Bevezetés

Az új Pp.-ben szabályozott állítási és bizonyítási szükséghelyzet jogintézményei jelentős előrelépést hoztak az anyagi és eljárási igazságosság utóbbi javára történő elválásából fakadó feszültség írott jog általi enyhítésében. Velük kapcsolatban számos kérdés vethető fel, így például alkotmányosságuk, igazságszolgáltatási és polgári peres alapelvekkel való kapcsolódásuk, anyagi joggal való kapcsolódásuk, jogösszehasonlító megítélésük, Pp.-n belüli elhelyezésük, eseteik, feltételeik részletszabályait illetően. Ezek közül legutóbbiakat e cikkben, míg előbbieket külön tanulmányban vizsgálom meg.^[1]

Bár a jogintézmény törvényi szintű szabályozása helyeslendő, tényleges kialakítása – különösen a mindkét érintett fél oldalán fennálló visszaélési lehetőségre tekintettel – módosítandó a benne rejlő társadalmi haszon^[2] teljesebb kiaknázása érdekében, amelyre egészében a bírói jogértelmezés – legalábbis nyilvánvalóan – nem alkalmas.

E cikkben^[3] különösen a perbeli szükséghelyzetekkel érintett információ ínséges élethelyzeteket és a rájuk vonatkozó szabályozást mutatom be. Vizsgálom továbbá (i) a jogintézmény bevezetésének jogpolitikai indokát, (ii) kapcsolódásait a felek igazmondási kötelezettségével, (iii) és azon adatok körét, amelyek hiánya miatt a szükséghelyzetekre hivatkozni lehet, (iv) valamint a rosszhiszemű, visszaélésszerű szükséghelyzetre hivatkozással szembeni garanciákat, és (v) az ellenérdekű fél a szükséges információval kizárólagos rendelkezésére vonatkozó elvárást.

1. A tanulmányban érintett, információ ínséges élethelyzetek

Az új Pp. Szakértői Javaslatából^[4] és annak nyomán az új Pp. miniszteri indokolásából,^[5] majd az új Pp. Magyarázatából^[6] is a szükséghelyzetek szabályozásának bevezetéséből az ún. információ aszimmetrikus helyzetekből fakadó társadalmi feszültségek – legalábbis részleges – kezelési szándéka tűnik ki. Kizárólag a későbbi vizsgálati feltevések könnyebb követhetősége érdekében – ezeken belül, vagy kívül további esetek elhatárolhatóságát nem vitatva – már itt szükségesnek tűnik ezen élethelyzetek alábbiak szerinti megbontása. Így amikor

a) az állításra, illetve bizonyításra köteles félnek hiányzó, számára lényeges információkkal (e pontokban a továbbiakban: adatokkal)^[7] az ellenérdekű fél rendelkezik, de 
aa) elismeri azok rendelkezésére állását, de kifejezetten megtagadja azok átadását (pl. üzleti titkainak, személyes adatainak védelmére, vagy a Pp. 4. §-a szerint fennálló önterheléstől való tartózkodási jogára hivatkozva (adat átadás megtagadása),
ab) valótlanul letagadja azok rendelkezésére állását, vagy egyébként rosszhiszeműen meghiúsítja azok megszerzését (adat megszerzésének meghiúsítása),
ac) fennáll a veszélye, hogy meghiúsítja azok megszerzését, (adat megszerzés meghiúsításának veszélye),
b) az adatokkal az ellenérdekű fél rendelkezett, de önhibáján kívül^[8] elesett azoktól,
ba) érdekkörébe tartozó, elháríthatatlan okból (adattól való jóhiszemű elesés),^[9]
bb) érdekkörébe nem tartozó, és elháríthatatlan okból (adattól való jóhiszemű elesés fokozott gondossági szint mellett is),
c) az adatokkal az ellenérdekű fél sem rendelkezik, és nem is rendelkezett azokkal önhibáján kívül (kétoldalú adathiány).^[10]

A tanulmányban elsősorban az a)–b) pontokbeli élethelyzetek perjogi kezelésének egyes aspektusait illető vizsgálatra kerül sor, míg a közös adathiányos élethelyzet alapvetően a vizsgálat határait hivatott megjelölni, ahol mivel a fél nem fogja tudja teljesíteni állítási, illetve bizonyítási kötelezettségét, így az állítási, illetve bizonyítási teher szabályai végső soron történő alkalmazása alapján pervesztessé válik. E körben jóllehet az adat hiánya miatt ténybeli szükséghelyzetben van, de mivel az nem minősül jogi szükséghelyzetnek az ebből fakadó költségek, korábban – vélhetően – mérlegelt kockázatok végső viselője ő maga lesz.

2. A szükséghelyzetek tényállási elemei együttes vizsgálatának magyarázata

Első látásra joggal merülhet fel a kérdés, hogy két különböző – perbeli kötelezettséghez kapcsolódó – jogintézmény miért kerül együttesen vizsgálatra a tanulmányban. Ennek az a magyarázata, hogy a tanulmány – lenti vizsgálatok körében elemenként megerősíteni szándékolt – feltevése az, hogy a szükséghelyzetek tényállási elemei lényegileg meg kellene, hogy egyezzenek, ezért azok között különbség kizárólag abból fakadhatna, hogy a – szükséghelyzetet kiváltó – hiányzó információ a perben releváns tény állításához vagy bizonyításához szükséges. Ezzel összefüggésben megjegyzendő, hogy a Szakértői Javaslat^[11] a két szükséghelyzetet, egymást követően a bizonyítás általános szabályai között – jóllehet külön – szabályozta.

