorális szemlélet)

Ad (iii) Függetlenül az Alaptörvénybe épített magánszféravédő kizárási szabály, és az Alaptörvénynek ezen specifikus alapjogvédelmi mércéit visszatükröző, kellően differenciált szektorális kizárási szabályok lététől, felvetettük az Alkotmánybíróság egy további hatáskörgyakorlásának lehetőségét is vizsgálatunk során. A valódi alkotmányjogi panaszeljárások vonatkozásában gyakran alkalmazott lehetőség az alkotmányos követelmények megállapítása, amely a jelen írásban vizsgált szűkebb bizonyítási kontextusban kiemelkedően fontos. Alkotmányos követelményekkel alapjog-konformmá tehető a jogalkalmazás, és korrigálhatóak a közvetlen alapjogsérelmet okozó alapjog-korlátozási tévedések, amelyek vagy a bírói mérlegelés során bekövetkező hibákból vagy az eljárásjogi normák hiányosságából, nem kellő differenciáltságából fakadhatnak. (Redukcionista szemlélet)

Összegzésképpen tehát röviden elmondható, hogy a magánszférajogok hatékonyabb eljárási védelmét az biztosíthatná, különösen a polgári eljárásban, hogy ha egy az Alaptörvény XXVIII. cikkének tartalmi bővítésére irányuló alkotmányreformon keresztül megszűnne a status quo, amely az alábbiakban foglalható össze: az Alaptörvény tisztességes eljáráshoz való jogot szabályozó rendelkezései „kifejezett módon nem rögzítenek elvárásokat a bizonyítékok kizárását illetően”^[51] a polgári perek vonatkozásában.

Azt pedig, hogy milyen elvárások is lehetnének pontosan rögzíthetőek a bizonyítékkizárás vonatkozásában az Alaptörvény tisztességes eljáráshoz való jogot szabályozó rendelkezései között, és azokhoz hogyan és milyen nemzetközi minták alapján igazíthatóak hozzá a szektorális törvény rendelkezései, csak további jogösszehasonlító vizsgálattal lehet eldönteni.

Maga a Pp. koncepciója rögzíti, hogy a fennálló jogi kérdések megválaszolására a „hatályos Pp. megoldásának továbbfejlesztése vagy egy új irányú szabályozás bevezetése (ami további mélyebb, jogösszehasonlító vizsgálatot igényel) lehet alkalmas.”^[52] Ez a szabályozás ugyan az új Pp. 269. §-ával megszületett, de véleményünk szerint ez nem csökkenti az igényt a további jog-összehasonlító vizsgálat iránt, amelynek alapjait – a Pp. koncepciójának idézett előírásai alapján – korábbi itt közölt írásunkban^[53] már meg is határoztuk.

 

Sulyok Márton
egyetemi tanársegéd (SZTE ÁJTK)

---

^[1]  2016/679 (EU) rendelet.

^[2]  Új Be. javaslat, 214. § (1) bekezdés (T/13792. sz. törvényjavaslat, online) http://www.parlament.hu/irom40/13972/13972.pdf

^[3]  Uo.

^[4]  Sulyok Márton: Az alapjogsértő bizonyítás összehasonlító alkotmányjogi összefüggései és a magánszféravédelem. Eljárásjogi Szemle. 2017/1., 3–16. (online) https://eljarasjog.hu/2017-evfolyam/az-alapjogserto-bizonyitas-osszehasonlito-alkotmanyjogi-osszefuggesei-es-a-maganszferavedelem

^[5]  Vö. pl. 13/2016 (VII. 18.) AB határozat. Indokolás [50]–[51] és kk.

^[6]  Mark Reutlinger: Policy, Privacy, and Prerogatives: A Critical Examination of the Proposed Federal Rules of Evidence as They Affect Marital Privilege. California Law Review, 1973/6., kül 1360. (online) http://scholarship.law.berkeley.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=2568&context=californialawreview

^[7]  A kifejezést az új Be. javaslat 214. §-a tartalmazza pl. (online) http://www.parlament.hu/irom40/13972/13972.pdf

^[8]  Az alább olvasható online hivatkozások utolsó megtekintésének dátuma egységesen: 2017. május 30.

^[9]  Sulyok (2017) i. m.

^[10]  A bizalomszegéssel kapcsolatban az angol Hildebrand-szabályokat, valamint azoknak az Imerman-ítélettel történt 2010-es felülírását elemezzük majd részletesen a későbbiekben.

^[11]  Louis D. Brandeis – Samuel D. Warren: The Right to Be Let Alone. Harvard Law Review, 1890/5. 193–220. (online) http://faculty.uml.edu/sgallagher/Brandeisprivacy.htm Fontos megjegyeznünk, hogy ez a jog nem egészében azonos a Prosser és mások által is definiált elhúzódáshoz, magányhoz való joggal (right to seclusion).

