Kattintson a Fullscreen ikonra , ha a folyóiratot nagyobb méretben kívánja olvasni!

 

A kiskorú veszélyeztetése bűntett az egyik legsúlyosabb gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekmény, melyben igen magas a látencia, továbbá a felfedezett esetekben is gyakran akadályokba ütközik a bizonyítás. A látencia és a bizonyítási nehézségek is többnyire oda vezethetőek vissza, hogy a kiskorú veszélyeztetése körébe tartozó elkövetési magatartásokat leginkább családon belül fejtik ki, és az érintettek gyakran nem hajlandóak a történtekről beszélni, vallomást tenni, melyre a büntető eljárás a tanúvallomás alóli mentesség körében jogot is biztosít.[1] Éppen ezért van különös jelentősége a kiskorú veszélyeztetése bűntett bizonyítása körében a kívülálló személyek (orvos, pedagógus, családgondozó, közeli ismerősök, szomszédok) tanúvallomásának, valamint az egyéb bizonyítékoknak, különös tekintettel a szakértői véleményekre.

A kiskorú veszélyeztetése bűntettének kriminológiai szempontokból történő vizsgálatával korábban több kutatás[2] foglalkozott, jelen tanulmány célja pedig a kiskorú veszélyeztetése bűntett bizonyíthatóságának vizsgálata, mely vizsgálat során összefüggések ismerhetőek fel a kriminológiai kutatások eredményeivel. A kiskorú veszélyeztetésének bűntette bizonyíthatósága körében felmerülő kérdésekre elsősorban a Budapesti XX., XXI. és XXIII. Kerületi Bíróságon folyamatban volt, jogerősen lezárult ügyek vizsgálatával próbálok válaszokat találni. A tanulmányban 9 ügyet[3] vizsgáltam, melyek közül egy végződött felmentéssel (bűncselekmény hiányában), a többi pedig bűnösség megállapításával. Érdekes eredmény, hogy – függetlenül attól, a vádlott elismerte-e a bűncselekmény elkövetését – egy kivétellel első fokon jogerőre emelkedtek az ítéletek, és csupán egyetlen eljárás került a másodfokú bíróság elé.

A vizsgált ügyek három fő csoportba sorolhatóak. Három ügyben a kiskorú bántalmazása, kettő ügyben a kiskorú iskolai oktatástól, óvodai neveléstől való visszatartása, míg négy ügyben a 18. életévét be nem töltött személlyel együtt elkövetett bűncselekmény volt a vád tárgya. Természetesen a kiskorú veszélyeztetése számos elkövetési magatartással megvalósulhat, mindre példát hozni nem nagyon lehet, viszont az a fentiekből kitűnik, hogy még ilyen kis ügyszámú kutatásban is megjelennek azok a főbb irányvonalak[4], melyek köré az elkövetési magatartások csoportosíthatóak. Gondolok itt a tényleges (fizikai) gyermekbántalmazásra, mely együtt járhat a kiskorú elhanyagolásával, érzelmi bántalmazásával, az értelmi fejlődést veszélyeztető oktatástól való visszatartásra (ami szintén együtt járhat az elhanyagolással), valamint az esetek nagyobb részében megjelenő, a kiskorú erkölcsi fejlődését veszélyeztető bűncselekményre rábírásra, bűncselekmény együtt elkövetésére.

1. A kiskorú bántalmazásával megvalósuló kiskorú veszélyeztetése

A kiskorú veszélyeztetésének fizikai erőszakban megnyilvánuló gyermekbántalmazással történő elkövetésére hoznak példát a 12.B.682/2013., 7.B.1180/2014. és a 10.B.796/2015. számú ügyek. Ugyan a legtöbb felfedezett bántalmazás fizikai abúzus – ennél lényegesen kevesebb a szexuális abúzus, hiszen azt az áldozat gyakran maga is szégyelli, és még kevesebb az érzelmi abúzus, melynek ritkán vannak külső nyomai –,[5] ezen a területen is magas a látencia. Évi 302 eset kerül regisztrálásra kiskorú sérelmére elkövetett családon belüli erőszakként[6], mely szám nyilvánvalóan alacsonyabb a ténylegesen megvalósuló gyermekbántalmazások számánál.

