2017. évfolyam / 2017/1.

Jobb lehet az új? Az előzetes letartóztatás elrendelése az új Be. tükrében

Kattintson a Fullscreen ikonrafullscressn , ha a folyóiratot nagyobb méretben kívánja olvasni!

 

1. Előszó

A társadalmi együttélés különböző szabályok megalkotását és követését feltételezi. Ezt a társadalmi rendet a jogrend biztosítja, amely a felállított parancsok és tilalmak betartását – szükség esetén – akár kényszer alkalmazásával is garantálja. A büntetőjog ultima ratio jellegéből következik – és hétköznapi jogérzékünk is azt súgja –, hogy nem avatkozhat be a társadalmi együttélés minden területén, hanem a társadalmi rend alapértékeinek a védelmére kell szorítkoznia. Ezen alapértékek elsődlegesen az alapvető és elidegeníthetetlen emberi jogok, amelyeket Magyarország Alaptörvénye a „Szabadság és Felelősség” alcím alatt található I–XXXI. cikkeiben tételesen határoz meg. Ezek közé tartozik – csak példálózva – az emberi élethez, emberi méltósághoz való alapjog, a személyes szabadsághoz és biztonsághoz való jog.[1]

Az ember alapvető jogainak védelme elsődlegesen az állam feladata. Ezen alapjogok nemzetközi jogi védelmet is élveznek és a hazai jogrendszer is alkotmányos szinten védelmezi ezen emberi jogokat. Magyarország Alaptörvénye kimondja, hogy „az alapvető jogokra, kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg. Alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható”.[2] Mindebből látható, hogy egy demokratikus jogállamban nem korlátlan az állam büntetőhatalma, hanem az alkotmányban foglalt szabályoknak alávetett.[3]

Általánosságban kijelenthető, hogy a jogalkotó az egyes eljárási normákat szabályozó jogszabályok megalkotása során azon vélelmet követi, hogy az adott eljárásban részt vevő személyek önkéntes jogkövető magatartást fognak tanúsítani. Ebből az is következik, hogy egy eljárásnak, így például magának a büntetőeljárásnak nem szükségképpeni velejárója a kényszerintézkedések alkalmazása. Azonban gyakran előfordul, hogy az eljárással érintett személy nem tesz önként eleget perjogi kötelezettségének, melyre az eljáró, közhatalmat megtestesítő hatóságoknak kell reagálniuk.[4] A kényszerintézkedések többféle alapvető jogot sérthetnek, de mindegyik közül kiemelkedik a személyi szabadsághoz való jog. Ezt nemcsak az indokolja, hogy az egyik legalapvetőbb emberi jogról van szó, hanem az is, hogy a büntetőeljárásban jellemzően a személyi szabadság megsértésére kerülhet sor.[5]

A büntetőeljárás jogi természetét vizsgálva tehát azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a büntetőeljárási jog alapvető jogokat és kötelezettségeket határoz meg az állampolgárok számára és azokat akár kényszer, kényszercselekmények alkalmazásával is számon kérheti. Ezek a kényszer tartalmú eljárási cselekmények, hatósági aktusok összefoglaló néven a kényszerintézkedések. A személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedések közé soroljuk az előzetes letartóztatást és azok alternatíváit is.[6] A kényszerintézkedések alkalmazásának alapvető célja annak biztosítása, hogy az eljárás eredményesen befejeződhessen. Az eredményesség feltétele természetesen, hogy a felderített bizonyítási eszközök rendelkezésre álljanak, valamint az, hogy ne tudja akadályozni a terhelt a büntetőeljárási cselekmények lefolytatását. Az előzetes letartóztatás célja annak megakadályozása, hogy a terhelt kivonja magát az eljárás alól, vagy a bizonyítékok megsemmisítésével, esetleg megváltoztatásával elnehezesítse a bizonyítást illetve az, hogy újabb bűncselekményt kövessen el, vagy kíséreljen meg.[7]

Az előzetes letartóztatás jogintézménye a személyi szabadság elvonása jogerős bírói ítélet, azaz ügydöntő határozat nélkül. A büntetőeljárásban alkalmazott kényszerintézkedések legsúlyosabbika, ezért annak elrendelésére csak az emberi jogok legteljesebb tiszteletben tartásával, különösen indokolt esetben kerülhet sor.[8]

A Kormány 2015 februárjában egy új büntetőeljárási törvény megalkotásának szükségességéről döntött, mivel a társadalmi, gazdasági változások és az ezeket követő sorozatos törvénymódosítások következtében a Be. elveszítette egységes jellegét, megbomlott a törvény belső egyensúlya, a szabályozás sok esetben átláthatatlanná és a gyakorlatban nehezen alkalmazhatóvá vált. A jogalkotó egy új eljárási törvény megalkotásával szilárd alapokra kívánja helyezni büntetőjogunkat.

A két részből álló cikksorozat első felében az előzetes letartóztatás elrendelésének, második felében pedig a megszüntetésének elméleti és gyakorlati problémáit mutatom be a hatályos jogszabályi rendelkezések, valamint a témához kapcsolódó büntetőjogi irodalomban megjelent publikációk és a büntetőeljárási törvény tervezetének ismertetésével.

2. Az előzetes letartóztatás elrendelésének alapelvei

Az előzetes letartóztatás elrendelésének, fenntartásának vizsgálata során nem hagyhatjuk figyelmen kívül a büntetőjog egészét átható tételeket, azaz az alapelveket. Nem minden alapelv szerepel a normaszövegben, viszont megtalálhatók a jogrendszer egészében. Tremmel a következők szerint definiálja az alapelveket: „A büntető eljárásjog alapelvei olyan tézisek, kiinduló tételek, normatív fundamentumok, amelyek megszabják az eljárás módját, irányát, meghatározzák jellegét. E rendelkezések megvilágítják a jogalkotó szemléletét, keretet adnak az állam büntetőjogi igényének úgy, hogy olykor annak mozgásterét, korlátjait is kijelölik.”[9]

Az előzetes letartóztatás elrendelése és fenntartása során az arányosság, a méltányosság, az ártatlanság vélelme, illetve a kontradiktórium elvének kell érvényesülnie. Természetesen felmerülnek további elvek is, melyeket az előzetes letartóztatásról való döntés során figyelembe kell venni. Ezek egy része a Büntetőeljárási törvény alapelveként természetszerűleg kihatnak az előzetes letartóztatásra is, mint például a védelemhez való jog, vagy az officialitás elve.

2.1. Az arányosság

A büntetési elméletnek is központi eleme az arányosság fogalma. Ezen elgondolás szerint az egyének felelősek tetteikért és elhatározásaikat lényegében racionálisan hozzák meg. Az arányosságnak, ami az érdem teóriájának központi eleme, két aspektusa van. A „kardinális” aspektus a büntetés súlyosságát célozza meg, ami nem lehet aránytalan az elkövetett bűncselekményhez képest. A „megszokott” arányossági elv a bűnös cselekmény súlyosságából indul ki. Ebben az esetben sok függ attól, hogyan értékelik az elkövető magatartását, különösképp azok, akik meghozzák az ítéletet, és a társadalom mennyire fél a bűnözés viszonylagos súlyosságától.[10]

Az arányossági elv alapján csak akkor és annyiban korlátozható a terhelt személyi szabadsága, amikor és amennyiben arra a büntetőeljárás célja vagy a további bűncselekmény megelőzése érdekében szükség van. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága által 1980. június 27-én kibocsátott R (80) 11 sz. ajánlása szerint a letartóztatás elrendelésénél tekintettel kell lenni a bűncselekmény fajtájára, a gyanú alaposságára, a gyanúsított személyiségére, az eljárásban vagy a cselekménye után tanúsított magatartására. A letartóztatás elrendelésekor a bíróságnak mindenkor össze kell vetnie a büntetőeljáráshoz fűződő közérdeket a terhelt személyi szabadságához fűződő magánérdekkel. A letartóztatás kizárólag abban az esetben rendelhető el, ha kevésbé súlyos kényszerintézkedés a cél eléréséhez nem elegendő.

