2017. évfolyam / 2017/4.

A jogerő színeváltozása az új büntetőeljárási törvényben

Kattintson a Fullscreen ikonrafullscressn , ha a folyóiratot nagyobb méretben kívánja olvasni!

 

„Dixitque Deus: Fiat lux. Et facta est lux.” 

1. Bevezetés

A jogerő nagymúltú – már a római jogban ismert – intézménye az európai vegyes rendszerű büntetőeljárásban alapintézménynek számít. Ennek ellenére a hazai kodifikált büntető eljárásjog 1896-ban kezdődő történetének első százhúsz évében egyik eljárási kódexben sem található kísérlet a jogerőfogalom meghatározására. A 2017. június 13-án megszavazott új büntetőeljárási kódex (a 2017. évi XC. törvény; a továbbiakban: új Be.) az első, amely a jogerő fogalmát meghatározásra érdemesnek tekinti. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy az elméletben ne kristályosodott volna ki a fogalom tartalma, és nem alakultak ki a jogerő jellegzetességeire vonatozó tanok és nézetek. Tény azonban, hogy a „kodifikálatlanság” kiváló táptalaja volt a jogerő eltérő értelmezéseinek. Balgaság lenne viszont azt gondolni, hogy a kodifikálás önmagában érték – jót s jól, ebben állna a nagy titok. Kérdés azonban, hogy ebben a titokban az új kódex kodifikátorai beavatottak-e.

Dolgozatomban az új büntetőeljárási kódex jogerőfelfogását veszem vizsgálat alá. Ehhez mindenekelőtt az új törvénynek közvetlenül a jogerőre vonatkozó rendelkezéseit kell górcső alá vennem, s összevetnem a korábbi szabályozással (illetve annak hiányával). A vizsgálódásom kiterjed továbbá olyan, a jogerőhöz távolabbról kapcsolódó intézményekre is, amelyek ugyan csupán közvetett, de jelentős hatást gyakorolnak a jogerővel kapcsolatosan szükségszerűen kialakítandó új dogmatikára és elméletre.

Az új büntetőeljárási törvényről szóló T/13972. sz. törvényjavaslathoz (a továbbiakban: Javaslat) fűzött miniszteri indokolásból az derül ki, hogy a jogalkotó nem kívánt paradigmaváltást végrehajtani a jogerő szabályozása terén. Deklarált célja volt viszont a jogerővel kapcsolatos értelmezési nehézségek elhárítása a kodifikáció során. A következőkben ezért arra is kitérek, hogy mekkora a változás valódi mértéke, s megfelelő válaszok születtek-e a gyakorlati kihívásokra.

2. A jogerő szerepváltozása

Elsőként azt vizsgálom, hogy vajon változik-e az új törvénnyel a jogerő szerepe a büntetőeljárásban. Ehhez azt kell megnézni, változik-e a büntetőeljárási célkitűzés, amit eddig (legalábbis elvileg) az anyagi igazság elérése jelentett. A válasz erre nemleges – ugyancsak elvileg. A miniszteri indokolás fennkölt megfogalmazása szerint: „A magyar igazságszerető és igazságkereső nép, az anyagi igazságon alapuló büntetőjogi felelősségre vonás pedig alapértéke a jelenleg hatályos eljárási törvényünknek.” Ezeket az értékeket pedig – az Indokolás állítása szerint – az új törvény meg kívánja őrizni. Gyakorlatilag azonban ennek több tényező is ellentmondani látszik. Ezekből csak néhányat emelek ki.

2.1. A funkciómegosztás elve

Az új törvényben az 5. §-ba foglalt funkciómegosztás elve („A büntetőeljárásban a vád, a védelem és az ítélkezés elkülönül.”), ha nem is valósul meg tisztán, mindenesetre erőteljesebben érvényesül, mint a hatályos Be.-ben. Ez a bizonyítás tárgyára és a megalapozatlanság következményeire vonatkozó szabályok együttes vizsgálatából olvasható ki. Az előbbiek közül a 163. § (2) bekezdése kimondja, hogy a büntetőeljárásban a bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság a döntését valósághű tényállásra alapozza. Érdekes összevetni ezt a kijelentő módú megfogalmazást a hatályos Be. 75. § (1) bekezdésében foglaltakkal, amely szerint a bizonyítás során „a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására kell törekedni”. Ezzel a hatályos törvény – ahogyan arra Elek Balázs rátapint – lényegében „elismeri, hogy ez nem mindig lehetséges”[1]. Az új Be. viszont ezek alapján az anyagi igazság elvét mondhatni kategorikusan deklarálja.

Az anyagi igazság elve azonban ténylegesen nem lehet abszolút – ezt már Angyal Pál is megállapította – hiszen előfordulhat, hogy „annak teljes következetességgel való érvényesítése sokkal nagyobb kárral járna, mint amennyi haszon az egyénre, társadalomra és államra a teljes igazság megvalósításából származhatik”.[2] Angyal olyan példákat hoz erre, mint a (magán)indítvány, felhatalmazás vagy kívánat hiánya; a főmagánvád intézménye (aminek a mai magánvád feleltethető meg); a büntethetőség Btk.-ban foglalt akadályai, mint az elévülés vagy a kegyelem; a büntetőparancs intézménye; vagy a perorvoslatok igénybevételének bizonyos korlátok közé szorítása.[3]

Az Angyal Pál által említetteken kívül a mindenkori eljárás törvény akkor és azóta is számtalan „törést” engedett az anyagi igazság elvén. Elég, ha a tisztességes eljárás elvére vagy a bizonyítás szabályaira gondolunk. Az új Be. ez utóbbi körébe tartozó rendelkezéseit megvizsgálva láthatjuk, hogy a 163. § (3) bekezdése a bíróság kötelezettségévé teszi a tényállás tisztázását „a vád keretein belül”. Ebből viszont az látszik, hogy – ahogyan a korábbi eljárási törvényeinkben is így volt, és van ma is – a klasszikus (inkvizitórius rendszeri) értelmében vett anyagi igazságnak csupán a vád által bekeretezett szelete lehet az alapja a bíróság által megállapítandó tényállásnak. Az, hogy mit is jelent ez a „tisztázás”, s ennek keretében mit jogosult és mit köteles megtenni a bíróság, a 164. §-ból derül ki.