A dolgozatban feldolgozott esetek is megfelelnek azoknak a statisztikai eredményeknek, mely szerint a tipikus bántalmazó 36–45 év közötti, alacsony iskolai végzettségű, általában házas, vagy élettársi kapcsolatban élő férfi. Ugyanakkor nemzetközi kutatások megállapították, hogy a nők gyakrabban követnek el fizikai és lelki bántalmazást kisebb korú gyermekeikkel szemben, hiszen több időt töltenek velük. A rossz szociális körülmények, munkanélküliség, alacsony jövedelmi helyzet szintén olyan kockázati tényezők, melyek sorra megjelennek a gyermekbántalmazási esetekben. A sértetteket vizsgálva megállapítható, hogy a fiúk lényegesen gyakrabban válnak fizikai bántalmazás áldozatává, a kiskorú veszélyeztetése (testi, lelki elhanyagolás, bántalmazás) viszont általában az összes gyermeket érinti a családban.[7] Utóbbira szemléletes példa a 7.B.1180/2014. számú eset, ahol a bántalmazó apa elsősorban a két nevelt fiát bántalmazta, a saját fiai is szenvedtek el bántalmazást, viszont az egyetlen lányát soha nem bántotta, ugyanakkor az ő érzelmi fejlődését is ténylegesen veszélyeztette, a bántalmazás ezzel rá is lényeges kihatással volt.

A 12.B.682/2013. és a 7.B.1180/2014. eset jól példázza továbbá, hogy a fizikai bántalmazás nem különíthető el teljesen, az szinte mindig együtt jár a pszichikai bántalmazással. Így az elkövető a veszélyeztető magatartását már a fenyegetésekkel, a szidalmazásokkal, a lelki terrorral megvalósítja, és ez a magatartás fajul egyes esetekben testi, fizikai bántalmazássá.[8] Illetve gyakran kapcsolódik a partnerrel szembeni erőszak a gyermekbántalmazással.[9] Itt kiemelhető a második eset, ahol a vádlott az élettársát is rendszeresen bántalmazta, gyakran a gyerekek előtt, később pedig a gyermekkel szemben is agresszív magatartást tanúsított.

A bizonyíthatóság szempontjából tekintve az eljárásokat azt lehet megállapítani, hogy a nyomozó hatóság valamennyi ügyben széles körű bizonyítást folytatott, ami a bűncselekmény jellegéből is adódik. Hiszen a gyermekbántalmazással megvalósuló bűncselekmények esetén gyakran tartani lehet attól, hogy – bármely okból (félelemből, későbbi megbocsátás által) – a korábban vallomást tenni hajlandó hozzátartozók mégis megtagadják a vallomástételt.[10] Ebben az esetben pedig egyetlen korábbi – hatóság előtt tett – vallomásuk sem használható fel a bizonyítás során.[11] Így a hozzátartozók (élettárs, gyermek, egyéb hozzátartozó) meghallgatásán túl olyan kívülálló személyek tanúkénti meghallgatására törekedett a nyomozó hatóság, akik a cselekményről hiteles információkkal szolgálhatnak, de vallomástételi mentességük nincs. A vizsgált esetekben lényeges információkkal szolgáltak a veszélyeztetett gyermekek osztályfőnökei, akik a gyermekek megjelenéséről, viselkedéséről tapasztalati tényeket tudtak elmondani. A gyermekvédelmi jelzőrendszer működőképes voltát mutatja, hogy a rendőrség mindhárom vizsgált esetben bevonta a gyámhivatalt, két esetben eleve a gyámhivatalon keresztül érkezett a feljelentés, a harmadik esetben pedig a sértett gyermeket ellátó orvos élt jelzéssel. A bizonyítási eljárásban fontos szerepe van a gyámhivatal eljárásban keletkezett iratoknak, hiszen a gyámhivatal is tart meghallgatásokat, családlátogatásokat hajt végre, melyekből pluszinformációk derülhetnek ki.

Mindhárom vizsgált ügyben kiemelt szerep jutott a szakértők kirendelésének. Egy esetben orvos és elme­orvos szakértő, egy esetben csak pszichológus szakértő, és egy esetben orvos és pszichológus szakértő kirendelésére került sor. Azokban az esetekben, ahol a sértett gyermek(ek) 14 éven aluli(ak), kiemelt jelentősége van a pszichológus szakértői vizsgálatnak, hiszen a 14 éven aluli gyermekek meghallgatására a bíróság előtt csak kivételesen kerülhet sor.[12] A pszichológusnak továbbá megvannak azok az eszközei, és persze a felkészültsége ahhoz, hogy az ilyen korú gyermekektől az eljárásban használható információt szerezzen, illetve képet adjon a gyermek fejlődéséről, belső világáról. A fenti ügyekben a pszichológus szakértői véleménye alapján megállapítható volt a gyermekek fejlődésének olyan szintű veszélyeztetettsége, mely – tekintettel arra, hogy a vádlott kötelességszegő magatartásával közvetlen ok-okozati összefüggésben alakult ki – a kiskorú veszélyeztetése bűntett vádjának, majd a bűnösséget megállapító ítéletnek az alapjául szolgálhatott, a többi bizonyítékkal együtt értékelve.