Az arányosság elve tehát a személyi szabadság megsértése és az eljárás sikerének biztosítása közti viszonyt fogalmazza meg. Az előzetes letartóztatást megtorlásként nem lehet alkalmazni és nem is funkcionálhat olyan hátrányként, melyet a terheltnek a későbbi büntetésen felül kellene elszenvednie.[11] Tehát alkotmányos alapelvről van szó, mely szerint a szabadság csak a közérdek védelme érdekében korlátozható. Az Alkotmánybíróság szerint a büntetéssel történő jogkorlátozásnak mértékét tekintve is meg kell felelnie az arányosságnak. Az egyént terhelő intervenciónak arányban kell állnia az elérhető társadalmi előnnyel. Ez az elv a jogállamiság elvéből is következik, éppen ezért elemi jelentőségű.[12]

Tehát az előzetes letartóztatás igen feszült viszonyban áll az alapvető emberi jogokkal, alkotmányjogi garanciákkal. A magyar Alkotmánybíróság több határozata annak a szemléletnek az érvényesülését támasztja alá, mely szerint a személyes szabadság védelme megelőzi az állam büntetőhatalmának érvényesítéséhez fűződő érdeket, s ezen alapelv alól csak szűk, feltétlenül szükséges és indokolt körben tehetők kivételek.[13] A személyes szabadsághoz való jog csak szükséges esetben korlátozható, akkor is a szükségességi-arányossági elv alapján, azaz csak akkor és annyiban engedhető meg a letartóztatás, amennyiben enyhébb kényszerintézkedés nem elegendő a cél eléréséhez. A bűnüldözés hatékonysága érdekében mindig tekintettel kell lenni arra, hogy mennyire súlyos az adott bűncselekmény, mennyire veszélyes a gyanúsított, illetve arra is, hogy milyen jelentős a szabadságmegvonás.

2.2. A méltányosság elve

A méltányosság elve azon egyszerű megfontoláson alapszik, hogy a terhelt jogerős ítélet előtti letartóztatásba csak akkor és csak addig kerüljön, amikor és ameddig várhatóan a jogerős büntetés kiszabásával is fogva lenne tartva. Ezen elv érvényesülését hivatott biztosítani többek között a szabadságelvonással járó kényszerintézkedések időtartamának részletes törvényi szabályozása. Általános elv tehát, hogy a letartóztatás minél rövidebb ideig tartson. A túl rövid ideig tartó letartóztatás nem alkalmas az elérni kívánt cél megvalósítására, ugyanakkor a túl sokáig tartó letartóztatás megkérdőjelezi annak előzetes voltát és inkább előrehozott büntetésként funkcionál.

A letartóztatás tartamának indokolatlan elhúzódásának elkerülését az egyes büntető perrendtartások általában két generálklauzulán keresztül próbálják elérni. Egyrészt előírják, hogy a letartóztatást azonnal meg kell szüntetni, ha az elrendelés oka megszűnt. Ezt a magyar Büntetőeljárási kódex 136. § (2) bekezdése írja elő. Másrészt a Be. 64/A. § (1) bekezdés a) pontja alapján soron kívül kell lefolytatni az eljárást, ha a terhelt előzetes letartóztatásban van.

Legalább ugyanolyan fontos garanciális szabály a bíróság arra irányuló kötelezettsége, hogy a letartóztatás feltételeinek fennállása esetén is mindig vizsgálnia kell, hogy alkalmazható-e valamely helyettesítő kényszerintézkedés a letartóztatás helyett. Amennyiben a szabadságelvonással elérni kívánt cél kevésbé jogkorlátozó eszközzel is elérhető, akkor lehetőség van a letartóztatás valamely alternatívájának elrendelésére a terhelttel szemben. A letartóztatásra – az arányosság elve alapján is – csak akkor kerülhet sor, ha az elkerülhetetlenül szükséges, viszont megfelelő helyettesítő intézmények[14] nélkül a bíróságok nehéz helyzetben lennének, amikor bizonytalan az, hogy a terhelt megjelenik az eljárási cselekményeknél, ugyanakkor a személyi szabadság korlátozása sem tűnik indokoltnak.[15]

2.3. Az ártatlanság vélelmének elve

Az ártatlanság vélelme a demokratikus jogállam egyik alappillére. Ezen elv annak a belátását jelenti, hogy az emberi megismerés nem képes mindig az objektív igazság elérésére. Az ártatlanság vélelme nem egy vélemény és nem is szubjektív meggyőződés, hanem jogviszonyokat meghatározó norma, amely processzuális személyek egymáshoz való viszonyát határozza meg.

Az ártatlanság vélelmének elve nemzetközi védelmet élvez, az EJEE 6. cikkének (2) bekezdése is a kötelező érvényesülését tartalmazza: „Az ártatlanság vélelme nem szűkíthető le az eljárásjogi garanciákra. Az elv tiszteletben tartása tágabb értelemben azt is megköveteli, hogy az állam képviselői, a közhatalmi szervek alkalmazottjai mindaddig ne tegyenek olyan kijelentéseket, amelyek a terhelt bűnösségét állapítják meg az adott bűncselekményben, amíg a végső, érdemi bírósági döntés nem születik az ügyben.”[16]

A magyar jogrendszerben az ártatlanság vélelmének alapelvét a Büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény mellett az Alaptörvényünk is deklarálja, miszerint:[17] „Senki nem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg bűnösségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg.”.[18] Garanciális jelentősége van, hogy a jogalkotó ezen alapelvet alkotmányos szinten rögzítse. Az Alkotmánybíróság határozatában[19] kifejtette, hogy jelen alapelv korlátozhatatlan, abszolút értékű, azaz nem lehet más alapjog miatt korlátozni és rendkívüli állapot, szükségállapot idején sem lehet felfüggeszteni. Az ártatlanság vélelmének tiszteletben tartása tehát az erős, demokratikus jogállam jellemzője. Csak egy ilyen állam rendelkezhet olyan bűnüldöző apparátussal, mellyel biztosítani tudja a bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonását úgy, hogy mindeközben tiszteletben tartja az eljárás során a terhelt alapvető jogait.

A Legfelsőbb Bíróság (ma Kúria) az alábbiak szerint határozta meg az ártatlanság vélelmének tartalmát: „A követelmény nem pusztán általános, elvi szinten rögzített törvényi előírásról van szó, mert az alapelv túlmutat konkrét tartalmán, s a jogállami jogrend egyik legitimációs fundamentumaként annak erkölcsi, filozófiai, politikai szemléletét is kifejezi. Ilyen értelemben az ártatlanság vélelme az állami büntetőhatalom fontos korlátjaként is felfogható.”[20]

Az Emberi Jogok Európai Bírósága több esetben is kifejtette, hogy az elhúzódó fogva tartás csak akkor lehet indokolt, ha az ártatlanság vélelme ellenére a kényszerintézkedés fenntartását a közérdek indokolja, ami így nagyobb súllyal esik a latba, mint a személyi szabadság tiszteletben tartásának követelménye.[21]

A vádlott számára garanciát jelentő alapelv tehát azt hivatott biztosítani, hogy amennyiben ártatlanul vonták eljárás alá, úgy növelje az esélyt a felmentésére, illetve az eljárás megszüntetésére. Ennek ellenkezője emberi jogi aggályokat is felvetne és nem mellesleg az igazságszolgáltatás súlyos tekintélyvesztéséhez vezetne. Így a letartóztatásban levő fogvatartott nem kezelhető elítéltként, bűnösségének jogerős megállapításáig nevelő célzatú kényszerintézkedésnek nem vethető alá. Amennyiben szabadságelvonással járó kényszerintézkedést alkalmaznának vele szemben, úgy abban az esetben is úgy kell(ene)[22] kezelni, mint egy nem bűnöst. Az ártatlanság vélelmét tehát az individuális szabadság védelme teszi jelentőssé.[23]

2.4. A kontradiktórium elve

A Be. a funkciómegosztás elvét, mint alapelvet az „Alapvető rendelkezések” között helyezi el: „A büntetőeljárásban a vád, a védelem és az ítélkezés elkülönül.” Jelen alapelv természetszerűleg kihat az egész büntetőeljárásra, így a kényszerintézkedésekre is.