A 164. § (1) bekezdése a bizonyítási teher szabályát rögzíti. Eszerint a vád bizonyításához szükséges tények feltárása, az alátámasztásukra szolgáló bizonyítási eszközök rendelkezésre bocsátása, illetve beszerzésének indítványozása a vádlót terheli. Ezt egészíti ki a (2) bekezdés, amely arról rendelkezik, hogy a bíróság a tényállás tisztázása során bizonyítékot indítvány alapján szerez be. Mindkét bekezdés – a kijelentő mód alkalmazása miatt félreérthetetlenül – kógens szabályt tartalmaz. Ebből a nyelvtani értelmezés alapján az következnék, hogy indítvány hiányában a bíróságnak bizonyíték[4] beszerzésére nincs módja.

Ezen a ponton azt mondhatnánk, az új Be. kilép a hatályos törvény bizonytalanságából, és a funkciómegosztás tisztább érvényre juttatása mellett teszi le a voksát. A (3) bekezdés megfogalmazása azonban ahelyett, hogy a kört bezárná, sokkal inkább zavart kelt. Kimondja ugyanis, hogy indítvány hiányában a bíróság bizonyíték beszerzésére és megvizsgálására nem köteles. Ezzel visszalép a hatályos törvény szintjére: nem tiltja ugyanis meg a bíróság számára ügyészi (vagy védői) indítvány hiányában a bizonyítást, csupán annyit mond, hogy nem köteles a tényállás minden áron való tisztázására. Ez a megfogalmazás (jogalkotói szándékkal vagy szándékon kívül) ismételten jogbizonytalanságot eredményez: a passzívabb, a felek bizonyításban betöltött szerepét fontosabbnak tartó bírót a tartózkodásában ugyan megerősíti, az aktívabb, inkvizitóriusabb felfogású kollégáját viszont nem tartja vissza a tényállás „önszorgalomból” történő felderítésétől.

Az, hogy az új törvényben mindezek ellenére mégis megerősödni látszik az eljárási feladatok megosz­tásnak elve, a megalapozatlanság következményeit taglaló szabályokból olvasható ki. Az 593. § (4) bekezdése ugyanis megtiltja a megalapozatlanság következményeinek az alkalmazását akkor, ha a megalapozatlanság nyilvánvalóan a 164. § (1) bekezdésében foglalt, a bizonyítékok feltárására, valamint a bizonyítási eszközök rendelkezésre bocsátására és beszerzésének indítványozására irányuló vádlói kötelezettség elmulasztására vezethető vissza. Úgy látszik, a jogalkotó megfogadta a Kúria joggyakorlat elemző csoportjának 2012-ben, a bíróságok büntetőügyekben folytatott hatályon kívül helyezési gyakorlatának elemzésekor megfogalmazott tanácsát, amely sürgette a különbségtételt megalapozatlanság következményei esetében aszerint, hogy az ügyész vagy a bíró hibájából marad el valamennyi releváns bizonyíték beszerzése és megvizsgálása.[5]

Az 592. § a megalapozatlanságnak két típusa között tesz különbséget. Az (1) bekezdés a teljes megalapozatlanság eseteit határozza meg: „a) az elsőfokú bíróság nem állapított meg tényállást vagy b) a tényállás teljes egészében felderítetlen”. A (2) bekezdésben a részleges megalapozatlanságot eredményező okok szerepelnek: „a) az elsőfokú bíróság a tényállást hiányosan állapította meg, b) a tényállás részben felderítetlen, c) a megállapított tényállás ellentétes a bíróság által lefolytatott bizonyítást érintő ügyiratok tartalmával, d) az elsőfokú bíróság a megállapított tényekből további tényre helytelenül következtetett”.

Ezek közül az (1) bekezdés b), valamint a (2) bekezdés b) pontjában megállapított megalapozatlanság vezethető vissza az esetleges ügyészi passzivitásra. Ezekben az esetekben „a bíróság a vád tárgyává tett cselekménynek a minősítése vagy a lehetséges szankció alkalmazása szempontjából releváns tényekről nem a szükséges mértékű bizonyítást folytatta”[6]. Ahogyan Háger Tamás is hangsúlyozza, a felderítetlenség egyben a bíróság tényállástisztázási kötelezettségének a megsértését is jelenti.[7] (A hiányzó vagy hiányos tényállás, a tényállás iratellenessége, illetőleg a helytelen ténybeli következtetés nyilvánvalóan a bíróság által a tényállás megállapítása körében elkövetett tévedés következménye.)

Mivel az 593. § (4) bekezdése nem részletezi, kérdés, hogy mely megalapozatlansági esetekre vonatkozó milyen következmények alkalmazását tiltja meg a törvény. A miniszteri indokolás csupán annyit mond, hogy a törvény „[a] bizonyítási eszközök indítványra való beszerzésével összhangban (…) a megalapozatlanság következményeinek alkalmazása alól ad felmentést arra az esetre, ha a megalapozatlanság nyilvánvalóan e kötelezettség elmulasztására vezethető vissza”. Ez semmivel nem több, mint a törvényszöveg kissé „lazább” formába öntött megismétlése.

A teljes megalapozatlanság orvoslására a 610. § az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és a bíróság új eljárásra utasítását írja elő a másodfokú bíróság számára. A hatályos törvényhez kapcsolódó bírói gyakorlat ezt az orvoslási módot előszeretettel alkalmazta azokban az esetekben is, amikor a megalapozatlanság (jellemzően a felmentő ítéletek esetében) nem a bíró hibájából állt elő, hanem nyilvánvalóan az ügyészi inaktivitás következtében nem került sor minden releváns bizonyíték beszerzésére és megvizsgálására. Ahogyan a Kúria joggyakorlat-elemző csoportjának már hivatkozott összefoglaló véleményében olvasható, „az ítélkezésben meglehetősen nagy a bizonytalanság azon a téren, hogy hatályon kívül helyezési okot jelent-e, ha a bíróság a vádat alátámasztó bizonyítékot nem szerzett be vagy nem vizsgált.” Helyesen állapítja meg a vélemény, hogy mivel a 75. § szabályai állnak összhangban a hatályon kívül helyezésre vonatkozó rendelkezésekkel, a hatályos szabályozás „rákényszeríti a bírót arra, hogy a Be. 75. § (1) bekezdésében foglaltak ellenére az ügyész helyett szerezze be azokat a bizonyítékokat, amelyek a vádat erősítik, ugyanis szintén a Be. 75. § (1) bekezdése írja elő a tényállás alapos, hiánytalan és a valóságnak megfelelő tisztázását.”[8]