Az orvos szakértő kirendelésére azokban az esetekben volt szükség, ahol a veszélyeztetettségen túl a sértett olyan sérülést is elszenvedett, melynek büntetőjogi megítéléséhez szakértői vélemény nélkülözhetetlen. Szakértői szempontból fontos a sérülések helye és jellege, hiszen ha a sérülések nem a szokásos „elesési” helyeken vannak, illetve az olyan csonttörések, melyek baleseti mechanizmussal nem magyarázhatóak, fizikai bántalmazásra utalnak. Szintén a bántalmazásra utal, ha a szülő később viszi orvoshoz a gyermeket, vagy a története ellentmondásos, a gyermeknél alvás/evészavar, koncentrálási nehézségek, kapcsolatépítési képtelenség, visszahúzódó vagy agresszív viselkedés megfigyelhető.[13] Az elmeorvos szakértő kirendelése pedig egy esetben a vádlott beszámítási képességének vizsgálata miatt vált szükségessé.

A bizonyítást tekintve a legegyszerűbb a 10.B.796/2015. számú eset volt, hiszen itt lényegében egyetlen súlyosan kötelességszegő magatartással valósította meg a vádlott a kiskorú veszélyeztetését és a súlyos testi sértést, melyet az eljárás folyamán a vádlott is végig elismert. Hibáját belátta, felismerte, hogy pszichiátriai problémája van, ami kezelésre szorul, és tettét megbánta. Mivel a tanúk és a vádlott is lényegében egybehangzóan nyilatkoztak, és a nyilatkozataikat az okirati bizonyítékok is alátámasztották, a vádlott bűnössége egyértelműen megállapítható volt.[14]

Bizonyítási szempontból érdekesebb a másik két eset, ahol a bántalmazó szülők tagadták bűnösségüket. A 12.B.682/2013. számú esetben az anya elismert bántalmazó magatartásokat, de azt maga nem tartotta bántalmazásnak, csupán fegyelmezésnek. Hasonlóan nyilatkozott a 7.B.1180/2014. számú esetben az apa, bár vallotta, hogy soha nem bántotta a családját, de fegyelmezési céllal néha a gyerekek fenekére csapott. Itt merül fel az a probléma, hogy a kiskorú veszélyeztetése szándékos bűncselekmény, megvalósulásához szükség van arra, hogy az elkövető tudata átfogja, cselekményével veszélyezteti a gyermeke fejlődését. Így problémás lehet azoknak az eseteknek a megítélése, amikor a szülő meggyőződése, hogy a gyermeke ’javát szolgálja’ a fegyelmezés tettlegességig terjedő eszközeivel. De az a bírói gyakorlatban is problémaként merül fel, hogy mi az a cselekmény, ami még fegyelmezésként elfogadott, és mi az, ami már bántalmazásnak számít.[15] Ugyanakkor a gyermekvédelmi törvény a ’házi fegyelmezési jognak’ nevezett testi fenyítést sem engedi meg, a fizikai erőszak bármely – még a kisebb formája is – tiltott a gyermekkel szemben, az a gyermek jogait sérti.[16]

Az érzelmi bántalmazás – megszégyenítés, állandó kritizálás, a gyermek semmibevétele, értéktelenség sugalmazása, félelemben tartás – gyakran a nevelés eszköze, e körben magas a látencia. Az érzelmi bántalmazás súlyos károkat okoz a gyermek személyiségfejlő­désében[17], melynek vizsgálata szakértői kérdés. A 7.B.1180/2014. esetben a fizikai bántalmazás mellett valamennyi gyermek esetén megjelent az érzelmi bántalmazás, mely a pszichológus szakértő vizsgálata során egyértelműen megállapítható volt.

Ezekben az esetekben fontos leginkább a gyermekvédelmi jelzőrendszer igénybevétele, és tagjainak a lehető legszélesebb körben történő meghallgatása. A bántalmazás ugyanis szinte mindig az intim szférában történik, a hozzátartozók vallomása a legmeghatározóbb, de mint fentebb említettem, nem mindig áll rendelkezésre a bizonyítás során, így szükség lehet az iskola, a tanárok, az orvos, a védőnő, a családgondozó vagy más olyan személy felkutatására és meghallgatására, aki a bántalmazással kapcsolatban tudomással bírhat.[18] A vizsgált esetekben a nyomozó hatóság a sértett gyermekek iskoláinak, osztályfőnökeinek megkeresésével és meghallgatásával, valamint a gyámhivatallal történő együttműködéssel tett eleget ennek a kötelességének.