A letartóztatás elrendelése is csak a kontradiktórium elvének figyelembevételével történhet. Kizárólag az ügyész indítványozhatja – és a hivatalbóliság elve alapján szükség esetén kell indítványoznia – a letartóztatást, s neki kell az elrendelést alátámasztó bizonyítékok beszerzéséről gondoskodni. A letartóztatásról kizárólag a bíróság dönthet olyan meghallgatáson, ahol a védelem és a vád egymással ellentétes érveit felsorakoztatja.

A kontradiktórium elve alapján lehetőséget kell adni a terheltnek a védekezése előadására, és ha az abban foglaltak felvetik a letartóztatás indokolatlanságát, a bíróságnak ezeket hivatalból kell ellenőriznie.[24] Ezen elv érvényesülését a terhelt feltétlen meghallgatásának is szabálya is hivatott biztosítani, ami azt jelenti, hogy a vádirat benyújtása előtt elrendelt letartóztatás elrendelésekor a terheltet meg kell hallgatni akkor is, ha a letartóztatás előtt őrizetbe vették és ezt követően kihallgatták.[25]

A döntésre jogosult bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékok bizonyító erejét nem mérlegeli, pusztán azt, hogy az előzetes letartóztatás különös okai a konkrét ügy jellemzőivel történő egybevetett vizsgálat eredményeképpen megállapíthatók-e. Az előzetes letartóztatás elrendelése, illetve fenntartása előrehozott büntetési célokat nem szolgálhat, az előzetes letartóztatás kérdésében való határozathozatal nem egyenlő a büntetőjogi felelősség kérdésében történő ítélkezéssel.[26]

3. Az előzetes letartóztatás elrendelésének általános és különös feltételei

Az előzetes letartóztatás a legsúlyosabb kényszerintézkedés, a terhelt személyi szabadságának tartós elvonását jelenti, mégpedig a határozat jogerőre emelkedése előtt. Az előzetes letartóztatás elrendelésének anyagi és alaki feltételeit különböztethetjük meg. Az eljárási követelményeket rögzítik az alaki feltételek: ilyen feltétel a büntetőeljárás megindítása, a bírói döntés, az ügyészi indítvány, a terhelt meghallgatása és az indokolt végzés. Az anyagi feltételeket általános és különös okokra oszthatjuk fel. Az alábbi fejezetben ezen okok elemzésére kerül sor – figyelemmel a készülőben lévő eljárási kódexre is – jogirodalmi és joggyakorlati szempontból.[27]

3.1. Az általános feltételek

3.1.1. A szabadságvesztéssel fenyegetettség

Általános feltétel, hogy az eljárás alapjául szolgáló bűncselekményt a törvény szabadságvesztéssel fenyegesse.[28] Ennél a feltételnél a Btk. Különös Részében az adott törvényi tényállás által szabályozott szankcióknak van jelentősége, így irreleváns, hogy a bűnösség oldaláról a cselekmény szándékos vagy gondatlan bűncselekmény. Az Alkotmánybíróság határozatában[29] kifejtette, hogy az előzetes letartóztatás elvileg bármely szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmény alapos gyanúja miatt indult eljárás terheltjével szemben elrendelhető. Ebből pedig az következik, hogy a kényszerintézkedés lehetőségét a törvény nem köti a szabadságvesztés törvényben meghatározott mértékéhez, vagy a bűncselekmény egyéb súly szerinti meghatározásához. Nincs tehát különbség vétség, illetve bűntett miatt indult eljárás között az előzetes letartóztatás elrendelése szempontjából. Az előzetes letartóztatás viszont csak olyan szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekményre hivatkozva rendelhető el, amellyel kapcsolatban a megalapozott gyanút a terhelttel már közölték.

3.1.2. A terhelti minőség és az alapos gyanú

Tekintettel arra, hogy a büntetőeljárási törvény kizárólag a terhelttel szemben teszi lehetővé az előzetes letartóztatás alkalmazását, elrendelésének másik általános feltétele a terhelti minőség felvétele. Ez a nyomozás során az alapos gyanú közlésével történik meg, vagyis a megalapozott gyanú fennállása a konkrét személlyel szemben a kényszerintézkedés alkalmazásának feltétele. Az alapos gyanú fogalmát, mint az előzetes letartóztatás alapvető feltételét, a strasbourgi bíróság a Fox, Hartley és Campbell vs. Egyesült Királyság-ügyben a következőképp fogalmazta meg: „Olyan tények vagy információk léte, amelyek egy objektív külső szemlélőt meggyőznek arról, hogy a gyanúsított elkövette a cselekményt.”[30] Viszont a bíróságnak az alapos gyanú kérdésében úgy kell álláspontját kialakítania, hogy tényleges bizonyítást nem végezhet. A bíróságnak vizsgálnia kell, hogy az alapos gyanút alátámasztó bizonyítékok rendelkezésre állnak-e, azokat azonban érdemben nem értékelheti.[31] Mivel az előzetes letartóztatás nem lehet előrehozott büntetés és az ártatlanság vélelmével sem ellentétes jogintézmény, így ebből következik, hogy az előzetes letartóztatással kapcsolatos döntés meghozatalakor az addig feltárt bizonyítékok bizonyító erejének mérlegelésére nem kerülhet sor.[32]

Az kétségtelen, hogy a bíróságnak a rendelkezésre álló bizonyítékok vizsgálata alapján kell állást foglalnia abban a kérdésben, hogy a bűncselekmény gyanúja fennáll-e, és amennyiben igen, akkor alapos-e a gyanú. Ennek azonban a bizonyítékoknak a felsorolásszerű megnevezésig terjedő értékeléssel kell megtörténnie. A bíróságnak a meglévő, adott esetben ellentétes tartalmú bizonyítékokat összességükben kell értékelnie és alkalmasnak találni az alapos gyanú megállapítására. Arra azonban nincs lehetőség, hogy az ellentétes tartalmú bizonyítékokat egymással szembe állítsa, bizonyító erejüket mérlegelje és a valóságtartalmukat vizsgálja.[33]

A vádirat benyújtása előtt az előzetes letartóztatás indokoltsága szempontjából tehát az alapos gyanú vizsgálata elengedhetetlen. Erre a tényre mutat rá a következő határozat is: „Az elsőfokú bíróság az emberölés bűntettével meggyanúsított terheltet előzetes letartóztatásba helyezte – a bűncselekmény kiemelkedő tárgyi súlyára, a várható büntetés nagyságára tekintettel – szökés, elrejtőzés veszélyére hivatkozva. A másodfokú bíróság határozatában azonban rámutatott arra, hogy az elsőfokú bíróság végzése hiányos, ugyanis kizárólag az előzetes letartóztatás különös okait vizsgálta a kényszerintézkedés meghosszabbításakor, azonban az alapos gyanú fennállását vagy hiányának vizsgálatát elmulasztották megvizsgálni. A másodfokú bíróság a megalapozatlanságot úgy küszöbölte ki, hogy beszerezte az időközben elkészült orvos szakértői véleményt, mely alapján a végzés indokolását ki tudta egészíteni. A vélemény egyértelműen megállapította az idegen kezű elkövetést, ami azért is volt elengedhetetlen, mivel a gyanúsított védekezése arra irányult, hogy a sértett halálát öngyilkosság okozta. Így a másodfokú bíróság megállapította, hogy a beszerzett szakértői vélemény és a nyomozás egyéb adatai már elegendő bizonyítékként szolgálnak a nyomozati szakban megkívánt alapos gyanúhoz.”[34]