3. A szükséghelyzetek általános és különös esetei tényállási elemeinek rövid áttekintése

A gondolatmenet könnyebb követhetősége érdekében az alábbiakban a szükséghelyzetek általános és különös szabályai kerülnek bemutatásra. Így a Pp. (184. §) szerint a fél állítási szükséghelyzetben van, ha (i) valószínűsíti, hogy (ii) a határozott (ún. másodlagos) tények állításához szükséges információval kizárólag az ellen­érdekű fél rendelkezik, (ii) igazolja, hogy az információ megszerzése és megtartása érdekében szükséges intézkedéseket megtette, (iii) az ellenérdekű fél bírói felhívásra sem adja meg az információt, és (iv) az ellenérdekű fél nem valószínűsíti a fentiek ellenkezőjét. Ekkor a szükséghelyzettel érintett tényállítást a bíróság valósnak (v) fogadhatja el, ha annak tekintetében kételye nem merül fel.

Míg a Pp. 265. § (2)–(3) bekezdése és a 269. § (5)–(6) bekezdése szerint a fél bizonyítási szükséghelyzetben van, ha (i) valószínűsíti, hogy a bizonyítási indítványához nélkülözhetetlen adatokkal kizárólag az ellenérdekű fél rendelkezik, és (ii) igazolja, hogy az ezek megszerzéséhez szükséges intézkedéseket megtette, vagy (iii) a tényállítás bizonyítása számára nem lehetséges, de az ellenérdekű féltől elvárható az állított tények fenn nem állásának a bizonyítása, vagy (iv) a bizonyítás sikerességét az ellenérdekű fél neki felróhatóan hiúsította meg, és (v) az ellenérdekű fél bármelyik esetben nem valószínűsíti azok ellenkezőjét, vagy (vi) a jogsértő bizonyítási eszköz nem használható fel és a perben jelentős tényt a bizonyító fél más módon bizonyítani nem képes, és a bíróság a bizonyítási szükséghelyzet szabályainak alkalmazási lehetőségét választja. A szükséghelyzetben lévő fél által bizonyítandó tényt a bíróság valósnak (vii) fogadhatja el, ha annak tekintetében kételye nem merül fel.

Egyes esetekben, meghatározott bizonyítási eszközök vonatkozásában a Pp. sajátos – míg az állítási szükséghelyzet körében [Pp. 184. § (1) bek. c) pont] általánosan szabályozott – bíróság általi adatátadásra kötelezést lehetővé tevő szabályokat mondott ki. Így, ha a félnek a bizonyítási indítványhoz a tanú nevére és idézhető címérevan szüksége a Pp. (286. §) lehetővé teszi, hogy a bizonyító fél kérelmére a bíróság az ellenfelet kötelezze ezen adatok bejelentésére, ha a bizonyító fél valószínűsíti, hogy az általa nem ismert tanút az ellenfél ismeri vagy ismernie kell. Továbbá, ha a fél bizonyítási indítványához okirat rendelkezésére bocsátására van szükség a Pp. [320. § (2) bek.] lehetővé teszi, hogy a bizonyító fél kérelmére a bíróság az ellenérdekű felet kötelezhesse a birtokában lévő olyan okirat rendelkezésre bocsátására, amelyet a polgári jog szabályai szerint egyébként is köteles kiadni vagy bemutatni. Ilyen kötelezettség az ellenérdekű felet különösen akkor terheli, ha az okiratot a bizonyító fél érdekében állították ki, vagy az rá vonatkozó jogviszonyt tanúsít, vagy ilyen jogviszonnyal kapcsolatos tárgyalásra vonatkozik.^[12] A Pp. [321. § (2) bek.] szerint továbbá, ha a bizonyító fél által rendelkezésre bocsátott, az eredeti okiratról készített okirat (másolat, felvétel, adathordozó útján készített okirat) teljes bizonyító erejű magánokiratnak vagy közokiratnak minősül, a bíróság az ellenérdekű fél terhére értékeli, ha az ellenbizonyítás során a birtokában lévő eredeti okiratot nem bocsátja rendelkezésre.

4. Röviden az állítási, illetve bizonyítási érdek, kötelezettség és teher triászról

Az állítási és bizonyítási érdek azt fejezi ki, hogy a perben melyik fél pernyertességét mozdítja elő, melyik fél számára kedvező, hogy az adott tény vagy jog állításra, az adott tény bizonyításra kerüljön. Ezen érdekekhez kapcsolódik az állítási és bizonyítási kötelezettség is, így – törvény eltérő rendelkezése hiányában – a perben jelentős tényeket illetve jogokat annak a félnek kell állítania, illetve a perben jelentős tényeket annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valósnak fogadja el. Az állítási és bizonyítási teher fogalmai így azt fejezik ki, hogy az állítás, illetve a bizonyítás elmaradásának vagy sikertelenségének elsősorban pervesztességben megnyilvánuló következményeit az a fél viseli – szintén törvényi kivétel hiányában – aki állítási illetve bizonyítási kötelezettségét nem, vagy nem megfelelően teljesítette. E triász elemei közül az állítási, bizonyítási teher jogszabályi vagy bírói teherfordítás esetén, kivételesen eltérhet az állítási, bizonyítási érdektől.^[13]

5. A szükséghelyzetek kimondásának jogpolitikai indokai

Mindkét szükséghelyzet vonatkozásában a Szakértői Javaslat,^[14] a Miniszteri Indokolás^[15] és a Pp. Magyarázata^[16] egyaránt újításról beszél. Az állítási szükséghelyzet vonatkozásában utalnak rá, hogy azt a német eljárásjogok alkalmazzák (Darlegungsnotstand). Lényege, hogy bizonyos információ-aszimmetrikus helyzetekben a fél önhibáján kívül nem rendelkezik az érvényesíteni kívánt alanyi jogát megalapozó valamennyi konkrét tény ismeretével, azért azokra vonatkozóan konkrét tényállítást sem tud tenni, miközben a vele szemben a perben ellenérdekű félnek azok a birtokában vannak, csak nem áll érdekében azok perbeli feltárása. 