Tehát a bizonyítási eljárás azokban az esetekben is sikeresen zárult, ahol az elkövető következetesen tagadta bűnösségét, és a széles körű bizonyítás során egyértelműen bizonyítható volt a kiskorú veszélyeztetése bűntettének megvalósulása. Ami érdekes, hogy a bűnösséget megállapító ítéletek azokban az esetekben is első fokon jogerőre emelkedtek, amikor a vádlott következetesen tagadta a bűnösségét, mintegy elfogadva, hogy a cselekménye – a meggyőződésével ellentétben – bűncselekménynek számít. A bíróság valamennyi esetben felfüggesztett szabadságvesztést szabott ki, így vélhetőleg a vádlottak a büntetőeljárás mielőbbi lezárását remélve vették tudomásul az ítéleteket, megnyugtatva magukat azzal, hogy nem kell börtönbe vonulniuk.

2. Az iskolai oktatástól visszatartás mint az értelmi fejlődés veszélyeztetése

A 11.Bpk.1002/2014. és a 6.B.640/2011. számú esetek a tankötelezett korú gyermekek olyan mértékű hiányzására szolgáltatnak példát, melyek miatt az iskola szabálysértési feljelentéssel élt, a szabálysértési hatóság viszont megállapította hatásköre hiányát, és bűncselekmény gyanúja miatt az ügyet áttette az illetékes rendőrkapitányságra.

A 22/2007. BK vélemény[19] szerint a Btk. 208. § (1) bekezdésében meghatározott kiskorú veszélyeztetése megvalósulásának alapjául szolgálhat a tankötelezett gyermek huzamos időn keresztül való visszatartása az iskola látogatásától, ha ez a kiskorú értelmi vagy erkölcsi fejlődését veszélyezteti.

A szülők alkotmányos kötelessége a kiskorú taníttatása[20], továbbá a nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény 72. § (1) bekezdés b) pontja úgy rendelkezik, hogy a szülő kötelezettsége biztosítani gyermeke tankötelezettségének teljesítését. A 45. § (2) és (3) bekezdése szerint a gyermek abban az évben, amelynek augusztus 31. napjáig a hatodik életévét betölti, legkésőbb az azt követő évben tankötelessé válik. A tankötelezettség a tanuló tizenhatodik életévének betöltéséig tart.

Ha a szülő, vagy a gyermek nevelésére köteles személy a gyermeket az iskola látogatásától huzamosabb időn keresztül visszatartja: ez a nevelési, felügyeleti vagy gondozási kötelezettség olyan súlyos megszegése, amely a gyermek értelmi fejlődését veszélyeztetheti, és így a kiskorú veszélyeztetése bűntettének megállapítására alapul szolgálhat. A gyermek értelmi fejlődése veszélyeztetése nemcsak akkor állhat fenn, ha a gyermek írástudatlan marad, hanem ha az iskolalátogatástól való huzamos visszatartása következtében nincsenek meg azok az alapvető ismeretei sem, amelyek hiánya folytán az életviteléhez szükséges további ismereteket sem képes megszerezni. A veszélyeztetettségre az eset összes körülménye alapján kell következtetést levonni.[21]

A szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény 247. §-a szabályozza az óvodai nevelésben való részvételi kötelezettség és a tankötelezettség megszegése szabálysértését. Eszerint az a szülő vagy törvényes képviselő

a) aki a szülői felügyelete vagy gyámsága alatt álló gyermeket kellő időben az óvodába, illetve az iskolába nem íratja be,
b) aki nem biztosítja, hogy súlyos és halmozottan fogyatékos gyermeke a fejlődését biztosító nevelésben, nevelés-oktatásban vegyen részt,
c) akinek a szülői felügyelete vagy gyámsága – kivéve gyermekvédelmi gyámsága – alatt álló gyermeke ugyanabban az óvodai nevelési évben az iskolai életmódra felkészítő foglalkozásokról, illetőleg ugyanabban a tanévben az iskolai kötelező tanórai foglalkozásokról igazolatlanul a jogszabályban meghatározott mértéket[22] vagy annál többet mulaszt, szabálysértést követ el.