3.1.3. A szükségesség

Az előzetes letartóztatás alkalmazására csak abban az esetben van lehetőség, ha és amennyiben az eljárási célok elérését más, kisebb jogkorlátozással járó intézkedés nem képes biztosítani[35], továbbá nem állhat fenn az előzetes letartóztatást kizáró ok. E körben értendők a büntetőeljárás akadályait meghaladóan a Be. egyéb rendelkezései.[36]

3.2. Az előzetes letartóztatás és az új Be.

Az előzetes letartóztatás tanulmányozása során leginkább technikai jellegű problémákkal találkozunk, de természetesen találunk olyan rendelkezést is, amely mélyebb vizsgálódást igényel alapjogi szempontból, például az „életfogytig előzetes” problematikája. Az előzetes letartóztatás, mint a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés kapcsán gyakran felmerülő és mindig aktuális téma, hogy vajon ideiglenesnek tekinthető-e, hiszen meghatározott esetekben nincs felső korlátja a legsúlyosabb kényszerintézkedésnek. Így tehát az új Büntetőeljárási törvény megalkotásakor különös figyelmet kell szentelni az előzetes szabályainak megalkotására. Az mindenképpen leszögezhető, hogy a letartóztatás törvényi okainak megváltoztatása vagy egyes okok kiiktatása szükségtelen lenne, hisz azok az elmúlt évek tapasztalatai alapján a gyakorlatban jól alkalmazhatónak bizonyultak.

Véleményem szerint egy ponton nem kétséges a változtatás szükségessége, az pedig az előzetes letartóztatás generális maximuma. A Be. 132. § (3) bekezdés c) pontjában írt szabály fenntartásának indokoltságát fe­lül kellene vizsgálni, ugyanis alkotmányossági szempontból rendkívül aggályos, hogy nincs az előzetes letartóztatás időtartamának felső határa, amennyiben a terhelttel szemben 15 évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt van folyamatban eljárás.

3.3. Az általános feltételek új Be.-ben

Az új büntetőeljárási kódex tervezete változatlan tartalommal rögzíti a letartóztatás általános feltételét, miszerint: „A terhelt letartóztatásának szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt folytatott eljárásban van helye.”[37] Az új Be.-ben tehát a letartóztatás elrendelésének általános feltétele továbbra is az, hogy annak csak szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmény esetében van helye. Ez azonban meglehetősen súlytalan feltétel, hisz alig találunk a Büntető Törvénykönyvben olyan tényállást, amely miatt ne lenne kiszabható szabadságvesztés.

A Helsinki Bizottság a fenti probléma megoldására a következő javaslatot tette: „… a letartóztatást – főszabály szerint – csak háromévi szabadságvesztésnél súlyosabban büntetendő bűncselekmény miatt indult eljárásban lehessen elrendelni…” [38] Jelen állásponttal tudok azonosulni, mivel ez a követelmény az előzetes letartóztatásnak pusztán az általános feltétele, amely mellett legalább egy különös oknak is fenn kell forogni az elrendelhetőségéhez. Önmagában tehát az, hogy az adott különös részi tényállás szabadságvesztéssel büntetendő, az nem elegendő feltétele a legsúlyosabb kényszerintézkedés elrendelésének. Azonban, ha bagatell, azaz olyan bűncselekményről van szó, melyet a törvény három évet meg nem haladó tartamú szabadságvesztés-büntetéssel rendel büntetni, és például a terhelt a büntetőeljárás alól ki akarja magát vonni, abban az esetben tökéletes lehet a letartóztatás valamely alternatívájának az elrendelése.

3.4. Az előzetes letartóztatás elrendelésének különös okai

Az előzetes letartóztatás elrendelésének különös okait Be. 129. § (2) bekezdés a)–d) pontjaiban találhatjuk. Az általános feltételek fennállása esetén e négy ok bármelyike elegendő alapot szolgáltathat az előzetes letartóztatás elrendeléséhez. A következőkben az egyes különös okok ismertetésére kerül sor.

3.4.1. A terhelt megszökött, elrejtőzött…

A kényszerintézkedés alkalmazhatóságának egyik különös oka lehet, ha a terhelt megszökött, a bíróság, az ügyész illetve a nyomozó hatóság elől elrejtőzött vagy szökést kísérelt meg, illetőleg az eljárás során ellene újabb, szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény miatt eljárás indult.

A szökés a terhelt eltávozása lakó-, illetve a hatóság által ismert tartózkodási helyéről azzal a célzattal, hogy magát az eljárás alól kivonja. Az elrejtőzés történhet azon a lakóhelyén, illetve tartózkodási helyén is, amely a hatóság előtt ismert, esetenként speciális rejtekhely kialakításával, vagy a terhelt küllemének megváltoztatásával, de ugyancsak azzal a céllal, hogy a terhelt az eljárás következményei elől meneküljön.

A bűnismétlés esetén a Be. pontosan körül írja azt a cselekményt, amelynek feltételezett elkövetése alapul szolgálhat az előzetes letartóztatás elrendelésére: szabadságvesztéssel fenyegetett és szándékos bűncselekmény jöhet csak szóba. További feltétel emellett az is, hogy az utóbbi bűncselekmény miatt az eljárás már megindult a terhelttel szemben, azaz közölték vele a megalapozott gyanút. Ezen fordulat szerinti ok a legtöbb esetben mérlegelést nem, csak megállapítást igényel, ami azonban nem jelenti azt, hogy az adott körülmény megléte, illetve megállapítása kizárja a további a kényszerintézkedés szükségességében való mérlegelés lehetőségét. Ilyenkor is az adott vádlott személyére konkretizált döntést kell hozni, ami pedig feltételezi nemcsak a tárgyi, hanem az alanyi szempontok egybevetett figyelembevételét.

A Be. 129. § (2) bekezdés a) pontja szerinti különös előzetes letartóztatási ok megállapítható volt abból a tényből, hogy a terhelt megszökött és huzamosabb ideig bujkált. A vádlott így elfogatóparancs alapján került ismételten őrizetbe, majd előzetes letartóztatásba. A büntetőeljárás alóli kibúvás veszélyét tovább fokozó tényezőként értékelhető a terheltek személyében rejlő társadalomra veszélyességre vonható következtetés.

3.4.2. A szökés, elrejtőzés veszélye

Az előzetes letartóztatás a terhelt szökésének vagy elrejtőzésének veszélyére tekintettel is elrendelhető, vagy ha más okból megalapozottan feltehető, hogy az eljárási cselekményeknél a jelenléte másképp nem lenne biztosítható. Ebben az esetben a bíróság pusztán feltételezésre alapíthatja határozatát, nem megtörtént tényekre. Az, hogy a terhelt az eljárási cselekményeknél jelen legyen és így az eljárás sikerét, időszerűségét hátrányosan ne befolyásolhassa, a kényszerintézkedések alkalmazásának egyik feltétele.

A hazai ítélkezési gyakorlat szerint olyan körülményekből lehet következtetni a szökés veszélyére, amelyek például megkönnyítik a terheltnek, hogy akár külföldön is „új életet” kezdhessen: akinek jelentős vagy könnyen mobilizálható vagyona van, kevéssé kötődik az országhoz, családja nincs stb., de természetesen szerepet játszik a terhelt eljárás során tanúsított magatartás is. A b) pontos előzetes letartóztatási okra hivatkozó letartóztatás elrendelésénél érdemes figyelembe venni, hogy a vádlott a hatóságok rendelkezésére fog-e állni az eljárási cselekménynél.