Méltányossági alapon ezért szükségesnek tűnt az egyensúlytalanságot helyrebillenteni az ellenérdekű fél a határozott tények állításához, bizonyításához szükséges információ átadási kötelezettségét közvetve megteremteni.

A Szakértői Javaslat és a Miniszteri Indokolás ugyanott utal rá, hogy az 1952-es Pp. 164. § (1) bekezdése szerint a per eldöntéséhez szükséges tényeket eddig is csak általában kellett annak a félnek bizonyítania, akinek érdekében állt, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el. Ezt azonban a bíróság – pl. az orvosi műhibaperek (pl.: EBH 2009.1956.) körében – már korábban is úgy értelmezte, hogy lehetőséget ad a bizonyítási teher megfordítására a kivételes körülmények miatt. A Miniszteri Indokolás szerint a szakirodalmat és a bírói joggyakorlatot régóta foglalkoztatta a bizonyítási szükséghelyzet mikénti kezelése. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a bíró alkotta és az anyagi jogban meghatározott egyes eseteken kívül is előfordulhatnak perbeli szükséghelyzetek, amelyek jellegüket tekintve azonosak, ezért azonosan kezelendőek, hiszen a bizonyító fél ellenfele rendelkezik a releváns bizonyítékok felett, és ezáltal képes a bizonyítás eredményességét megnehezíteni, esetleg ellehetetleníteni. Azaz a speciális szabályozás és bírói kezelés részlegességéből fakadó elégtelensége miatt volt szükséges a szükséghelyzetek általános kezelése.

Kérdés, hogy a szükséghelyzetek mennyire kapcsolódnak szorosan a Pp. által bevezetett, a fenti szankciókkal érvényesítendő osztott perszerkezethez. A fentiekből is láthatóan utóbbi csak erősebb reflektorfénybe állította a problémakört, az azonban már korábban is jelentős volt. A szükséghelyzetek intézményének jelentősége abban áll, hogy egyes esetekben alkalmasak arra, hogy védjék a jogbiztonságot és a felek tisztességes eljáráshoz, a másik fél jóhiszemű eljárásához való jogát azzal, hogy megakadályozzák, hogy a jogainak sérelmének orvoslását bíróságtól kérő jogalany azért váljon pervesztessé ezen igénye tekintetében, mert nem tudja állítani illetve bizonyítani a perjog által elvártak szerint az igénye alapján releváns tényeket, jóllehet azok a valóságban fennállnak, bekövetkeztek. Azaz jelentősen hozzájárulhat ahhoz, hogy a bírósági jogszolgáltatás egyben (anyagi) igazságszolgáltatás is legyen.

6. Kapcsolódások a felek szigorított peranyagszolgáltatási, de relativizált igazmondási kötelezettségeivel

A jogalkotó az 1952-es Pp. megoldásával [8. § (3) bek.] ellentétben az új Pp.-ben (4. §) nem tekinti rosszhiszemű pervitelnek, vagy érti bele a felek igazmondási és eljárástámogatási kötelezettségébe az olyan tény elhallgatását, amelyről a félnek tudnia kellett, hogy a per eldöntése céljából jelentős. Az új Pp. ezzel implicit módon elismerte a polgári peres fél önterhelő információ (bizonyíték) szolgáltatásától való tartózkodási jogát. Az 1952-es Pp. szabályaiból, illetve azok gyakorlatából is látható, hogy bár eddig e jogot a jogalkotó nyíltan nem ismerte el, az információ hiánnyal küzdő jogérvényesítésre törekvő fél gyakran így is pervesztessé válhatott emiatt olyan esetekben, ahol a jogalkotó vagy a bírói gyakorlat egyedi – akár elvi iránymutatás szintjét is elérő^[17] – módon méltányosságból nem fordította meg a bizonyítás terhét.

Más tekintetben ugyanakkor a felek peranyagszolgáltatási kötelezettségének egyértelmű szigorodására utal^[18] például az is, hogy a Pp. [183. § (6) bek.] szerint, ha a fél valamely perfelvételi nyilatkozatot a bíróság anyagi pervezetése ellenére nem vagy nem teljeskörűen terjeszt elő, a bíróság a fél perfelvételi nyilatkozatait hiányos tartalma szerint, a rendelkezésre álló per­anyag alapján bírálja el.

Tekintettel arra, hogy az ellenérdekű fél önterhelő információ szolgáltatástól való tartózkodási jogát önálló tanulmányban^[19] vizsgáltam, itt a fentiek sommás megállapítása elégségesnek tűnik annak hangsúlyozásával, hogy a szükséghelyzetek általános [Pp. 184. §, 265. § (2)–(3) bek., 269. § (5) bek.] és különös [286. §, 320. § (2) bek. és 321. § (2) bek.] szabályozása az önterheléstől való tartózkodási jog alól teremt kivételt.^[20] Azzal, hogy a Szakértői Javaslat^[21] a tárgyalási elvnek elnevezett, 4. cikkének indokolásában még egyáltalán nem utalt a felek igazmondási kötelezettségének relativizálási szándékára.