Tehát az a tény, hogy a gyermek igazolatlanul mulasztott az iskolában – anélkül, hogy veszélyeztette volna az értelmi fejlődését –, csupán a szülő, gondviselő szabálysértési felelősségének megállapítására adhat alapot. Erre is példát szolgáltatnak a vizsgált ügyek, hiszen mindkét esetben – a büntető feljelentést megelőzően – sor került szabálysértési eljárás lefolytatására, és szabálysértési büntetés alkalmazására. Ahhoz, hogy az ilyen esetekben a kiskorú veszélyeztetése bűncselekmény megállapítható legyen, olyan pluszkörülmények bizonyítására van szükség, amelyek a kiskorú szellemi fejlődésének veszélyeztetettségét támasztják alá. A 11.Bpk.1002/2014. esetben a szülő beismerése folytán a bizonyítás nem ütközött különösebb nehézségbe, de a nyomozó hatóság gondoskodott az iskolai, orvosi és gyámhatósági iratok beszerzéséről, valamint tanúként meghallgatta az osztályfőnököt és a családgondozót is, mely bizonyítékok összességében utaltak a kiskorú értelmi fejlődése veszélyeztetettségének fennállására. Ami érdekes, hogy itt elmaradt a kiskorú pszichológiai vizsgálata, mely véleményem szerint a kiskorú veszélyeztetése miatt indult ügyekben nem lenne mellőzhető. A szakértő kirendelése itt vélhetőleg a szülő beismerésére tekintettel került mellőzésre, ugyanakkor megjegyzendő, hogy a terhelt vallomása – így a beismerő vallomása is – csupán egy a bizonyítékok köréből.[23]

A 6.B.640/2011. eset a bizonyítás szempontjából már sokkal érdekesebb, figyelemmel arra, hogy a bíróság előtt lefolytatott bizonyításra tekintettel a vádlott felmentésére került sor. A nyomozó hatóság ebben az esetben sem rendelt ki a kiskorú vizsgálatára pszichológus szakértőt, megelégedett az iskolai, gyámhatósági és orvosi iratok (egy részének) beszerzésével. Ugyanakkor helyesen tanúként hallgatta meg nemcsak a gyermek osztályfőnökét, hanem a gyermekvédelmi felelőst és a gyermekorvost is. Lényeges szerepe volt a bizonyítás során, hogy a bíróság által beszerzett iratok a váddal ellentétben már igazolatlan hiányzásokat nem közöltek, a gyermek valamennyi hiányzása orvosilag igazolt volt. A bíróság széles körű bizonyítást folytatott le a gyermek betegségei, és az anya ezzel kapcsolatos magatartása körében. Végül a pszichológus szakértő kirendelése sem volt mellőzhető, a szakértői vélemény alapján pedig megállapítható volt, hogy a gyermek szellemi veszélyeztetettsége nem állt fenn, az anya magatartása nem okozott nála pszichikai elváltozást, és az nem is várható.

Az utóbbi eset példája mutatja, mennyire fontos a hasonló esetekben a szakértő kirendelése, hiszen a bűncselekmény megállapíthatósága múlhat rajta.

3. A 18. életévét be nem töltött személlyel együtt elkövetett bűncselekmények

A vizsgált ügyek közül a 9.B.221/2012. esetet külön kell kezelnünk, hiszen ez volt az egyetlen, ahol a kiskorú veszélyeztetés második alakzata – (2) bekezdése – miatt ítélte el a bíróság a vádlottat, a másik három esetben[24] a vádlottak az első alakzat alapján tartoztak felelősséggel, hiszen a kiskorúak nevelésére, felügyeletére, gondozására köteles személyként követték el a bűncselekményeket. A 9.B.221/2012. esetben viszont a vádlott nem tartozott a speciális alanyok közé, a gyermekkel távoli rokonként állt kapcsolatban, vele szemben szülői vagy más felügyeleti kötelezettsége nem állt fenn. Ebben az esetben tehát a bíróságnak nem kellett vizsgálnia, hogy a kiskorú fejlődésében milyen fokú veszélyeztetettség állt fenn, csupán azt, hogy a nagykorú személy a kiskorút[25] bűncselekmény elkövetésére bírta rá, hiszen a tényállás e fordulata már önmagában a bűncselekmény elkövetésére rábírással feltételezi, hogy a kiskorú erkölcsi fejlődése veszélyeztetett volt.[26] Miután a vádlott elismerte a bűnösségét, a cselekményt pedig a tanúk vallomása és a kamerafelvétel is alátámasztotta, a kiskorú veszélyeztetésének bűntette egyértelműen megállapítható volt.