A bizonytalanság különös annak fényében, hogy a Be. 2006. évi LI. törvénnyel bevezetett novelláris módosításakor kiadott 1/2007-es BK vélemény III. 2. pontjában a Legfelsőbb Bíróság kimondta: „A Be. 75. §-a (1) bekezdésének kiegészítését a Be. 1. §-a szerinti alapvető rendelkezéssel összhangban kell értelmezni.” Arra az esetre, ha az eljárás adatai a vádat (esetleg) alátámasztó további bizonyítási eszközök létezésére utalhatnak, a Legfelsőbb Bíróság úgy vélte, hogy „[h]a ezek beszerzésére az ügyész nem tett indítványt, a bíróság erre nem is hívhatja fel, mert ezzel a felhívással, a Be. 1. §-át megsértve, vádlói funkciót gyakorolna.” Leszögezte, hogy „a Be. Novella szerinti kiegészítés nem azt jelenti, hogy a bíróság a vádló indítványa hiányában terhelő bizonyítékot nem szerezhet be, illetve nem vizsgálhat meg, hanem csupán azt, hogy erre nem köteles. Ebből pedig az fakad, hogy erre nem is kötelezhető, tőle nem számon kérhető.”

Az új Be. megalkotói – üdvözlendő módon – fel akarták számolni ezt a funkciómegosztás elvét semmibe vevő tendenciát.

A részleges megalapozatlanság következménye az 593. § (1) bekezdése alapján az, hogy azt a másodfokú bíróság kiküszöböli. Erre három eszköze van a másodfokú bíróságnak: az ügyiratok valódi tartalmának a megállapítása, a helyes ténybeli következtetés levonása, valamint bizonyítás felvétele. Ezek segítségével az 593. § (1) bekezdés a) pontja szerint a hiányos tényállást kiegészíti (a megalapozatlanság első és második esetének orvoslása), illetve helyesbíti (a megalapozatlanság harmadik és negyedik esetének orvoslása). Eltérő tényállás megállapítására is van módja a másodfokú bíróságnak, immáron nemcsak a terhelt javára [593. § (1) bekezdés b) pont: felmentés, eljárásmegszüntetés], hanem a terhelt terhére is [593. § (1) bekezdés c) pont: felmentett terhelt bűnösségének a megállapítása]. [9]

Az iratok tartalma, valamint a ténybeli következtetés alapján történő orvoslás nyilvánvalóan az elsőfokú bíróság tényállás-megállapítás során elkövetett hibájának a kiküszöbölését jelenti – erre nem vonatkozhat az 593. § (4) bekezdésben foglalt tilalom. Az ügyészi indítványra felvett bizonyítás útján történő tényállás-kiegészítés, illetve – helyesbítés, valamint eltérő tényállás megállapításával felmentés helyett bűnösség megállapítása lehet tehát az a megalapozatlansági következmény, ami tilalmazott, merthogy ez az ügyészi tétlenség utólagos, másodfokú eljárásban történő korrigálását jelentené.

Ha így áll a helyzet, vagyis a fent említett okokból és esetekben a megalapozatlan ítéleteket nem lehet hatályon kívül helyezni, illetve nem lehet a megalapozatlanságot kiküszöbölni, valóban a funkciómegosztás elvének a megerősödését, valamint azt jelenti, hogy az ügyész felelőssége megnő. Nem lenne ugyanis szerencsés, ha tömegével emelkednének jogerőre olyan ítéletek, amelyek az ügyész inaktivitásának köszönhetően nem kellőképpen felderített és bizonyított, tehát megalapozatlan tényálláson alapulnának.

Az új Be. 610. §-a előírja, hogy teljes megalapozatlanság esetén a másodfokú bíróság nem ügydöntő végzésével hatályon kívül helyezi az elsőfokú bíróság ítéletét és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja. Az 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: hatályos Be.) szabályaiból is ez olvasható ki a teljes megalapozatlanság kezelésére: a 376. § (1) bekezdése kimondja, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezi, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja, ha a törvény által biztosított módokon (iratok tartalmának megállapítása, helyes ténybeli következtetés, illetve bizonyítás felvétele útján) ki nem küszöbölhető megalapozatlanság a bűnösség megállapítását vagy a büntetés kiszabását, illetőleg az intézkedés alkalmazását lényegesen befolyásolta. A rendelkezésből (és a bírói gyakorlatból) kiolvasható, hogy a hiányos vagy részben felderített tényállást ki lehet egészíteni, az iratellenes vagy helytelen ténybeli következtetéseket tartalmazó tényállást lehet helyesbíteni. Ha azonban az elsőfokú bíróság nem állapított meg tényállást, vagy az egyáltalán nincs felderítve, a hiányzó tényállást pótolni, illetőleg felderíteni másodfokon nem lehet. Mivel a megalapozatlanság ilyenkor nem küszöbölhető ki, a tényállás ezekben az esetekben alkalmatlan a felülbírálatra, így nincs más orvoslási mód, mint a hatályon kívül helyezés.

A hatályos Be. ezen rendelkezése azonban nemcsak a teljes megalapozatlanság esetére vonatkozik. Irányadó akkor is, ha a megalapozatlanság részleges, tehát a 352. § (1) bekezdése alapján elvileg kiküszöbölhető lenne – ám gyakorlatilag ez valamilyen okból mégsem sikerül. Ilyenkor ugyanis, ha a megalapozatlanság lényeges kihatással van a bűnösség megállapítására, vagy a szankció alkalmazására, szintén hatályon kívül kell helyezni az ítéletet. Az új Be. viszont nem rendelkezik arról, mi a teendő ilyen esetben. Az 593. § (1) bekezdésében használt kijelentő mód („a másodfokú bíróság az ítélet részbeni megalapozatlanságát kiküszöböli”) arról árulkodik, hogy a jogalkotó számításon kívül hagyja azt a lehetőséget, hogy a kiküszöbölésre esetleg nincs mód. Abból a tényből pedig, hogy a 610. § kizárólag a teljes megalapozatlanság esetére ír elő hatályon kívül helyezést, az a szomorú következtetés adódhat, hogy a másodfokú bíróság az ugyan csak részleges, de általa ki nem küszöbölhető megalapozatlansággal nem tud mit kezdeni, és az ítéletre – miközben annak a megalapozatlanságát ő maga állapította meg – kénytelen helybenhagyó végzéssel az áldását adni.