7. Azon adatok köre, amelyek hiánya miatt a szükséghelyzetekre hivatkozni lehet

7.1. A természetes állítási szükséghelyzet körénél a jogi szükséghelyzet kifogásolhatóan szűkebb meghatározása

7.1.1. Az ún. másodlagos (határozott tények) köre

Elöljáróban megjegyzendő, hogy általában a jogalkalmazás folyamata során a jogalkalmazó ún. szubszumpciót végez. Ennek lényege, hogy egy jogszabályban megfogalmazott jog törvényi tényállási elemeinek megpróbálja az adott eset egy vagy több történeti tényeit megfeleltetni, amely ha a jogszabályban megfogalmazott tényállás tekintetében sikerül, akkor az adott jog adott esetbeli érintettségére jogszabályban meghatározott következményt alkalmazza.^[22]

A Pp. hatályos szövegében már csak az szerepel, hogy az állítási szükséghelyzet „a határozott^[23] tények állításához szükséges információ” körében áll fenn, míg a Szakértői Javaslat e kört a „az állított tény konkrét körülményeinek feltárásához szükséges információra” szűkítette volna. A hatályos jog tehát kevésbé egyértelmű tárgykörű, és a következő, Miniszteri Indokolásbeli, és az alapján a Pp. Magyarázatbeli^[24] korlátozás nem is tűnik ki belőle. Ennek ellenére nyilván a Miniszteri Indokolás szerint értelmezendő a hatályos szöveg is. Mindkét indokolás hangsúlyozta, hogy az állítási szükséghelyzet csak az ún. másodlagos állítási kötelezettség esetében állhat fenn.^[25] A Miniszteri Indokolás szerint a szükséghelyzet tárgyi hatálya kizárólag az ún. másodlagos tényekre vonatkozóan terjedhet ki. A jogalkotó ugyanis minden jogérvényesítő féltől elvárja, hogy állítsa mindazon tények fennállását, amelyeknek a jogvédelmi igényét megalapozó jogszabály szerint be kell következniük az igény alaposságához. Az állítási szükséghelyzet alkalmazási korlátját jelenti tehát, hogy azon tényekre nem alkalmazható, amelyek a fél által érvényesíteni kívánt alanyi jogát megkülönböztetik más alanyi jogoktól (a kereset ún. individualizálása). Az indokolások rámutatnak, hogy csak ezeknek a jogszabályban absztrakt módon meghatározott törvényi tényállási elemeknek a konkrét történeti megvalósulása (a kereset ún. szubsztanciálása) tekintetében hiányozhatnak a fél pontos információi.^[26]

Ez lényegében azt fejezi ki, hogy ha a felperes szerződés alapján járó díjfizetési igényt érvényesít ezen igénye vonatkozásában kizárólag a törvényi tényállási elemek megvalósulásának állítása elsősorban azt jelenti, hogy két jogalany között létrejött egy érvényes és hatályos szerződés, amelyből fizetési kötelezettség fakadt, az esedékessé vált, a másik fél e kötelezettségét szerződésszegő módon nem teljesítette (igény absztrakt törvényi tényállási elemei fennállásának állítása). Az ezeket bármilyen módon konkretizáló tények állítása már a másodlagos tények körébe tartozik. Így az, hogy a felperes magáról állítja, hogy az őt illető jogot sértették meg, hogy azt az alperes sértette meg, hogy hogyan sértette meg, milyen mértékben, ennek milyen ténybeli következményei lettek, és fizetési igényének összegszerűsége is, már a másodlagos körbe tartozik (az igény tényállási elemeit konkretizáló tények köre). Az állítási szükséghelyzet tehát kizárólag ezek körében állhat fenn.  

A jelenleg hatályos, a fenti indokolás szerint értelmezhető jogszabályi rendelkezések alapján az állítási szükséghelyzet tehát nem lesz segítségül hívható például akkor, ha a felperes nem tudja állítani, hogy az alperes fizetési kötelezettsége esedékessé vált-e (beállt-e) vagy sem.

Meglátásom szerint ez a hiány az állítási szükséghelyzet védelmi erejét jelentősen gyengíti. Erre tekintettel fontos megállapítás, hogy továbbra sem váltak okafogyottá azon anyagi jogi rendelkezések, vagy bírói vélelmek, amelyek a bizonyítási teher megfordítása mellett, általános vagy speciális adatszolgáltatási kötelezettség teljesítésétől teszik függővé a perbevont alperes kimentését, mert ilyen szintű védelmet az állítási szükséghelyzet jelenleg nem biztosít.^[27] Utóbbiak léte egyben azt is megerősíteni látszik, hogy a jogalkotó igenis méltányosnak tartotta az elsődleges tények tekintetében is elismerni és méltányosan kezelni a fél állítási szükséghelyzetét.