A bizonyíthatóság szempontjából lényegesen érdekesebb volt a másik három eset, ahol ugyan a kiskorúval/18 év alatti személlyel együtt elkövetett bűncselekmény volt az ügy tárgya, mégis a kiskorú veszélyeztetésének első alakzata – (1) bekezdése – miatt vonta felelősségre a bíróság a vádlottakat, figyelemmel arra, hogy szülői kötelezettségeiket súlyosan megszegve, a felügyeletük, gondozásuk, nevelésük alatt álló gyermekeikkel követtek el bűncselekményeket. Ennek ellenére sem a bíróság, sem a nyomozó hatóság nem fektetett hangsúlyt a nyomozás során arra, hogy vizsgálja a gyermekek fejlődésének veszélyeztetettségét, így egy esetben sem került sor pszichológus szakértő kirendelésére[27], és nem hallgattak meg erre vonatkozóan tanúkat, nem szereztek be gyermekvédelmi iratokat, nem éltek jelzéssel a gyámhivatal felé, nem került sor családgondozó, orvos vagy tanár, egyéb olyan személy meghallgatására, akik a családról információval szolgálhatnak. A nyomozó hatóság – és a bíróság is – a bizonyítás során egyértelműen az együtt elkövetett cselekményre fektette a hangsúlyt, annak bizonyításában látva a veszélyeztetettség fennállását is.

A kiskorú veszélyeztetése bűntettének ’alulbizonyítottsága’ legszembetűnőbben a 8.B.1024/2011. esetben észlelhető. Ebben az esetben öt vádlottat vont felelősségre a bíróság, közülük az egyik maga a veszélyeztetett fiatalkorú volt, vádlott volt az édesapja és az édesanyja is, kiskorú veszélyeztetésével viszont csak az édesapa lett megvádolva. Az egész bizonyítási eljárás a lopások, és az ahhoz kapcsolódó járulékos bűncselekmények (orgazdaság, bűnpártolás) bizonyítása érdekében végzett eljárási cselekményekből állt, a kiskorú veszélyeztetése lényegében a vádlott fiatalkorú és a szintén vádlott édesanya vallomása során merült fel. Ugyan az iratok között fellelhető a fiatalkorú vonatkozásában készült környezettanulmány, valamint a védelembe vételét elrendelő határozat, mely a család életkörülményeire, a gyermek veszélyeztetettségére is enged következtetni, de ezek az iratok nem az édesapa veszélyeztető magatartásának alátámasztására kerültek beszerzésre, hanem annak okán, hogy maga a fiatalkorú is vádlott volt az eljárásban, és korábban is került szembe a hatóságokkal.[28] Ezekből az adatokból természetesen lehet következtetést vonni a fiatalkorú veszélyeztetettségére – mely a priuszát tekintve vélhetőleg fennállt –, viszont figyelemmel arra, hogy az apa külön élt a családtól, a fiával fennálló kapcsolata, a vele szemben tanúsított magatartása körében a bizonyítékok beszerzése indokolt lehetett volna. Tekintettel arra is, hogy a tárgyaláson a gyermek vallomásában már nem terhelte az édesapját, erre vonatkozó vallomását visszavonta. Azt lehet mondani, hogy ebben az esetben is a bíróság bizonyítottnak látta a más bűncselekmények elkövetését, valamint abban az édesapa felbujtóként való részvételét, melyből egyenesen következett a kiskorú veszélyeztetése bűntettének megállapíthatóságára is.

Véleményem szerint ez a bizonyítás annak a felfogásnak az eredménye, hogy amennyiben a szülő a gyermek jelenlétében, annak akár tevőleges, akár passzív bevonásával követ el bűncselekményt, az egyértelműen káros hatással van az erkölcsi fejlődésére, azt súlyosan veszélyezteti, így elegendő annak a ténynek a bizonyítása, hogy a szülő a bűncselekményt a gyermek jelenlétében követte el.[29]

4. Összegzés

A tanulmányban – figyelemmel az elkövetési magatartás és az elkövetés körülményeinek sajátosságaira – konkrét ügyek vizsgálata során próbáltam a kiskorú veszélyeztetése bűntettének bizonyíthatósága körében felmerülő kérdéseket feltárni és azokra választ találni. A kis ügyszámú vizsgálat során is megállapítható volt a bizonyítási eljárások különbözősége aszerint, hogy a kiskorú veszélyeztetése milyen elkövetési magatartással valósult meg.