Alapos okkal lehet következtetni arra, hogy a vádlott ki akarja magát vonni a büntetőeljárás alól, amennyiben nem a bejelentett lakóhelyén él életvitelszerűen és a felkutatására irányuló rendőri intézkedések sem vezetnek eredményre, telefonon sem lehet elérni, a neki szóló küldeményeket nem veszi át és a kézbesítés rend­őri segítséggel sem vezet eredményre. A szökés, elrejtőzés veszélyére hivatkozva elrendelhető az előzetes, amennyiben a terhelt az eljárás kezdetén ismert lakóhelyéről elköltözik ismeretlen lakhelyre és a nyomozó hatóság kizárólag elfogatóparancs alapján tudja kézre keríteni.[39]

A Be. 43. § (5) bekezdése alapján a terheltet figyelmeztetni kell, hogy köteles a lakóhelyének, illetve tartózkodási helyének címét és annak a megváltozását az elköltözés után három munkanapon belül annál a bíróságnál, ügyészségnél, illetve nyomozó hatóságnál bejelenteni, amelyik vele szemben a büntetőeljárást folytatta, ugyanis a terhelt tartózkodási helye megváltozása bejelentésének elmulasztása elrejtőzésnek minősül.[40]

Az elrejtőzés veszélyére nagyjából ugyanazok a körülmények utalnak, mint a szökés veszélyére, bár vannak olyan cselekmények, amelyek inkább szökési előkészületekre jellemzőek, például a repülőjegy-vásárlás, külföldi szállásfoglalás, munkahelyen felmondás.[41] A fiatalabb életkor, különösen, ha egyedülálló terheltről van szó, nagyobb mozgékonyságot feltételez, hisz ebben az esetben arra következtethet a bíróság, hogy nincs semmi vesztenivalója a terheltnek. Egy egyedülálló, gyermektelennél tehát felmerülhet a kötődés hiánya. Ugyanakkor egy gyermekes terhelt esetében, aki a kiskorú gyermekéről nem gondoskodik, vagy épp más személynél biztosította a kiskorú gyermek gondozását, szintén felmerülhet a gyanú, hogy menekülni próbál. Az adóbevételt különösen nagy vagy ezt meghaladó mértékben csökkenő adócsalás bűntette miatt folyamatban volt eljárásban a terhelt szökés, elrejtőzés veszélyére tekintettel közel egy évet előzetes letartóztatásban volt, ám elvi bírósági döntés is rámutatott arra a tényre, hogy a rendezett családi körülmények között élő és három kiskorú gyermek eltartásáról gondoskodni köteles terhelt esetében nem kell tartani attól, hogy kivonná magát a büntetőeljárás alól[42].

A bíróság a Be. 129. § (2) bekezdés b) pontjában írt ok fennállását megállapíthatónak tartotta, ugyanis a terhelt esetében a konkrét ügy speciális jellemzői kapcsán nem lehet figyelmen kívül hagyni a vádiratban terhére rótt cselekmények hosszabb ideig tartó és körültekintően megszervezett elkövetését, amely mögött valójában a bűnözés megszervezésének ismérvei fedezhetők fel. Ez a szervezett elkövetési mód a fokozott társadalomra veszélyességén túlmenően a benne részt vevők személyében rejlő, a konspirációban megnyilvánuló a társas elkövetéssel együtt járó hangsúlyosabb értékelést igényel. Ilyen esetben a büntetlen előélet jelentősége eleve kisebb vagy akár el is enyészhet a kényszerintézkedés fenntartásának alapjául megállapított indok nyomatékának értékelése körében. A vádlott terhére rótt bűncselekmények hosszabb időre szóló összehangolt működést célzó szervezettsége olyan – a felrótt bűncselekmények büntetési tételben kifejeződő kiemelkedő tárgyi súlyán túlmenő, személyben rejlő kockázatot mutató – körülmény, mely miatt a szökés, elrejtőzés veszélye reális, és amelyre tekintettel megalapozottan feltehető, hogy a terhelt jelenléte az eljárási cselekményeknél másképp nem biztosítható.[43]

A szökés, elrejtőzés elleni érvként felhozható a büntetőeljárás elhúzódása. A több mint három és fél évet előzetes fogva tartásban töltött vádlott esetében, akinek feltételes szabadságra bocsátása sem kizárt, a nem jogerős büntetés tartamából a szökés, elrejtőzés veszélyére nem lehet következtetni. Ezt megerősíti, hogy édesanyja súlyos beteg, aki ma már közvetlenül a vádlott tartására szorul, így a Be. 327. § (2) bekezdésében és a 129. § (2) bekezdés d) pontjában foglalt okok már nem állnak fenn, ezért a Legfelsőbb Bíróság az előzetes letartóztatást megszüntette, egyben a terhelt szabadlábra helyezését rendelte el.[44]

Az állandó lakóhely megléte önmagában még nem zárja ki a szökés veszélyét, továbbá a bejelentett munkaviszony sem, hiszen vizsgálni kell, hogy mennyire kötődik munkájához, arra mennyire van rászorulva, otthagyhatja-e munkahelyét az eljárás előli menekülés céljából. Az eljárás adatai, köztük a terhelt vallomása szerint is a fő megélhetését nem helyhez kötött munkahely jelentette, így az a szökés, elrejtőzés veszélyét nem zárja ki.

A gyakorlat a Legfelsőbb Bíróság korábbi eseti döntésében[45] adott iránymutatást követi, miszerint a szökés, elrejtőzés veszélyét mindig konkrétan kell vizsgálni az előzetes letartóztatás elrendelése vagy megszüntetése szempontjából, arra a kiszabott büntetés mértékéből nem lehet következtetni. Így a három évet meghaladó szabadságvesztés nem olyan súlyos tartamú büntetés a bírói gyakorlat szerint sem, amely mellett a kedvező személyi körülmények ellenére is a szökés, elrejtőzés veszélyével számolni kellene.[46]

3.4.3. A bizonyítás meghiúsításának, megnehezítésének veszélye…

A Be. 129. § (2) bekezdés c) pontjában meghatározott előzetes letartóztatási ok az, ha megalapozottan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén, különösen a tanúk befolyásolásával vagy megfélemlítésével, tárgyi bizonyítási eszköz, okirat megsemmisítésével, meghamisításával vagy elrejtésével meghiúsítaná, megnehezítené vagy veszélyeztetné a bizonyítást.

A megalapozott feltevés lényegében egyfajta jövőbeli cselekményekre, körülményekre vonatkozó gyanú. Kétségtelenül a jövőre vonatkozó feltevéseket esetenként nehézkes adatokkal alátámasztani, s éppen ez az oka annak, hogy az ilyen feltevéseken alapuló előzetes letartóztatási hivatkozásokat sokan megkérdőjelezik. Erre a letartóztatási okra is igaz azonban, hogy csak tényekből levont következtetésekkel lehet rá hivatkozni. A hivatkozás természetesen csupán egy feltevés marad, azonban követelmény erre a feltevésre, hogy az megalapozott legyen. A különös letartóztatási okokat az ügyészi indítványnak tényekkel kell alátámasztani és természetesen az ügyészi indítványból ki kellene, hogy tűnjön, hogy melyik az az érv, amely ezt a letartóztatási okot támasztja alá.

A terheltek összebeszélése, amely a bizonyítási eljárást megnehezíti, esetleg meghiúsítja nem egyértelműen felhozható letartóztatási indok. Nincs ugyanis tilalmazva a terheltek összebeszélése a törvényben, még valótlant is mondhatnak vallomásukban. Az összebeszélés mégis hordozhat jelentős kockázatokat az eljárás eredményességére nézve.[47]

3.4.4. A terhelt bűnismétlése?

A Btk. 129. § (2) bekezdés d) pontja szerinti különös előzetes letartóztatási ok, ha megalapozottan feltehető, hogy a terhelt szabadlábon hagyása esetén a megkísérelt vagy előkészített bűncselekményt véghez vinné.