Nem tudni, mi áll e szabályozás hátterében: az eljárás elhúzódásának elkerülése érdekében a hatályon kívül helyezések számának radikális csökkentésére irányuló elhibázott jogalkotói szándék, vagy pedig közönséges jogalkotói tévedés. Akármelyik esettel is állunk szemben, a rendelkezések hatása ugyanaz: a törvény tovább bővíti azon esetek lehetőségét, amikor megalapozatlan, tehát ténybelileg téves vagy hiányos, tehát semmi esetre sem az anyagi igazságon alapuló ítéletek emelkedhetnek jogerőre. Míg azonban a funkciómegosztás következetesebb érvényre juttatása legitimálható cél, melynek érdekében talán feláldozható azon elvárás, hogy kizárólag a ténybelileg korrekt ítéletek emelkedjenek jogerőre, addig az ügyek elintézésének a gyorsítása érdekében a magam részéről nem tartom elfogadhatónak a jogerő tartalmi hatásainak („pro veritate habetur”) a vélelem felől a fikció irányába történő elmozdítását.

2.2. Az eljárásban köthető egyezség

A funkciómegosztás erősödésén kívül kihatással vannak az eljárásban keresendő igazság természetére az eljárásban köthető egyezség kiszélesedő lehetőségei. Az ügyészség és a terhelt már a vádemelés előtt egyezséget köthet a terhelt által elkövetett bűncselekmény vonatkozásában a bűnösség beismeréséről és ennek következményeiről (lásd LXV. fejezet). A tényállás és a minősítés ugyan a törvény szerint nem képezheti egyezkedés tárgyát, de az már igen, hogy a büntetőeljárás tárgyát képező cselekmények közül melyek elkövetését ismeri el a terhelt, s ezekért „cserébe” melyek miatt mellőzik a felelősségre vonását [lásd 411. § (1) bekezdés c) pont; illetőleg a (3) bekezdés]. Ilyenkor az ügyészség a 424. § szerint az egyezséggel azonos tényállás és minősítés miatt emel vádat, és a vádiratban indítványt tesz arra, hogy a bíróság az egyezséget hagyja jóvá, az egyezség tartalmával egyező milyen szankciót alkalmazzon, és milyen egyéb rendelkezést hozzon. Az egyezség alapján folytatott bírósági eljárásban a bíróság a terhelt kihallgatása és az ügy iratai alapján a tárgyalás előkészítése során tartott előkészítő ülésen dönt az egyezség jóváhagyásáról, és nem folytat le kiterjedt és közvetlen bizonyítást a tárgyaláson. Ezáltal a törvény továbbmegy azon a hatályos Be. által megkezdett úton, amely letért az anyagi igazsághoz elvezető hagyományos, a tárgyaláson a bíró által közvetlenül felvett bizonyítás által kikövezett útról.

2.3. A bizonyítás szükségtelensége

A bizonyítás tárgyának szabályozása körében az új Be. bevezet egy olyan rendelkezést, amelynek célja ugyancsak az eljárás gyorsítása. A 163. § (4) bekezdés c) pontja szerint nem kell bizonyítani azokat a tényeket, amelyek valóságát a vádló, a terhelt és a védő az adott ügyben, együttesen elfogadja. Ebben az esetben tulajdonképpen arról van szó, hogy azokat a tényeket, melyeket a felek nem vitatnak, amelyeket egyezően fogadnak el, a bíróság bizonyítás nélkül valónak ismer el. Ami az ilyen szabályok mentén megállapított tényállást illeti, az megfelelhet az anyagi igazságnak, de az is előfordulhat, hogy nem. Így pedig legfeljebb az illúzióját keltheti az anyagi igazságnak.

Minden deklaráció ellenére tehát az új Be. szabályait végignézve az látható, hogy a hatályos Be.-vel megindult, az anyagi felől az alaki igazság irányába történő elmozdulás tovább folytatódik – véleményem szerint az eddigieknél jóval erősebben. Mindez pedig alapvetően a büntetőeljárások felgyorsításáért, a büntető felelősségre vonást hatékonyabbá tételéért – ha a gyorsabb eljárás egyben hatékonyabb eljárást is jelent.[10] Ez alapvető hatással van a jogerőfelfogásra, amennyiben a jogerőre úgy tekintünk, mint az igazság (igazságosság, törvényesség) és a jogbiztonság iránti igény között egyensúlyt teremtő tényezőre.

Az anyagi igazság koncepciójának a feladása a jogerő jelentőségét felértékeli. A jogerőről ugyanis azt mondhatjuk, hogy a büntetőeljárásban a bizonyítás eredményeképpen fellelhetőnek tartott igazságot – ami egyelőre még csupán „jogi véleménynek” tekinthető – a jogerő teszi jogi ténnyé, a jogerő kapcsol hozzá jogi hatásokat. Abban az esetben viszont, ha a büntetőeljárásban tulajdonképpen a bizonyítás kiiktatásával, terhelti beismerés, a felek általi vitatás hiánya, illetve egyezségek révén jutunk el az „igazsághoz”, nagy szükség van a jogerőre mint vélelmező tényre, hogy mindezt jogi igazsággá szilárdítsa. Egyet lehet érteni Király Tiborral, amikor azt állítja, hogy a „jogi igazság” kifejezés visszaélés az „igazság” kifejezéssel, amennyiben hamisságot is takarhat.[11] Érdemes azonban – mintegy kiegészítésképpen – figyelembe venni Erdei Árpád álláspontját, aki az igazsághoz kapcsolt „jogi” jelzőt úgy értelmezi, mint ami azt fejezi ki, hogy a bíróság ítéletében foglaltak a jogerő által válnak érvényessé, ahhoz fűződik az igazságuk elismerése. A jelző tehát arra utal, hogy „a jog által ’igazságnak’ elfogadott minőségről van szó”[12].