A legszélesebb körű bizonyítás a fizikai erőszakkal megvalósuló kiskorú veszélyeztetésének bűntette (gyermekbántalmazás) esetén történt, ezek közül egyik esetben sem maradt el a szakértő kirendelése, és széles körben történt meg a családdal kapcsolatban álló személyek (orvos, tanár, családgondozó) tanúkénti kihallgatása. Továbbá már a nyomozó hatóság együttműködése is észlelhető a gyermekvédelmi hatósággal, eseti gondnok kirendelése mellett jelzéssel is éltek a gyámhivatal felé. Ezekben az esetekben a gyermekvédelmi jelzőrendszer működésről is képet kaptunk, hiszen az eljárások megindításában a gyámhivatal mellett egy esetben a kiskorút ellátó orvosnak volt tényleges szerepe. A gyermekvédelmi jelzőrendszer ilyen működése, továbbá a hatóságok és a gyámhivatal, gyermekjóléti szolgálat együttműködése pozitív változásként értékelhető a korábbi vizsgálatokkal összehasonlítva[30], bár megjegyzem, ezek az ügyek csak igen kis szeletét jelentik az előforduló kiskorú veszélyeztetések miatt lefolytatott eljárásoknak.

A kiskorú szellemi fejlődésének veszélyeztetettsége körében bemutatott két eset már arról tanúskodik, hogy a nyomozó hatóság a veszélyeztetettség bizonyításakor megelégszik annak a bizonyításával, hogy a szabálysértési felelősséget lényegesen meghaladó iskolai/óvodai mulasztás tapasztalható a gyermeknél, valamint hogy a szülő e körben megszegte a kötelezettségét, nem működött együtt az iskolával, nem tett meg mindent annak érdekében, hogy a gyermeke ne mulasszon az iskolában/óvodában. E körben tartottak tanúmeghallgatásokat, így a tanárok, családgondozó, orvos itt is tanúként szerepelt az eljárásban. Pszichológus szakértő kirendelésével viszont csak a második esetben, és csak a bírósági kirendelés nyomán találkozunk, ahol éppen a szakértői vélemény megállapításai vezettek a vádlott felmentéséhez.

Bizonyítási szempontból leginkább (vagy legkevésbé?) problémás a harmadik esetkör, a 18 éven aluli/kiskorú személlyel együtt elkövetett bűncselekmény mellett megvalósuló kiskorú veszélyeztetése volt. A leginkább problémás azért, mert itt fordított a nyomozó hatóság és a bíróság is a legkevesebb figyelmet a kiskorú veszélyeztetésének bizonyítására, a hangsúly a mellette elkövetett bűncselekmény bizonyításán volt. A legkevésbé pedig azért gondolhatjuk problémásnak, mert a bíróság lényegében a más bűncselekmény bizonyításával a kiskorú veszélyeztetését is bizonyítottnak látta anélkül, hogy annak bizonyítására külön törekedett volna. Abban az egy esetben, ahol a kiskorú veszélyeztetése második alakzata volt a vád tárgya, ez különösebb gondot nem jelent, hiszen ott a tényállás nem tartalmazza az erkölcsi veszélyeztetettséget célzatként, lényegében maga a tényállás megvalósulása – a 18 éven aluli személy bűncselekmény/szabálysértés elkövetésére rábírása – magában foglalja a veszélyeztetés tényét, azt külön vizsgálni szükségtelen. Az első alakzatot megvalósító másik három eset viszont feltételezi, hogy a szülői kötelességszegéssel okozati összefüggésben a kiskorú veszélyeztetettsége kialakult, de ellentétben a más elkövetési magatartásokkal megvalósuló veszélyeztetettséggel, annak fennállását nem vizsgálta, arra bizonyítást nem folytatott le.

Véleményem szerint a kiskorú veszélyeztetése bűntettének bizonyítása körében nem mellőzhető a széles körű tanúmeghallgatások mellett a pszichológus szakértő véleményének a beszerzése, hiszen nagyban befolyásolhatja a bűncselekmény megállapíthatóságát, annak megvalósulásának körülményeit. Továbbá nagyon fontos ezekben az eljárásokban a hatóságok (rendőrség, ügyészség, bíróság) és a gyermekvédelmi intézményrendszer együttműködése, a gyermekvédelmi jelzőrendszer széles körű alkalmazása és kihasználása. Figyelemmel az eddigi kutatásokban feltárt hiányosságokra és problémákra[31] elmondható, hogy a gyermekvédelmi jelzőrendszer egyre hatékonyabban működik, bár ez főleg a gyermekbántalmazásra és az iskolai/óvodai neveléstől visszatartásra érvényes. A bizonyítási eljárásokban is pozitív változásokat tapasztaltam, hiszen egyre szélesebb körben találkoztam a családról információt szolgáltatható személyek tanúkénti kihallgatásával – és eltekintve a fentebb említett problémáktól –, a szakértők kirendelésével is. Ugyanakkor a kiskorú veszélyeztetése cselekmények körében megfigyelhető nagyfokú látencia miatt a gyermekvédelmi jelzőrendszer fejlesztése, a családok és a velük kapcsolatban álló személyek (tanárok, orvosok stb.) széles körű tájékoztatása, képzése nem mellőzhető.