A d) pontos előzetes letartóztatási ok első fordulatánál egy még kísérleti vagy előkészületi szakban lévő bűncselekmény miatt is rendel el a bíróság előzetes letartóztatást azért, mert fennáll a bűncselekmény befejezésének a veszélye. A bűncselekmény befejezésének a veszélyénél sem maradhat a bíróság az általános megállapításoknál, hiszen szinte minden befejezetlen bűncselekmény esetén fennállhat a lehetőség, hogy a terhelt megpróbálja azt befejezni. A végzésben tehát adatokkal kell alátámasztani, hogy miért áll fenn az elkövetés befejezésének a veszélye. Meg kell indokolni, mi támasztja alá, hogy egyáltalán be lehet-e fejezni a bűncselekményt – azaz fennáll-e annak az objektív lehetősége –, és a terhelt szubjektív viszonyát is, azt, hogy be kívánja-e fejezni. A kettő közül az előbbit lehet inkább adatokkal alátámasztani, a terhelt szubjektumára cselekedeteiből, például újabb eszköz vásárlása, kijelentéseiből, például sértett megfenyegetése, a megbánás hiányából, a terhelt életkörülményeiből és előéletéből stb. lehet következtetést levonni.

Az újabb bűncselekmény elkövetésének veszélyénél a bíróság részéről a megalapozott feltevés megindokolása, az újabb várható bűncselekmény megjelölése, illetőleg annak alátámasztása szükséges, hogy fennáll az objektív lehetősége az elkövetésnek és a terhelt szubjektív viszonyulása ehhez. A végzésben konkrétan kell jelölni milyen bűncselekmény elkövetésének a veszélyét látja, legalább annyit, hogy például vagyon elleni bűncselekmény. Enélkül a végzés érdemben nincs alátámasztva, hiszen elvileg bárkinél fennállhat valamilyen bűncselekmény elkövetésének a veszélye. Arra is figyelemmel kell lenni, hogy a határozatban megjelölt veszély nem csökkent-e azáltal, hogy a bűncselekmény elkövetése óta megváltoztak az elkövetést lehetővé tevő viszonyok.

Az arányosság követelménye különös figyelmet igényel a bűnismétlés veszélye miatt elrendelt letartóztatás esetében. Ez az elv ugyanis kimondja, hogy az eljárás céljának és a személyi szabadság megvonásából keletkező hátránynak arányban kell állnia egymással. De hogyan is lehetne felmérni a hátrányt egy olyan bűncselekmény esetében, amelyet még el sem követtek. Illetve ha a terhelt később mégsem követi el a bűncselekményt, akkor abban az esetben beszélhetünk-e egyáltalán jogszerűen elrendelt előzetes letartóztatásról. A terhelt várható jövőbeli magatartására alapozott, bizonyítékokkal alá nem támasztott, megfelelően meg nem indokolt letartóztatások számát a lehető legkisebbre kell csökkenteni, mivel az arányosság elve ebben az esetben a legcsekélyebb mértékben sem tud érvényesülni.[48]

Alapos vagy megalapozott feltevés? A bizonyosság ereje…

Mindhárom utóbb felsorolt előzetes letartóztatási ok esetén a feltételezésnek megalapozottnak kell lenni, azaz konkrét adatokkal kell azt alátámasztani.

Számos, a fentebb említett kérdéskörben született iránymutatás és bírósági határozat arra mutatott rá, hogy nem elegendő az előzetes letartóztatással kapcsolatos bírói döntések törvényszöveggel történő, sablonszerű indokolása, hanem konkrét érvek és ellenérvek ütköztetését és azoknak a végzésben történő megjelölését kívánják meg. A jogalkotó ezt a feltételezett mechanizmust azzal próbálta kiküszöbölni, hogy 2003. július 1-jétől már nem alapos, hanem megalapozott feltevés meglétét követeli meg, így szűkebb körben adott lehetőséget a terheltek szabadságának elvonására. „A megalapozott feltevés ugyanis olyan, a jövő alakulására vonatkozó és a formális logika szabályainak is megfelelő elképzelést jelent, melyet a bíróság konkrét, az ügyirat alapul vétele mellett igazolható érvek és ellenérvek ütköztetését követően vetít előre.”[49] Legtöbbször azonban épp az előzetest elrendelő bíró írja a határozatában, hogy nincs abban a helyzetben, hogy megvizsgálhassa a bizonyítékokat, összevesse azokat, illetve arra sem, hogy értékelhesse a bizonyító erejüket. Akkor hogyan is tudna véleményt formálni arról, hogy milyen büntetést szabnak ki az eljárás végén?

Arra a kérdésre, hogy megalapozott-e a feltevés, hogy a terhelt újabb bűncselekményt követne el szabadlábon hagyása esetén pusztán azért, mert volt már büntetve, a Legfelsőbb Bíróság (ma Kúria) a következő iránymutatást adja: „Az előzetes letartóztatás előfeltételéül megkívánt bűnismétlés veszélyére reálisan lehet következtetni, ha a többszörös visszaeső terhelt a nem jogerős ítéletben elbírált cselekményét bűnszervezetben követte el, s az elítélést megelőző másfél évtizedet kisebb megszakításokkal szabadságvesztésben vagy előzetes letartóztatásban töltötte.”[50]

Egy másik közétett döntés szerint „a bűnismétlés veszélyére – mint előzetes letartóztatási okra – ad következtetési alapot, ha a vádlott a terhére rótt jelentős tárgyi súlyú vagyon, valamint élet és testépség elleni bűncselekményeket, a vele szemben – lopás bűntette miatt – kiszabott szabadságvesztés végrehajtásának próbaideje alatt követte el.”[51]

A Legfelsőbb Bíróság (ma Kúria) rámutatott arra, hogy a Be. 129. § (2) bekezdés b)–d) pontja, valamint a Be. 327. § (2) bekezdése esetében a bíróság nemcsak olyan körülményre alapozhatja az előzetes letartóztatást megalapozó döntését, amely a bizonyosság erejével megállapítható. Az viszont mindenképpen elvárás, hogy a döntés olyan adatokon alapuljon, melyek tényszerűsége a döntés időpontjában más adattal alátámasztható, észszerű érvvel igazolható. Ezáltal vonható le okszerű következtetés arra vonatkozóan, hogy a kényszerintézkedés alkalmazása szükséges és célszerű-e.[52]

3.4.5. A plusz két ok…

A fentebb kifejtett előzetes letartóztatási okokon kívül a Be. további rendelkezései még két esetben adnak lehetőséget az előzetes letartóztatás elrendelésére.

Az egyik ilyen eset, amikor az elsőfokú ügydöntő határozat kihirdetésekor nem emelkedik jogerőre, a bíróságnak döntenie kell a kényszerintézkedések felől. Ilyenkor az előzetes letartóztatás akkor is elrendelhető a Be. 327. § (2) bekezdésében foglaltak szerint, ha az ítéletben kiszabott szabadságvesztés tartamára figyelemmel a vádlott szökésétől vagy elrejtőzésétől kell tartani. Az eljárás e szakaszában a bűncselekmény tárgyi súlyát már bírósági ítélet állapítja meg, azt a kiszabott büntetés jelzi.

Ám ezen ok a b) pontos előzetes letartóztatási okba is beleérthető lenne, hisz a másodfokú eljárásban is sor kerülhet olyan eljárási cselekményre, amelynél a vádlott jelenléte elengedhetetlen, ezért indokolt a fogva tartása az eljárási cselekményen történő részvételének biztosítása végett. Erre az okra hivatkozva elrendelt előzetes letartóztatás esetében viszont az óvadék alkalmazásának a lehetőségét zárja ki a bíróság, hisz arra csak és kizárólag a b) pontos letartóztatási ok esetében van lehetőség.