3. Jogerő kontra véglegesség

A hatályos Be. a jogerőről szóló részt, fejezetet nem tartalmaz. Kizárólag a végrehajthatóságra vonatkozóan találunk benne kifejezett és részletesebb szabályozást az 588–589. §§-iban. Kimondja, hogy az ítélet a jogerőre emelkedést követően válik végrehajthatóvá, a végzéseknél viszont a főszabály a jogerőre tekintet nélküli végrehajthatóság, s rögzíti a jogerőre emelkedés időpontját az egyes határozattípusok esetében. Azt, hogy a büntetőeljárásban mit is jelent a jogerő, mi a tartalma, milyen hatásokkal jár, nem a törvényből tudjuk tehát, hanem az elmélet dolgozta ki.

A jogerő az általános felfogás szerint a bírói határozatnak a jog által megállapított tulajdonsága, amely az ügy lezárását eredményezi. A jogerős határozat rendes jogorvoslattal többé már nem támadható, véglegessé válik, tehát nem lehet megváltoztatni, és végrehajtható lesz. A benne foglaltak nemcsak a címzettekre, hanem mindenki másra nézve is kötelezőek, irányadóak, bizonyító erejük van és igaznak tekintendők.[13] A jogerő nemeinek szokásos megkülönböztetése: abszolút és relatív, teljes és részleges, alaki és anyagi. Ezek közül az utolsó okozza a legtöbb problémát.

Az Indokolás azt állítja, hogy az új Be. „25 éves hiányt igyekszik pótolni (…) a jogerőfogalom következetes alkalmazásával, annak anyagi jogerőként való meghatározásával”. Hivatkozik a 9/1992. (I. 30.) AB határozatra, miszerint „a jogerő intézménye, alaki és anyagi jogerőként való pontos meghatározottsága a jogállamiság részeként alkotmányos követelmény”.

Az új Be. megalkotói a megoldást abban látták, hogy a jogerő fogalma alá kizárólag az anyagi jogerőt (és az ezzel járó jogerőhatásokat) vonták, amit a törvény kizárólag az ügydöntő határozatok sajátjának tulajdonít. Ezzel az új kódex lándzsát tör amellett a – már az 1/2007. BK véleményben és a 2/2015. BJE határozatban megjelenő, s másutt már kifejtett álláspontom[14] szerint téves – értelmezés mellett, miszerint az anyagi jogerő kizárólag a büntető anyagi jogi kérdések érdemi eldöntéséhez fűződhet. Ez abból a felfogásból táplálkozik, miszerint az alaki jogerőn a rendes jogorvoslattal történő megtámadhatatlanság értendő, az erre ráépülő anyagi jogerő pedig a büntetőjogi főkérdés eldöntése által az anyagi jog területén érvényesülő többlethatásokat jelenti.

Már Móra Mihály felhívta rá a figyelmet, hogy az alaki és anyagi jelzők mint „jogi műszavak” használata félrevezető: azt a látszatot kelti ugyanis, hogy az alaki jogerő eljárásjogi, az anyagi jogerő pedig anyagi jogi hatásokat jelent. Az anyagi jogerő elnevezés alapja a civilisztikai eredetű elképzelés, hogy a jogerőre emelkedett ítélet alakítja ki a magatartás büntethetőségére vonatkozó anyagi jogi helyzetet: az állami büntetőigényre nézve az elítélés teremtő, a felmentés pedig pusztító erővel hat. Rámutatott, hogy valójában az alaki jogerő előfeltétele mind processzuális, mind anyagi jogi hatásoknak, az anyagi jogerő pedig anyagi jogi és eljárásjogi hatásokat is magában foglal.[15] Móra Mihálynak igaza van: az alaki és anyagi jelzők alkalmazása a jogerő nemeinek a megkülönböztetésére még a legmagasabb bírói fórumot is megtévesztette.

Az anyagi és alaki jogerő mibenlétéről a büntető eljárásjog tudományában eddig folytatott elméleti viták, és az ezeket hasznosító gyakorlat olykor félreérthető következtetései egyszerű módon elkerülhetők lennének. Ehhez mindössze az alaki és anyagi jogerő elméleti kategóriáinak az újragondolására lenne szükség, mivel az inkább zavarokat okoz, semmint eligazít. Helyette a jogerő formális és tartalmi hatásait lenne érdemes megkülönböztetni. A formális hatások függetlenek a határozat tartalmától, mindössze azt jelzik, hogy a határozat az adott eljárásban végleges és rendes jogorvoslati eszközökkel nem támadható. A tartalmi hatások ezzel szemben a határozat elemeinek, egyes részeinek a sajátjai. Amit a határozat tartalmaz, az válik ítélt dologgá, és ahhoz tapadnak az egyes jogerőhatások. Az anyagi jog­erő kifejezés tehát valójában nem az anyagi jogra utal, hanem a jogerőből fakadó tartalmi hatásokra, amelyek lehetnek eljárásjogiak és lehetnek anyagi jogiak.

A kodifikátorok azonban másképpen gondolták, félretéve ezzel az évszázados dogmatikai hagyományokat. Az új törvény alapján anyagi jogerőre kizárólag az ügydöntő határozatok képesek. A törvény szövege rögzíti az (anyagi) jogerő tartalmát, azaz, hogy milyen hatásokkal jár. A 456. § (1) bekezdése tartalmazza a véglegességet („A bíróság jogerős ügydöntő határozata végleges”), a kötelező erőt („mindenkire kötelező döntést tartalmaz a vádról, illetve a terhelt büntetőjogi felelősségéről, a büntetőjogi következményekről vagy ezek hiányáról”), a megtámadhatatlanságot és megváltoztathatatlanságot („Az ügydöntő határozat a jogerőre emelkedését követően kizárólag rendkívüli jogorvoslattal vagy különleges eljárás eredményeként változtatható meg.”), a ne bis in idem hatást [4. § (3) bekezdés: „Büntetőeljárás nem indítható, illetve a megindult büntetőeljárást meg kell szüntetni, ha az elkövető cselekményét már jogerősen elbírálták, kivéve a rendkívüli jogorvoslati eljárások és egyes különleges eljárások esetét.”; 456. § (2) bekezdés: „Ha az ügydöntő határozat jogerőre emelkedik, az abban elbírált cselekmény miatt a terhelttel szemben újabb büntetőeljárás nem folytatható.”], és a végrehajtandóságot [456. § (3) bekezdés: „Az ügydöntő határozat jogerőre emelkedését követően kell a kiszabott büntetés vagy az alkalmazott intézkedés végrehajtását megkezdeni, az abban foglaltakat teljesíteni, illetve a jogerőre emelkedést követően állnak be az elítéléshez, a felmentéshez vagy az eljárás megszüntetéséhez fűződő jogkövetkezmények.”].