 

Komlósiné Sógor Ildikó
bírósági titkár (Fővárosi Törvényszék)

 

---

^[1] A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 82. § (1) bekezdés a) és b) pont.

^[2] Virág György (szerk.): Családi iszonyok, A családi erőszak kriminoló­giai vizsgálata. Budapest, KJK-Kerszöv Jogi és Üzleti Kiadó, 2005., Pálfi Péter: A kiskorú veszélyeztetésének bűntette egy vizsgálat tükrében. Bűnügyi Szemle, 2002/1. 59–81.

^[3] 2.B.455/2014., 11.Bpk.1002/2014., 7.B.1180/2014., 10.B.796/2015., 6.B.640/2011., 4.B.834/2011., 8.Fk.1634/2011., 9.B.221/2012., 12.B.682/2013.

^[4] Szőllősi Gábor: A családon belüli erőszak értelmezése. Belügyi Szemle, 2005/9. 27.
Sófi Gyula – Fodor Miklós: Igazságügyi Gyermekpszichiátria. Budapest, Oriold és Társai Kiadó, 2014. 157.

^[5] Sófi–Fodor i. m. 157.

^[6] Virág i. m. 220.

^[7] Uo. 221–227.

^[8] Kónya István (szerk.): Magyar büntetőjog I–III. Kommentár a gyakorlat számára (a 2012. évi C. törvény, az új Btk. kommentárja). Budapest, HVG-ORAC, 2013. 772.

^[9] Szőllősi i. m. 28.

^[10] Pálfi i. m. 77.

^[11] Bodor Tibor – Csák Zsolt – Máziné Szepesi Erzsébet – Somogyi Gábor – Szokolai Gábor – Varga Zoltán (szerk.): Nagykommentár a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvényhez. Budapest, Wolters Kluwer, 2012., BH 2015.273.

^[12] A Be. 86. § (1) bekezdése szerint a tizennegyedik életévét meg nem haladott személyt tanúként kihallgatni csak akkor lehet, ha a vallomásától várható bizonyíték mással nem pótolható.

^[13] Sófi–Fodor i. m. 158.

^[14] De! BH 2011.184.

^[15] Virág i. m. 231., 238–239., BH 1992.623.

^[16] A gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. tv. (Gyvtv.) 6. § (5) bekezdés.

^[17] Sófi–Fodor i. m. 167.

^[18] Virág i. m. 123–124.

^[19] Módosításokkal egységes szerkezetben közzétette: 2/2013. (VII. 8.) BK vélemény.

^[20] Magyarország Alaptörvénye XVI. cikk (3) bekezdés.

^[21] 22/2007. BK vélemény 1. pont.

^[22] A nevelési-oktatási intézmények működéséről és a köznevelési intézmények névhasználatáról szóló 20/2012. (VIII. 31.) EMMI rendelet 51. § (4)–(6) bekezdése szerint 10, 30 és 50 igazolatlan óra után áll fenn az iskola jelzési kötelezettsége.

^[23] Be. 76. § (1) bekezdés.

^[24] 2.B.455/2014., 4.B.834/2011., 8.B.1024/2011.

^[25] A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (régi Btk.) alapján.

^[26] Kónya i. m. 771.

^[27] Ugyanakkor a 2.B.455/2014. esetben beszerzésre kerültek a gyermekelhelyezés kapcsán keletkezett polgári iratok, melyek között pszichológiai szakértői vélemény is rendelkezésre állt. Ez a vélemény tartalmazott a büntetőeljárásban is használható adatokat, viszont az a szülők nevelési képességét vizsgálta elsősorban, továbbá korábban készült, mint a hivatkozott bűncselekmény, így csak érintőlegesen tartalmaz adatokat a vádlott veszélyeztető magatartására.

^[28] Be. 453. § (2)–(6) bekezdés.

^[29] Kónya i. m. 771.

^[30] Pálfi i. m. 69–73.

^[31] Pálfi i. m. 69–80. virág i. m. 236–239.