7.1.2. Az általános anyagi jogi adatszolgáltatás iránti igény kifejezett szabályozása hiányzik, egyedi esetekben tárgyi és bírói jog azonban azt biztosítja

Az anyagi jog eseti, ezért a változó és teljes mértékben át nem látható életviszonyok között – vélhetően – hiányos módon egyértelművé tette, hogy lehetnek olyan élethelyzetek, amikor a felperessel szemben valamilyen objektív ismérv alapján azonosítható személy kötelezetté válik. Ezt akkor is így látta, ha esetleg e jogalany ténylegesen nem tette meg az általában a jogviszony kötelezetti pozíciójába kerülést eredményező jognyilatkozatot. Utóbbit akkor is kötelezettnek tekintette, ha az általános exkulpációs szabályok szerint e jog­alany képes lett volna a kimentésre. Ilyenkor a jogalkotó azt látta méltányos kockázat telepítésnek, ha ilyen esetekben kizárólag a valódi kötelezett megjelölése feltételével biztosít teljes vagy részleges mentesülést. Ilyen szabályokkal találkozhatunk a más szerződés kötelezettjének károkozásáért való felelősség (Ptk. 6:543. §) szabályai^[28], a termékfelelősség körében a gyártó helyett a forgalmazó felelőssége [Ptk. 6:553. § (3) bek.],^[29] a tárgyak kidobásával, kiejtésével vagy kiöntésével okozott kárért az épületrész használójának, tulajdonosának felelőssége (Ptk. 6:561. §) körében.^[30]

A magánjog ugyanakkor általános adatszolgáltatási kötelezettséget nem telepít kifejezetten a jogalanyra a vele szembeni igényérvényesítés esetére, a jóhiszeműség és tisztesség anyagi jogi elvéből pedig ennek levezethetősége nem egyértelmű.

Esetileg ugyanakkor adatszolgáltatási kötelezettség, igényérvényesítés segítése céljából mégis nevesítésre került, különösen a szellemi tulajdonjog védelmét szabályozó jogszabályokban. Így pl. a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény [94. § (1) bek. d) pontja és (4)–(6) bekezdése] szerint jogainak megsértése esetén a szerző a jogsértővel szemben – az eset körülményeihez képest – polgári anyagi jogi igényei között követelheti, hogy a jogsértő szolgáltasson adatot a jogsértéssel érintett dolgok vagy szolgáltatások előállításában, forgalmazásában, illetve teljesítésében résztvevőkről, a jogsértő felhasználásra kialakított üzleti kapcsolatokról. A szerző ezen igényét azzal a személlyel szemben is támaszthatja, aki kereskedelmi mértékben birtokolta a jogsértéssel érintett dolgokat, kereskedelmi mértékben vette igénybe a jogsértéssel érintett szolgáltatásokat, kereskedelmi mértékben nyújtott szolgáltatást a jogsértés elkövetéséhez, vagy ezen személyek állítása szerint közreműködött a jogsértéssel érintett dolgok előállításában ésterjesztésében, illetve a jogsértéssel érintett szolgáltatások nyújtásában. Ezen igény különösen a következő adatok szolgáltatására terjedhet ki: a jogsértéssel érintett dolgok, illetve szolgáltatások előállításában, forgalmazásában, illetve teljesítésében résztvevők, a jogsértéssel érintett dolgokat birtoklók, valamint a forgalmazásba bevonni kívánt vagybevont nagy- és kiskereskedők neve és címe, a jogsértéssel érintett dolgok, illetve szolgáltatások előállított, forgalmazott, illetve igénybe vett, valamint megrendelt mennyisége, továbbá az azokért adott, illetve kapott ellenérték. Az Szjt. 94/A. § (8) bekezdése szerint továbbá, ha a szerzői jog megsértése miatt indított perben az egyik fél tényállításait már elvárható mértékben valószínűsítette, a bíróság a bizonyító fél kérelmére az ellenfelet kötelezheti a) a birtokában lévő okirat és egyéb tárgyi bizonyíték bemutatására, valamint a szemle lehetővé tételére; b) kereskedelmi mértékű [94. § (5) bek.] jogsértés esetén banki, pénzügyi és kereskedelmi adatok közlésére, illetve a birtokában lévő ilyen iratok bemutatására.

E szakaszok^[31] magyarázata szerint az adatszolgáltatási (tájékoztatási) igény már az Szjt. TRIPS Egyezményhez igazítása óta a része a szerzői jogi és iparjogvédelmi törvényeknek. Az újdonság kettős. Egyrészt a tájékoztatás tartalmát határozta meg az Európai Parlament és a Tanács 2004/48/EK sz. jogérvényesítési irányelve, másrészt a kötelezettek körét bővítette ki a jogsértést megelőző, és a jogsértést követő értékesítési lánc részvevőire. A magyarázat szerint az magától értetődik, hogy a jogsértő maga továbbra is kötelezettje az adatszolgáltatásnak.

A bírói jog vonatkozásában említhető, hogy a Legfelsőbb Bíróság 2/2006. számú – az új Pp. alkalmazása körében is megfelelően irányadónak tekintett^[32]– PJE határozata ^[33] kedvezőbb helyzetet teremt az állítási szükséghelyzet szabályainál egy parkoló társaság felperes számára. Utóbbi ugyanis bár az általános állítási szükséghelyzetre is hivatkozhatna, hiszen az alperes személye már a másodlagos tények körébe tartozik, de az erre irányadó szabályok szerint az alperesnek elég volna pusztán valószínűsítenie azt, hogy nem ő az alperes, azaz az anyagi jogi kötelezett. A sajátos bírói vélelem azonban ennél jóval kedvezőbb a felperes számára, hiszen az alapján az alperes jóval szűkebb és a felperesi igényérvényesítés folytatását is lehetővé tevő tényelő­adás teljesítése esetén szabadulhat a perből.