Ha már az Indokolás a jogerőfogalom pontos meghatározottságának a fontosságát emlegeti, talán érdemes lett volna a teljesség kedvéért említést tenni a jogerős határozat bizonyító erejéről, illetve arról is, hogy a jog­erő megteremti a határozatban foglaltak igazságának, igazságosságának és törvényességének a vélelmét (res iudicata pro veritate habetur).

Más kérdés, hogy vajon mennyire van helye és értelme elméleti fogalmak és definíciók törvénybe foglalásának.[16] A törvények normákból épülnek fel, amelyek sajátos szerkezetének a tudományos fogalommeghatározás nem bizonyosan felel meg. Előfordulhat ezért, hogy az ilyen módszerrel folytatott jogalkotás több bajt okoz, mint amennyi előnnyel jár – lásd a törvényes vád tudományos fogalmának a hatályos eljárási törvénybe iktatását. A próbálkozás kudarca és ennek okai szakmai körökben jól ismertek. Maga az új Be. is bizonyítja, hogy a kodifikátorok osztották a törvényi fogalom bírálóinak a véleményét: az új törvényből kimaradt.[17]

Az ügydöntő határozatok esetében a törvény a 457. §-ban szabályozza a részjogerő intézményét: a hatályos Be. 346. § (4) bekezdésével egyezően kimondja, hogy a fellebbezés az ügydöntő határozat jogerőre emelkedését abban a részében függeszti fel, amelyet a fellebbezés folytán eljáró bíróság felülbírál. Többet annyiban mond az új törvény, hogy deklarálja, amennyiben a határozatnak van olyan rendelkezése, amely nem esik felülbírálat alá, abban a részében az ügydöntő határozat jogerőre emelkedik. Eme deklaráció – bár a hatályos és korábbi eljárási törvények szabályaiból ezt az elmélet és a gyakorlat kiolvasta – tulajdonképpen elősegíti a normavilágosság követelményének megvalósulását, tehát üdvözlendő.

Éles dogmatikai váltás az új törvényben, hogy a bíróság nem ügydöntő határozatait kizárólag alaki jogerővel ruházza fel. A félreértések elkerülésére ezen határozatok esetében nem is használja a jogerő kifejezést, hanem bevezeti a „véglegessé válás” kategóriáját. Ennek tartalma egyrészt a rendes jogorvoslattal megtámadhatatlanság és a megváltoztathatatlanság – általános szabályként, tehát ha a törvény eltérően nem rendelkezik [460. § (1) bekezdés]. A végrehajtandóság (teljesítendőség) – ugyancsak általános szabályként – elválik a véglegessé válástól, arra tekintet nélkül érvényesül, kivéve, ha a törvény a fellebbezés halasztó hatályát kimondja, vagy a határozatot hozó, illetve a fellebbezést elbíráló bíróság függeszti fel azt.[18]

Üdvözölte a jogerővel kapcsolatos újításokat Elek Balázs, aki a hatályos törvény kapcsán kijelentette, hogy „jelenleg a jogerőről egységes definíciót nem lehet adni, mert mást és mást takar az ügydöntő, valamint a nem ügydöntő, de fellebbezéssel támadható határozatok jogereje”. Szerinte „a fogalom által felölelt pontos tartalom meghatározásában nincs egyetértés, és az sem világos, hogy miért jelölünk eltérő jogintézményeket ugyanazon kifejezéssel”.[19]

Pontosan emiatt nem bizonyos, hogy szerencsés a „véglegessé válás” (amely tartalmilag az alaki jogerőnek feleltethető meg) mint önálló kategória bevezetése, tekintve, hogy a jogerő hatásai között elsőként említi a törvény a véglegességet. A 460. § (1) bekezdése szerinti véglegesség tartalmának viszont a megtámadhatatlanságot és megváltoztathatatlanságot jelöli meg. Ez éppen hogy nem az Elek Balázs által elismerőleg említett „fogalmi tisztánlátásról” és „letisztult jogi gondolkodásról” tanúskodik.

Az új Be. a hatályos törvény egy, a gyakorlat által többször számon kért, eltérő bírói gyakorlatot eredményező hiányosságát[20] pótolja a jogerősítési záradék (459. §) mellett a véglegesítési záradék (462. §) bevezetése annak érdekében, hogy a jogerő ténye, ideje és terjedelme mellett immáron a nem ügydöntő végzések véglegessé válása beálltának ténye és ideje is egyértelműen megállapítható legyen.

4. „Jogerővesztett” bírósági határozatok

Ezen a ponton érdemes egy rövid kitérőt tenni, és átnézni, hogyan csoportosítja a bírósági döntéseket az új törvény (449–451. §). Három kategóriába sorolja őket. A bíróság döntései lehetnek: a) ügydöntő határozatok; b) nem ügydöntő végzések; és c) határozati formát nem igénylő bírósági intézkedések.

Ügydöntő határozat az ítélet (ami lehet bűnösséget megállapító vagy felmentő) és az ügydöntő végzés (ami az eljárást megszüntető ügydöntő végzést vagy a büntetővégzést takarja).

Nem ügydöntő végzés az új törvény szerint kétféle lehet. Nem pervezető, de nem is ügydöntő végzések (például a bíró kizárása, védő kirendelése, zárt tárgyalás elrendelése tárgyában hozott végzések), melyeknek az 579. § (2) bekezdése alapján két típusa létezik: vannak olyanok, amelyek fellebbezéssel támadhatók (ez a főszabály), s vannak, amelyeknél a törvény a fellebbezés lehetőségét kizárja (ez a kivétel). A pervezető végzéseknek a 449. § (4) bekezdése szerinti meghatározása: „az ügy bíróságra érkezését követően az ügy menetét megállapító, az eljárási cselekmény előkészítésére irányuló vagy elvégzése érdekében hozott nem ügydöntő végzés” (például az ügy tárgyalásra utalása; tárgyalás kitűzése, elhalasztása, elnapolása; tárgyalásra idézés, értesítés; ügyek egyesítése, elkülönítése; vádtól eltérő minősítés megállapítása; bizonyítási indítvány tárgyában történő döntés). Ezek ellen az 580. § (1) bekezdés d) pont szerint nincs helye fellebbezésnek, csak az ügydöntő határozat elleni fellebbezésben sérelmezhetők [580. § (3) bekezdés].