^[12]  Daniel J. Solove – Neil M. Richards: Privacy’s Other Path: Recovering the Law of Confidentiality. Georgetown Law Journal, 2007/96, kül. 127. (online) http://scholarship.law.gwu.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=2078&context=faculty_publications

^[13]  Vö. pl. Zakariás Kinga: Az általános személyiségi jog a német Szövetségi Alkotmánybíróság gyakorlatában. Jogtudományi Közlöny, 2013/2., 73.

^[14]  Ld. 3104/2014 (IV. 11.) AB végzés, Indokolás [13].

^[15]  BVerfGE 106, 28.

^[16]  Vö. BVerfGE 34, 238; BVerfGE 54, 148; BVerfGE 106, 28.

^[17]  Zakariás (2013) i. m. 74.

^[18]  Vö.: BVerfGE 54, 148 {155}.

^[19]  BVerfGE 106, 28.

^[20]  BVerfGE 106, 28.

^[21]  BVerfGE 85, 386.

^[22]  BVerfGE 106, 28.

^[23]  BVerfGE 106, 28 {53}.

^[24]  BVerfGE 6,32 {41}. A BVerfG állandó joggyakorlata elismeri, hogy a GG az egyes embernek a magánélete alakítására egy érinthetetlen területet biztosít, amelyet az állami közhatalom beavatkozásával elvon.

^[25]  Vö pl. BVerfGE 34, 238 (245).

^[26]  BVerfGE 6, 389., BVerfGE 27, 344.

^[27]  Az erkölcsi törvényekre való hivatkozást (Sittengesetz) a GG 2. § (1) bekezdése maga tartalmazza.

^[28]  BVerfG, 1 BvR 370/07.

^[29]  Ld. pl. Herbert Küpper: IT-alapjog és elektronikus magánszféra – az alkotmánybíróság legitim jogfejlesztése vagy tilos jogalkotása? (I. rész). Közjogi Szemle, 2009/4, 1-6; Szabó Máté Dániel: Az információs hatalom alkotmányos korlátai. Miskolc, Miskolci Egyetem, 2012. 76–77.

^[30]  Vö. Zakariás (2013) i. m. 86.

^[31]  Ld. 8/1990 (IV. 23.) AB határozat és az alább idézett határozatok a 2012 utáni gyakorlatból.

^[32]  Vö. pl. 3038/2014 (III. 13.) AB határozat, Indokolás [25]

^[33]  Vö. pl. 17/2014. (V. 30.) AB határozat, Indokolás [29]

^[34]  Az alább olvasható online hivatkozások utolsó megtekintésének dátuma egységesen: 2017. május 30.

^[35]  Az új polgári perrendtartás koncepciója, 2016 (online) http://www.kormany.hu/download/f/ca/30000/20150128%20Az%20%C3%BAj%20polg%C3%A1ri%20perrendtart%C3%A1s%20koncepci%C3%B3ja.pdf

^[36]  Az új polgári perrendtartás koncepciója, 2016, 93.

^[37]  Sulyok (2017) i. m.

^[38]  A gyakorlat az 1992-es Hildebrand v Hildebrand ([1992] 1 FLR 244) ügyről kapta elnevezését.

^[39]  Tchenguiz v Imerman; Imerman v Imerman [2010] EWCA Civ 908.

^[40]  Papp (2011) i. m. 17.

^[41]  Ld. 13/2016 (VII. 18.) AB határozat. Indokolás [50]–[51].

^[42]  Ld. 13/2016 (VII. 18.) AB határozat. Indokolás [50]–[51].

^[43]  13/2016 (VII. 18.) AB határozat. Indokolás [55].

^[44]  Vö. pl. Papp (2011) i. m. 15–16., bővebben Sulyok (2017) i. m.

^[45]  Papp (2011) i. m. 11.

^[46]  2016.El.II.JGY.K.1 számon (online) http://kuria.birosag.hu/sites/default/files/joggyak/alaptorveny_osszefoglalo_velemeny.pdf

^[47]  2016.El.II.JGY.K.1, 78.

^[48]  Vö. 13/2016. (VII. 18.) AB határozat. Indokolás [50]–[51].

^[49]  3104/2014 (IV. 11.) AB végzés, Indokolás [18]

^[50]  36/2013 (XII. 5.) AB határozat. Indokolás [31] vagy 3/2014 (I. 21.) AB határozat. Indokolás [59], [73]

^[51]  3104/2014 (IV. 11.) AB végzés, Indokolás [17].

^[52]  Az új polgári perrendtartás koncepciója, 2016, 94. (Kiemelés tőlünk.)

^[53]  Sulyok (2017) i. m.