7.1.3. A perjogi adatszolgáltatás iránti igény

Ezen alpontban elég annyit megjegyezni, hogy a perjog az állítási szükséghelyzet körében közvetve utal a szükséghelyzet megállapítási feltételei között arra, hogy egyesek megvalósulása esetén a bíróság felhívja az ellenérdekű felet az érintett, másodlagos adat átadására. Ez tehát nem érhető el a fentiek szerinti elsődleges tények vonatkozásában. Kérdésként vethető fel, hogy legyen-e de lege ferenda elérhető ilyen esetekben is, azaz a perjog biztosítsa-e a gyengébb fél védelmét ekkor is? Emellett az hozható fel érvként, hogy az állítási és bizonyítási szükséghelyzetből fakadó kedvezmények jogalkotó biztosítása is azon alapul, hogy a későbbiek szerint az anyagi jog elvárja, hogy a felek közötti jogviszony lényeges adataira vonatkozóan a felek tájékoztassák egymást. A jogalkotó az állítási szükséghelyzet körében mégis a Pp.-ben látta szükségesnek szabályozni az adatátadásra kötelezést. Az állítási szükséghelyzettel érintett adatok körében azért is volt szükséges a perjogi szabályozás, mert a szükséghelyzetek által implicit módon teremtett adatszolgáltatási kötelezettséghez a Pp. közvetlenül perjogi joghatást kapcsolt, illetve bekövetkezési feltételeit is sajátosan perjogi feltételektől tette függővé.

Megjegyzendő, hogy a bizonyítási szükséghelyzet két sajátos előesetét jelenti a tanú idézéshez szükséges adatoknak megadására és az okiratok (amelyekből szintén nyerhetőek adatok) átadására kötelezés. Ezeket a Pp. [286. §, 320. § (2) bek.] kifejezetten csak a bizonyítás körében mondja ki, ezek kérelmezésére kizárólag a bizonyító felet jogosítja, míg az állítási szükséghelyzet esetén csak az általános feltételek [184. § (1) bek.] teljesülése esetén biztosít bírói felhívásra lehetőséget.

A perjogi adat- és iratátadási kötelezettségről még a 7.6. alpontban és e tanulmány II. részében is esik szó.

7.2. Azon tények köre, amelyekben a bizonyítási szükséghelyzetre hivatkozni lehet

A Pp. hatályos szövege [265. § (2) bek. és 269. § (5) bek.] szerint a bizonyítási szükséghelyzet bizonyítási indítványhoz nélkülözhetetlen adatok, a fél által állított tények, az ellenérdekű fél által bizonyítani meghiúsított tények, és a bizonyítási eszköz jogsértő jellege miatt nem bizonyítható tények tekintetében állhat fenn.

Érdekesség, hogy a Szakértői Javaslat^[34] a legelső kört a fél érdekében állóak szerkezettel határozta meg tágabban. Mivel utóbbi kör a bizonyítási érdek szabályozásából [Pp. 265. § (1) bek.] következik, ezért nem kifogásolható ennek elhagyása a törvény szövegéből. A Pp. általi szűkítés e körben vélhetően a 4. § szerinti relatív igazmondási jog minél szélesebb érvényesülési lehetőségét kívánja biztosítani.^[35]

7.3. Segítségül hívhatóak-e az állítási kötelezettség szempontjából elsődleges tények megszerzésére a bizonyítási szükséghelyzet szabályai?

Ennek az jelenti az akadályát, hogy a fentiek szerint a bizonyítási szükséghelyzet kizárólag a fél által már állított tények bizonyítása körében merülhet fel logikailag szükségszerűen. Tehát az állítás kronológiai elsőbbsége alól ilyenkor sem tehető kivétel. Így a bizonyítási szükséghelyzet az állítási kötelezettség teljesítéséhez felhasználható adatok megszerzésére nem tűnik alkalmazhatónak – a fél részéről jóhiszemű pervitelt feltételezve.

7.4. A magánjogban általános adatszolgáltatási és iratátadási igény a jóhiszeműség és tisztesség elvéből, illetve kifejezetten egyes jogviszonyokat érintő tájékoztatási kötelezettségből fakad(hat)

Részkövetkeztetésként vonható le a fentiekből, hogy az anyagi igazságosság kiteljesítése még csorbát szenved(het) azon esetekben, amikor az elsődleges tények tekintetében áll fenn az információs hiány az igényt érvényesíteni szándékozó jogalany oldalán, de egyik szükséghelyzetre sem tud sikerrel hivatkozni. Szükségesnek nevezhető, hogy a jog ezen esetekben is biztosítsa, hogy a jogalanyok tájékoztatást kaphassanak különösen arról, hogy egyes jogaik megnyíltak-e vagy sem.

Ennek megfelelően a szerződési jogban a Ptk. [6:62. § (1)–(2) bek.] kifejezetten kimondja, hogy a felek kötelesek a szerződéskötési tárgyalások alatt, a szerződés megkötésénél, fennállása alatt és megszüntetése során együttműködni és tájékoztatni egymást a szerződést érintő lényeges körülményekről. A fél azonban nem hivatkozhat a tájékoztatási kötelezettség megsértésére olyan jogokkal, tényekkel és adatokkal kapcsolatban, amelyeket ismert, vagy közhiteles nyilvántartásból vagy más forrásból ismernie kellett. Vékás^[36] e szakasz magyarázata körében utal arra, hogy a kölcsönös együttműködési és tájékoztatási kötelezettség a szerződés minden létszakában reálisan támasztható igény a felekkel szemben, amely a szerződés fennállása alatt folyamatosan terheli a feleket. E kötelezettségnek az egész szerződési jogra kiható, alapelvi jellegű megfogalmazása pedig feleslegessé tette ismételt kimondását a szerződési jog különös részében. Kiemeli, hogy az együttműködési kötelezettség – fogalmilag – kölcsönös, tartalmi elemeit pedig nem lehet kimerítően és tételesen felsorolni. Az együttműködés esettípusai közül azonban a Ptk. külön kiemeli a tájékoztatási kötelezettséget. Hangsúlyozza, hogy az eddigi bírói gyakorlat az adott eset konkrét körülményei alapján ítéli meg a tájékoztatási kötelezettség terjedelmét, és tágan értelmezi azt. Kiemelte, hogy a szélesebb körű értelmezés a Ptk. alapján is fenntartható. Azzal, hogy a tájékoztatási kötelezettség nem mentesíti a másik szerződő felet azon kötelezettsége alól, hogy maga is tájékozódjék a számára fontos körülményekről.