A határozati formát nem igénylő bírósági intézkedésekkel szemben nincs helye fellebbezésnek [580. § (1) bekezdés e) pont], de az ügydöntő határozat elleni fellebbezésben sérelmezhetők [580. § (3) bekezdés].

A jogerő kérdéséhez kapcsolódva egy változásra érdemes kitérni. A jogalkotó az eljárást megszüntető végzéseket két csoportra osztotta. Ügydöntő, ennélfogva (anyagi) jogerőre képesek az eljárásmegszüntető végzések a következő, az 567. § (1) bekezdésében foglalt esetekben:

„a) halál, elévülés, kegyelem vagy törvényben meghatározott egyéb okból a vádlott büntethetősége megszűnt,
b) a cselekményt jogerősen elbírálták,
c) az ügyészség a vádat ejtette és magánvádnak vagy pótmagánvádnak nincs helye, illetve a sértett magánvádlóként vagy pótmagánvádlóként nem lépett fel,
d) a büntetőeljárás átvétele vagy az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló törvényben meghatározott konzultációs eljárás eredménye alapján a büntetőeljárást más állam hatósága folytatja le,
e) az ügy nem tartozik magyar büntető joghatóság alá, vagy
f) olyan bűncselekmény miatt van folyamatban, amelynek a vád tárgyává tett jelentősebb tárgyi súlyú bűncselekmény mellett a felelősségre vonás szempontjából nincs jelentősége.”

Az 567. § (2) bekezdésében foglalt esetekben a jogalkotó (nem tudni, milyen alapon) kiemelte, és (anyagi) jogerőre képes ügydöntő határozatból nem ügydöntő végzéssé fokozta le az eljárásmegszüntető végzést, ha annak alapjául a következő okok szolgáltak:

„a) a feljelentés vagy a legfőbb ügyésznek a Btk. 3. § (3) bekezdésében meghatározott rendelkezése hiányzik,
b) a magánindítvány hiányzik és az a 381. § (4) bekezdése alapján már nem pótolható,
c) a vádat nem az arra jogosult emelte, vagy
d) a vádirat nem vagy hiányosan tartalmazza a 422. § (1) bekezdésében írt törvényes elemeket, és emiatt a vád érdemi elbírálásra alkalmatlan.”

E szabályozási mód következtében a nem ügydöntő végzéssel történő eljárásmegszüntetés – minthogy a nem ügydöntő végzés nem jogerős, csupán végleges – nem váltja ki a res iudicata és ne bis in idem hatást. Nem érvényesül tehát a 4. § (3) bekezdése, miszerint „[b]üntetőeljárás nem indítható, illetve a megindult büntetőeljárást meg kell szüntetni, ha az elkövető cselekményét már jogerősen elbírálták, kivéve a rendkívüli jogorvoslati eljárások és egyes különleges eljárások esetét”. Mivel nincs szó jogerős elbírálásról, nincs eljárási akadály, amelyet legfeljebb rendkívüli jogorvoslat útján lehetne áttörni. Az újabb büntetőeljárás szabadon megindítható.

A problémát az eljárásmegszüntetési okok közötti következetes differenciálás hiányában látom. Érthetetlen, miért gondolja a jogalkotó, hogy az ügyészi vádelejtés, vagy az opportunitás alkalmazása „érdemi” döntést jelent a vádról, ami jogerőre érdemessé teszi a határozatot, ezzel szemben, ha a megszüntetés oka az, hogy a vád az ügyész oldalán felmerülő hiba folytán a minimális törvényességi kritériumoknak sem felel meg, miért biztosít – az anyagi jogerő hiánya folytán – újbóli eljárásindítási lehetőséget. Ezzel a lépéssel továbbra is fenntartja azon aggályokat, melyeket a 33/2013. (XI. 22.) AB határozatban Lévay Miklós is megfogalmazott a különvéleményében: önmagában attól, hogy a törvény kimondja, a vád törvényességi elemeinek a hiánya nem eredményez jogerős eljárásmegszüntetést, a tisztességes eljárás elve, a funkciómegosztás és a bírói pártatlanság továbbra is veszélyben van.[21] Még szerencse, hogy legalább – némileg következetlenül ugyan – a 845. § (2) bekezdés c) pontja értelmében a kártalanítás továbbra is biztosított az ilyen megszüntetés esetére is.

5. összegzés

A jogerő a büntetőeljárás olyan alapintézménye, amelynek számos leágazása és kapcsolódó területe van. Ahhoz, hogy egy kódex jogerőfelfogásáról teljes képet kapjunk, úgyszólván valamennyi szabályát vizsgálat alá kell venni, mert mindegyikben lehetnek olyan elemek, amelyek árnyalhatják az összképet. Dolgozatomban természetszerűleg nem állt módomban az új eljárási törvény minden szakaszát áttekinteni. Figyelmemet azokra a változó szabályokra irányítottam, amelyek a büntetőeljárásban elérendő igazság természetének a megváltozásán keresztül a jogerő szerepváltozását vetítik előre. Ezenkívül arra kívántam rávilágítani, hogy a jogerő törvényi meghatározásának és fogalmának a tudatos átalakítása miképpen okozta annak „színeváltozását”.

 

Király Eszter
egyetemi tanársegéd (ELTE ÁJK)

 

[1]  Elek Balázs: Jogerő a büntetőeljárásban. Debrecen, Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Büntető Eljárásjogi Tanszéke, 2012. 42.

[2]  Angyal Pál: A magyar büntetőeljárásjog tankönyve, I. kötet. Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T., 1915. 270.

[3]  Uo. 270–271.

[4]  A törvény pontatlanul fogalmaz: helyesebb lenne ennél a rendelkezésnél bizonyítási eszközről beszélni.

[5]  A bíróságok hatályon kívül helyezési gyakorlatának elemzése – Büntető ügyek 2012. Összefoglaló vélemény. 43. (http://www.kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/osszefoglalo_velemeny_2012iimod2_2.pdf)

[6]  Király Tibor: Büntetőeljárásjog. Budapest, Osiris Kiadó, 2008. 524.

[7]  Háger Tamás: A megalapozatlanság kiküszöböléséhez vezető folyamat a másodfokú büntetőperben. Jogelméleti Szemle, 2013/2. 32.