A Legfelsőbb Bíróság (ma Kúria) is a következő iránymutatást adja: „Óvadék letételének kizárólag a Be. 129. § (2) bekezdés b) pontjában megjelölt ok – azaz a szökés, elrejtőzés veszélyére tekintettel – esetében van helye. A Be. 147. § (1) bekezdése kizárja az óvadék letételét, amennyiben a Be. 327. § (2) bekezdése szerinti okból került sor a letartóztatás elrendelésére, fenntartására. Óvadék letételének – és arra tekintettel az előzetes megszüntetésének – csak akkor van helye, ha a kényszerintézkedést kizárólag a Be. 129. § (2) bekezdés b) pontjában megjelölt ok alapozza meg. A Be. 327. § (2) bekezdésében maghatározott ok az előzetes letartóztatás önálló, különös feltétele. Az erre a pontra hivatkozva elrendelt letartóztatás már elsősorban nem a vádlottnak a másodfokú bírósági eljárási cselekményeknél történő jelenlétét biztosítja, hanem a jogerősen kiszabott szabadságvesztés végrehajtásának feltételeit kívánja megteremteni.[53] Amennyiben az előzetes letartóztatás elrendelése nem a szökés, elrejtőzés veszélyére hivatkozva, hanem más okon alapszik, úgy a bíróságnak nem kell ülést tartania. A Be. 147. § (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy a felajánlott óvadékról és elfogadásáról a bíróság ülést tart, ezen az ügyészt, a terheltet, a védőt, valamint az óvadék felajánlóját meghallgatja. Értelemszerűen csak a b) pontos előzetes elrendelésénél van jelentősége az ülésnek, hiszen az azon történő meghallgatás pont azt hivatott tisztázni, hogy az óvadék letétele a bűncselekményre és személyi körülményekre tekintettel valószínűsíti-e az eljárási cselekményeknél a terhelt megjelenését. Akkor viszont, ha az alkalmazott letartóztatási ok – fentebb kifejtettek szerint – kizárja az óvadék felajánlását, az imént felsorolt eljárási résztvevők meghallgatása szükségtelenné válik és lehetősége nyílik a bíróságnak az indítványt elutasító döntését tanácsülésen meghozni.[54]

A másik ilyen esetkör egy speciális, szintén az előzetes letartóztatás különös okait bővítő lehetőség. A katonai eljárásban akkor is elrendelhető ez a kényszerintézkedés, ha a terhelt szolgálati vagy fegyelmi okból nem hagyható szabadlábon. Erre a Be.-t módosító 2002. évi. I. törvény indoklása szerint akkor kerül sor, ha a bűncselekmény jellege folytán a katonai közösség zárt rendjét, a szolgálati feladatok maradéktalan ellátását veszélyeztetné, ha a gyanúsított az eljárás lefolytatása alatt is szolgálatot teljesítene. Be. 480. §-ának (1) bekezdésében foglaltak szerint az ilyen bűncselekmény tartozhat a katonai bűncselekmények körébe, illetve a szolgálattal összefüggésben elkövetett szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmények közé is.[55]

A Be. 340. § (2) bekezdése szerinti speciális szolgálati és fegyelmi okból elrendelhető előzetes letartóztatás azt a célt szolgálja, hogy az eljárás alá vont katonát személyi szabadságának korlátozásával kivonja a katonai közösségből, és ezáltal segítse elő a szolgálati rend és fegyelem betartását. A hivatásos állományú katona elkövetők tekintetében ezt a sajátos előzetes letartóztatási okot abból a szempontból is vizsgálni kell, hogy a hivatásos szolgálati viszonyra vonatkozó szabályok nem biztosítanak-e más lehetőséget az elkövető távoltartására attól a környezettől, ahol a gyanúsítás tárgyát képező cselekmény történt. Amennyiben van ilyen igazgatási szabály, amely a kényszerintézkedést feleslegessé tenné, úgy a szolgálati, fegyelmi okból előzetes letartóztatás elrendelésének nincs helye.

A törvényalkotói szándék szerint e speciális letartóztatási ok azt a célt szolgálja, hogy az eljárás alá vont akár hivatásos, akár szerződéses, illetve sorállományú személyt azért vonja ki a katonai közösségből a személyi szabadság korlátozása útján, hogy ezzel elősegítse a szolgálati rend és fegyelem betartását. A hivatásos katonai állományra vonatkozó igazgatási szabályok ugyanakkor lehetőséget biztosítanak az elöljárók részére, hogy veszély esetén más eszközzel biztosítsák a szolgálati rendet és fegyelmet.[56]

Ugyanakkor a hivatásos katonával szemben az előzetes letartóztatás speciális – szolgálati vagy fegyelmi – oka nem állapítható meg, ha a szolgálati beosztása már megszűnt, a nyugállományba vonulása előtti felmentési idejét tölti, szolgálatot ténylegesen nem lát el és a beosztási helyén sem kell megjelennie.[57]

3.5. Az előzetes letartóztatás elrendelésének különös okai az új Be.-ben

A koncepció a hatályos szabályozással alapvetően azonosan szabályozza a letartóztatás okait, így a különös feltételeken sem változtat lényegében, inkább pontosításokat végez a jogalkotó. Ennek nyilvánvalóan az az oka, hogy a hatályos letartóztatási okok az elmúlt évtizedekben jól alkalmazhatók voltak.

A tervezet a 280. § (2) bekezdésében szabályozza a letartóztatás különös feltételeit. A koncepció érdemi változtatást nem tartalmaz, lényegében a jelenlegi joggyakorlat alapján

Az a) pontos előzetes második fordulatát – miszerint az eljárás során ellene újabb, szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény miatt eljárás indult” – a tervezet önálló pontba szedve a következőképp rögzíti: „a gyanúsított kihallgatását követően az eljárás tárgyát képező bűncselekményt folytatta, vagy újabb, szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény miatt gyanúsítottként hallgatták ki”.

A bűnismétlés esetén a Be. a hatályos szabályokban körülírja azt a cselekményt, amelynek feltételezett elkövetése alapul szolgálhat az előzetes letartóztatás elrendelésére: szabadságvesztéssel fenyegetett és szándékos bűncselekmény jöhet csak szóba. További feltétel emellett az is, hogy az utóbbi bűncselekmény miatt az eljárás már megindult a terhelttel szemben, azaz közölték vele a megalapozott gyanút. A tervezet tehát e tekintetben tartalmilag nem változtat a szabályozáson, csupán az eddig is működő gyakorlatot vetette papírra.

A koncepció viszont kiegészíti a hatályos szabályozást annyiban, hogy letartóztatási okként szolgálhat az az eset is, ha a vádlott az eljárás tárgyát képező bűncselekményt folytatja. A d) pontos előzetes letartóztatási ok első fordulatánál egy még kísérleti vagy előkészületi szakban lévő bűncselekmény miatt rendel el a bíróság előzetes letartóztatást azért, mert fennáll a bűncselekmény befejezésének a veszélye, és a megalapozott feltevés elegendő az elrendeléshez. A tervezet kiegészítése tehát egy újabb lehetőséget ad – álláspontom szerint helyesen – a letartóztatás elrendelésére, amennyiben az eljárás tárgyát képező bűncselekményt folytatja.

A c) pontos letartóztatási okon, azaz a bizonyítás meghiúsításának, megnehezítésének vagy veszélyeztetésének módjain annyi változás történt, hogy immáron nemcsak a tanúkra, hanem a büntetőeljárásban részt vevő más személyekre is kiterjeszti a szabályozást a jogalkotó.[58]<=sup> A hatályos szabályozás Be. 129. § (2) bekezdés c) pontjában meghatározott előzetes letartóztatási ok úgy fogalmaz, hogy „különösen a tanúk befolyásolásával vagy megfélemlítésével”, mely szóhasználat módosítása szerintem szükségtelen, mivel a gyakorlatban valóban a tanúk befolyásolásának van a legnagyobb esélye és jelentősége. Egyrészt a büntetőeljárásban részt vevő egyéb személyek, mint például a segítők, támogatók, képviselők jelenléte a büntetőeljárásban egyébként is elég szűk körben fordul elő, másrészt a jelenlegi megfogalmazás sem rekeszti ki ezeket a személyeket, csupán kiemeli a tanú személyét ebből a sorból.