Meglátásom szerint ez mutatis mutandis az anyagi jogi jóhiszeműség és tisztesség elvéből (Ptk. 1:3. §) is levezethető,^[37] amely alapján valamennyi polgári jogi viszonyban kötelesek a felek a jogviszony létrejötténél, fennállása alatt és megszüntetése során együttműködni és tájékoztatni egymást a jogviszonyt érintő minden lényeges körülményről. A fél e körben sem hivatkozhat a tájékoztatási kötelezettség megsértésére olyan jogokkal, tényekkel és adatokkal kapcsolatban, amelyeket ismert, vagy közhiteles nyilvántartásból vagy más forrásból ismernie kellett.

Vékás^[38] – összhangban az e körben változatlan Ptk. szakértői javaslatához^[39] adott magyarázatával – a Ptk. 1:3. §-ának magyarázata körében is utal rá, hogy a Ptk. az együttműködési kötelezettség elvétől elválasztva tartja fenn az 1959-es Ptk.-ban 1991 óta szereplő, a Polgári Törvénykönyv módosításáról szóló 1991. évi XIV. törvényben megfogalmazott, a jóhiszeműség és tisztesség követelményét kimondó alapelvi tételt. Az etikai megalapozottságú általános és objektív zsinórmértéket fogalmaz meg a polgári jogi viszonyokban követendő eljáráshoz, és egyben a felek kölcsönös bizalmának garanciáját jelenti. E zsinórmérték alapján korlátozható a diszpozitív szabályozás lehetőségével való visszaélés, ha az nem valósítható meg az adott esetben sajátos jogi eszközzel. Az alapelv segítségül hívható egy adott jogszabály konkrét esetben saját céljával szembekerülő alkalmazásának elkerülésében, továbbá a piacgazdaságban érvényesülő magánautonómia keretei között szociális szempontok érvényesítésénél. Az alapelv nyitott norma, amelynek bírói gyakorlata az 1991 óta még mindig nem tekinthető kialakultnak.

A tanulmány szempontjából jelentős, hogy a bírói gyakorlat nem választotta el egymástól a jóhiszeműség és tisztesség elvét és a felek általános együttműködési kötelezettségét, mint ahogy nézetem szerint az nem is választható el egymástól (BH 1996.364.). Kérdés, hogy az 1991-es Ptk.-ba ültetésétől annak hatályvesztéséig változatlan rendelkezésből [régi Ptk. 4. § (1) bek.], miért tűnt el az új Ptk.-ban a „kölcsönösen együttműködve” fordulat a jóhiszeműség és tisztesség elvére vonatkozó normából. Meglátásom szerint ez nem jelenti azt, hogy a kölcsönös együttműködés kikerült volna a jóhiszeműség és tisztesség elvének, mint objektív zsinórmértéknek megfelelő eljárási kötelezettség tartalmából, pusztán kodifikációs okból találhatta a jogalkotó szükségtelennek ennek külön nevesítését, hiszen egyéb alapelvbe sem került felvételre. A felek közötti kölcsönös bizalom, amelyet a jogalkotó óvni kíván, szintén elképzelhetetlen a felek kölcsönös együttműködési kötelezettségének hiányában. A piacgazdaság igényeinek való megfeleltetés nem értelmezhető akként, amely ezen általános kötelezettséget okafogyottá, meghaladottá tette volna. Különösen fontos Földi^[40] azon megállapítása, amelyben az együttműködési kötelezettséget nem önálló alapelvnek, hanem kifejezetten a jóhiszeműség és tisztesség elve folyományánaktekintette.

Lábady^[41] említi, hogy a kölcsönös együttműködés a magánjogi jogviszonyok alanyainak egymással szembeni kölcsönös figyelmességével kapcsolatos minimumelvárást kifejező jogelv. Az együttműködési kötelezettség egyes konkrét magatartásformái közé sorolja a tájékoztatási kötelezettséget, a megfelelő információ nyújtását, a tájékozódási kötelezettséget, a bejelentési kötelezettséget és az értesítési kötelezettséget is. Úgy látta, hogy e kötelezettség jelentősége a tartós – nemcsak szerződési – jogviszonyokban erősen felértékelődik.