[8]  A bíróságok hatályon kívül helyezési gyakorlatának elemzése – Büntető ügyek 2012. Összefoglaló vélemény. 43–44. (http://www.kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/osszefoglalo_velemeny_2012iimod2_2.pdf)

[9]  A másodfokú bíróság tényálláshoz kötöttsége, illetve eltérő tényállás megállapítási lehetősége érdekesen alakult a különböző eljárási törvények tükrében. Az 1973. évi I. törvény és a hatályos Be. a 2006-os módosításáig a másodfokú bíróság számára eltérő tényállás megállapítását kizárólag a terhelt javára (bűnösség megállapítása helyett felmentés vagy az eljárás megszüntetése) kizárólag felvett bizonyítás útján engedte meg. A 2006. évi LI. törvénnyel bevezetett módosítás óta ez már az iratok alapján és ténybeli következtetés útján is megtehető. Az új Be. – nyilvánvalóan a hatályon kívül helyezések számát visszaszorításától várt eljárásgyorsító törekvéseknek köszönhetően – immáron a terhelt terhére is engedi mindezt. Az eltérő tényállás megállapítására akkor kerül sor, ha „a felülbíráló bíróságnak az iratok tartalma, következtetés vagy bizonyítás felvétele nyomán azért kell változtatnia a tényálláson, mert helytelennek bizonyul az alsóbb fokú bíróság ’gondolatrendszere’, azaz meg kell bontani azt a koherens meggyőződést, amely az alsóbb fokú bíróságban a bizonyítékok hitelt érdemlőségről való döntés alapján kialakult”. (A bíróságok hatályon kívül helyezési gyakorlatának elemzése – Büntető ügyek 2012. Összefoglaló vélemény. 31. o.; http://www.kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/osszefoglalo_velemeny_2012iimod2_2.pdf) A favor defensionis elvéből következően mindez kizárólag a terhelt érdekében, tehát felmentés vagy eljárás-megszüntetés esetén viselhető el. Az új Be. által alkalmazott megoldás – a Kúriával egyetértő álláspontom szerint – nem kívánt mértékben eljelentékteleníti az elsőfokú bíróság mint ténybíróság szabad mérlegelésének és meggyőződésének a szerepét.

[10]  Az eljárás hatékonyságát sokféleképpen lehet felfogni. Erre vonatkozóan lásd például Farkas Ákos: A falra akasztott nádpálca avagy A büntető igazságszolgáltatás hatékonyságának korlátai. Budapest, Osiris Kiadó, 2002.

[11]  Király Tibor: Büntetőítélet a jog határán. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1972. 222.

[12]  Erdei Árpád: Tanok és tévtanok a büntető eljárásjog tudományában. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2011. 51.

[13]  Erről lásd bővebben például: Angyal Pál: A magyar büntetőeljárásjog tankönyve, II. kötet. Budapest, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T., 1917. 239–242.; Móra Mihály – Kocsis Mihály: A magyar büntető eljárási jog. Budapest, Tankönyvkiadó, 1961. 392–404.; Király (2008) i. m. 559–562.; Elek (2012): i. m. 117–187.; Erdei Árpád – Hack Péter – Holé Katalin – Király Eszter – Koósné Mohácsi Barbara: Büntetőeljárási jog II. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2015. 113–124.

[14]  Király Eszter: A törvényes vád miatti megszüntető végzés „jogerőtlenedésének” igaz története. In: Fazekas Marianna (szerk): Jogi Tanulmányok 2014. Budapest, ELTE ÁJK Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola, 2014. 167–179.

[15]  Móra – Kocsis (1961): i. m. 394.

[16]  Az Indokolás által a 9/1992. (I. 30.) AB határozatból kiragadott az alaki és anyagi jogerő pontos meghatározottságának alkotmányos követelményéről szóló mondat a kontextusába visszahelyezve más értelmet nyer. A szöveg a határozatban ugyanis így folytatódik: „Az Alkotmánynak megfelelően biztosított jogorvoslati lehetőségek mellett beállott jogerő tiszteletben tartása a jogrend egészének biztonságát szolgálja. A jogerős határozatok megváltoztathatatlanságához és irányadó voltához alapvető alkotmányos érdek fűződik. A jogállamiság lényeges eleme, hogy a törvénynek egyértelműen meg kell határoznia, mikor támadható meg egy bírósági határozat rendes fellebbviteli jogorvoslattal, illetve, hogy a jogerőssé vált határozat megtámadására milyen feltételek alapján van lehetőség, s hogy mikor következik be az az állapot, amikor a jogerős határozat már semmiféle jogorvoslattal nem támadható. A jogbiztonság megköveteli, hogy a jogerős határozat – az eldöntött kérdés személyi és tárgyi keretei között – irányadóvá váljék mind az eljárásban résztvevőkre, mind a később eljáró bíróságra, illetőleg más hatóságra. Ha a jogerő beálltához előírt feltételek teljesültek, akkor annak hatálya a határozat tartalmi helyességétől függetlenül beáll.” Mindebből – álláspontom szerint – nem az következik, hogy az Alkotmánybíróság a jogerő definíciójának törvénybe foglalását írta volna elő alkotmányos követelményként, hanem azt, hogy a jogerő tartalma a jogszabályi rendelkezésekből egyértelműen megállapítható legyen.

[17]  Erről a kérdésről lásd bővebben: Koósné Mohácsi Barbara: A vád „törvényessége” az új büntetőeljárási törvény tervezetében. Fundamentum, 2016/2–4. 84–93.

[18]  Az Alaptörvényben biztosított jogorvoslati jog szempontjából kedvezőbb lenne a fordított megközelítés, vagyis, ha a véglegességhez fűződne a végrehajtandóság, ami alól a törvény engedhetne kevés kivételt. A fellebbezés ellenére végrehajtott határozat a jogorvoslat hatékonysága iránti bizalmat nem fokozza.

[19]  Elek Balázs: A jogerő újraszabályozása a készülő büntetőeljárási törvényben. Fundamentum, 2016/2–4. 77–78.

[20]  Erről lásd bővebben Kardos Sándor – Háger Tamás: A bírói határozat végrehajthatósága, a határozat jogerősítő záradékkal való ellátása. Debreceni Jogi Műhely, 2011/2.; Ficsór Gabriella: A záradékkal kapcsolatos különvéleményem. Kézirat, Debrecen, 2012.; Elek (2012): i. m. 230–236.

[21]  Erről lásd bővebben Király E. (2014): i. m.