Felmerült azonban egy új letartóztatási ok felvételének a lehetősége, miszerint szankcionálná a jogalkotó a terhelt többszöri, súlyos mulasztását. Jelen esetben akkor lenne elrendelhető az előzetes letartóztatás, amennyiben a terhelt többször, folyamatosan, visszatérően nem jelenik meg a számára kötelező eljárási cselekményeken. Álláspontom szerint az új különös ok bevezetése indokolatlan lenne, mivel a gyakorlat számára ismert ez a letartóztatási ok, hisz a Be. 129. § (2) bekezdés b) pontjába illeszkedik, miszerint „megalapozottan feltehető, hogy az eljárási cselekményen a jelenléte másképp nem biztosítható”.

A kétrészes cikksorozat első felében az előzetes letartóztatás elrendelésével kapcsolatos gyakorlatot elemeztem és az új Be. tervezettel kapcsolatos véleményemet fogalmaztam meg. A cikk második felében a letartóztatás megszűnését és megszüntetését veszem górcső alá, kiemelt figyelmet szentelve az életfogytig tartó előzetes problematikájának.

Folta Dóra
PhD-hallgató (SZE ÁJDI)


[1]  Magyarország Alaptörvénye XXVIII. cikk (1) bekezdés.

[2]  Magyarország Alaptörvény I. cikk (2) bekezdés.

[3]Garzuly Éva: A büntetőjog, mint ultima ratio az egyes alkotmánybírósági határozatok tükrében. Büntetőjogi Szemle, 2015/1–2. szám, 42.

[4]  Bartkó Róbert − Dávid Lilla − Horváth Péter − Jancsák Ramóna − Jungi Eszter − Kovács Gábor − Nagy Klára − Németh Imre: Büntetőeljárási jog 1. (jegyzet). Győr, Universitas Győr Nonprofit Kft., 2012. 295.

[5]  Publicationes Unversitatis Miskolcinensis: Sectio Juridica et politica, Tomus XXVIII., 341. (2010. 341–369.)

[6]  Őri Alíz Ildikó: Az előzetes letartóztatás időtartamának szabályozása és annak alkalmazása az európai emberi jogi ítélkezés elvárásaira figyelemmel, Studia juvenum135.

[7]  Bartkó i. m. 306.

[8]  Nehéz-Pozsony Márton : „…nem lehet előrehozott büntetés” Az előzetes letartóztatás feltételeinek régi és új szabályozása. Fundamentum, 2004. 1. szám, 109.

[9]  Tremmel Flórián: A büntetőeljárás alapelvei az új alaptörvény tükrében. In: Drinóczi Tímea (szerk.): Magyarország új alkotmányossága. Pécs, PTE-ÁJK, 2011.

[10]Vókó György: A büntetési teóriák racionalitásai. Büntetőjogi Szemle, 2012/1. szám, 36–50.

[11]  Herke Csongor: A letartóztatás. Budapest–Pécs, Dialóg Campus, 2002., 171.

[12]  1214/B/1990 AB Határozat.

[13]  Nehéz-Pozsony i. m. 110.

[14]  A Be. 130. § (2) bekezdése szerint az előzetes letartóztatás helyett a bíróság elrendelhet lakhelyelhagyási tilalmat, házi őrizetet vagy távoltartást is, továbbá az óvadék intézménye a b) pontos a letartóztatás alternatívája lehet.

[15]  Herke (2002) i. m. 197.

[16]  Grád András: Kézikönyv a Strasbourgi Emberi Jogi Ítélkezésről. Budapest, HVG-ORAC Kiadó, 2000., 239.

[17]  Bencze Mátyás: Az emberi Jogok folyóirata Fórum – szabadságkorlátozások. Fundamentum, 2005. 2. szám, 61–64.

[18]  Magyarország Alaptörvénye XXVIII. cikk (2) bekezdés.

[19]  11/1992 (III. 5.) AB határozat.

[20]  BH 2005.203.

[21]  BH 2009.7.

[22]  Ezen elvnek teljes mértékben ellentmond a fegyház fokozatú szigorral végrehajtott előzetes letartóztatás.

[23]  Bencze i. m. 61–64.

[24]  Herke (2002) i. m. 21–23.

[25]  Herke Csongor: A letartóztatás elrendelésének feltételrendszere. In: Tóth Mihály (szerk.): Büntető eljárásjogi olvasókönyv. Budapest, Osiris Kiadó, 2003. 279.

[26]  Bartkó i. m. 307.

[27]  Tremmel Flórián: Magyar büntetőeljárás, Az anyagi feltételekről részletesen. Budapest−Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 2001. 300–305.

[28]  Farkas Ákos − Róth Erika: A büntetőeljárás. Budapest, Complex Kiadó, 2007. 154.

[29]  26/1999. (IX.8.) AB határozat.

[30]  Lajtár István: A bánásmód törvényessége, Ügyészi vizsgálat a rendőrségi fogdákban. Belügyi Szemle, 2011/4. 5–31.

[31]  Bánáti János − Belovics Ervin − Csák Zsolt − Sinku Pál − Tóth Mihály − Varga Zoltán: Büntető eljárásjog. Budapest, HVG-ORAC Kiadó, 2006, 194–196.

[32]  BH 2004.227.

[33]  BH 1997.118.

[34]  BH 1993.602.

[35]  Bartkó: i. m. 307.

[36]  Ilyen nevesített ok szerepel például a Be. 553. § (1) és (2) bekezdése alapján az ott meghatározott, mentességet élvező személyekkel szemben, ugyanis velük szemben a kényszerintézkedés nem alkalmazhat a mentességi jog felfüggesztése előtt. Vagy például a perújítási nyomozás során sincs helye az előzetes elrendelésének a Be. 412. § (1) bekezdése szerint.

[37]  A büntetőeljárásról szóló törvény tervezete

[38]  A Magyar Helsinki Bizottság véleménye az új Büntetőeljárási törvényről. Letölthető: http://www.helsinki.hu/wp-content/uploads/MHB_velemeny_Be_tervezet_20160620.pdf (letöltési idő: 2017. január 05.)

[39]  Elek Balázs: Az előzetes letartóztatás indokolása az európai emberi jogi bíróság gyakorlatának tükrében, Forrás: Ujbtk.hu. Letölthető: http://ujbtk.hu/dr-elek-balazs-az-elozetes-letartoztatas-indokolasa-az-europai-emberi-jogi-birosag-gyakorlatanak-tukreben/ (letöltési idő: 2016. szeptember 10.)

[40]  1998. évi XIX. törvény 43. § (5) bekezdés.

[41]  Herke Csongor: Az előzetes letartóztatás elrendelése a terhelt várható magatartása alapján. Jogtudományi Közlöny, 2002. január, 13–26.

[42]  EBD 2016.B.3.

[43]  BH 2007.403.

[44]  BH 2009.42.

[45]  BH 1987.306.

[46]  BH 2007.216.

[47]  Elek i. m.

[48]  Herke: Az előzetes letartóztatás elrendelése a terhelt várható magatartása alapján. i. m. 13–26.

[49]  Bócz Endre: Kriminalisztika a tárgyalóteremben. Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2008., 83.

[51]  EBH 2010.2217.

[52]  BH 2012.285.

[53]  BH 2012.116.

[54]  BH 2003.842.

[55]  Farkas–Róth i. m. 156–158.

[56]  EBH 2001.405.

[57]  BH 2001.417.

[58]  A Magyar Helsinki Bizottság véleménye az új Büntetőeljárási törvényről, Letölthető: http://www.helsinki.hu/wp-content/uploads/MHB_velemeny_Be_tervezet_20160620.pdf (letöltési idő: 2017. január 05.)