A fentiek alapján a – bírói gyakorlat által a jogirodalom által elvártan továbbfejlesztendő – jóhiszeműség és tisztesség elvéből általános – de gondos tájékozódás mellett megismerhető adatokra ki nem terjedő – tájékoztatási igényt^[42] levezető jogértelmezés^[43] helyesnek tekinthető. Ez esetben a Pp. [7. § (1) bek. 11. pont] szerint önálló keresettel érvényesített jog lehetne a Ptk. 1:3. §-án alapuló adatszolgáltatási igény. Erre, illetve a Pp. [7. § (1) bek. 10. pontja] szerinti keresetkiterjesztésre a bíróság akár anyagi pervezetése körében is felhívhatja a felperes figyelmét, mint ahogy szintén önálló keresettel érvényesített jog lehet a Ptk. 6:62. § (1) bekezdése esetén szerződéses jogviszonyokban az adatszolgáltatási igény, ha az adott jogviszonyra vonatkozóan anyagi jogszabály különösebb tájékoztatási kötelezettséget nem mond ki.

7.5. Az általános magánjogi adatszolgáltatásra kötelezés végrehajtási szabályainak hatékonysága

Fontos hangsúlyozni, hogy a fenti jogértelmezés elfogadása esetén a jogalkotó számára – azt mintegy szentesítve is – megfontolandó volna, hogy kiterjessze a meghatározott cselekmények speciális, a szellemi tulajdonjogok megsértése miatt indított perben hozott határozat végrehajtása körében kimondott végrehajtási szabályokat (Vht. 184/A. §)^[44] az általános adatszolgáltatási kötelezettség teljesítésének elmulasztására a végrehajtása hatékonyságának növelése érdekében.

7.6. A perjogi adat-, és iratátadásra kötelezés hatékonysági előnye az ilyen tartalmú anyagi jogi igényen alapuló kötelezésekkel szemben

A perjog [Pp. 286. §, 320. § (2) bek.] az anyagi joggal párhuzamosan vélhetően azért biztosította az okirat átadásra és a tanú idézéséhez szükséges adatok átadására kötelezés lehetőségét, mert a jogalkotó szükségtelennek tartotta, hogy erre vonatkozóan külön kereseti kérelmet kelljen előterjesztenie a félnek. Arról nem is beszélve, hogy a természetbeni teljesítésre kötelezést sem kívánta, így nyilván végrehajtását sem, hanem perhátrány szankcióval kívánta azt kezelni, remélve, hogy így az átadandó okiratok, adatok az alapperben átadásra kerülnek. E hatékonyság növelési célzat támogatandó, erre tekintettel is (felül)vizsgálandó a perjog tartózkodása az elsődleges tények tekintetében az állítási szükséghelyzetek elérhetővé tételétől. Meglátásom szerint a perjog feladata, hogy megfelelő garanciák mellett – a szükséghelyzetek intézményesítésével már megkezdett munkát folytatva – biztosítsa ilyen esetekben is az anyagi igazságosság eljárási igazságosság keretei közötti, ahhoz képest mögöttes, de minél teljesebb érvényesülését.

8. A rosszhiszemű, visszaélésszerű szükséghelyzetre hivatkozással szembeni többletgaranciák lehetőségéről

A felek érdekviszonyait mérlegelve az ellenérdekű fél méltányos érdekeinek körében felmerül védelmének szükségessége különösen az alaptalanul zaklató célzatú, és az üzleti, és egyéb magántitkainak jogosulatlan megismerésére irányuló perléstől. A rosszhiszemű perlés tehát arra utal, amikor a felperes az alperest nem a kereseti igényének vele szembeni bíróság általi helytadás érdekében indítja meg, hanem azzal egyéb, saját maga számára jelentősebb célt szolgál. Ezek közül e pontban az előző két cél kerül vizsgálatra.

Előkérdés, hogy a szükséghelyzetre való visszaélésszerű hivatkozással szembeni jogalkotói garanciák körbe sorolandóak-e egyes természetes szükséghelyzetek, előző pontban említettek szerinti kirekesztése a jogi szükséghelyzet fogalmi köréből, vagy a meglévő körben is az állítási szükséghelyzet vonatkozásában számos esetben alkalmazhatatlan jogkövetkezmény kizárólagos elérhetővé tétele. Mivel ezek nemcsak visszaélésszerű hivatkozástól képeznek ellenösztönzőt, hanem a jogszerűtől is, ezért meglátásom szerint e kérdésre nemleges válasz adható.^[45]

Rendelkezésre álló garanciaként fogható fel az, hogy általánosan nyitott az ellenérdekű fél számára a lehetőség, hogy ellenvalószínűsítse, hogy a konkrét tények állításához szükséges információval kizárólag ő rendelkezne vagy, hogy az információ megszerzése és megtartása érdekében a szükséghelyzetre hivatkozó fél a szükséges intézkedéseket megtette. Csupán ellenvalószínűsítenie kell továbbá azt is, hogy a tényállítás bizonyítása a szükséghelyzetre hivatkozó fél számára ne volna lehetséges, vagy tőle elvárható volna az állított tények fenn nem állásának a bizonyítása, vagy a bizonyító fél a jogsértő bizonyítási eszköz nélkül is képes a perben jelentős tényt bizonyítani más módon, illetve, hogy a bizonyítás sikerességét felróhatóan az ellenérdekű fél hiúsította volna meg. Ezen – ellenbizonyításnál jóval könnyebben teljesíthető – ellenvalószínűsítési jogok értékelhetőek generális védelmi eszközként.

További garanciaként értékelendő, hogy a bíróság mérlegelési jogkört kapott akkor is a szükséghelyzet jogkövetkezményeinek alkalmazására, ha egyébként megállapítja, hogy az fennáll [184. § (2) bek., 265. § (3) bek.], de kétsége merül fel az állított (állítandó) vagy bizonyítandó tény valóságát illetően. 

Kérdés, hogy a szükséghelyzetek feltételeinek fennállása, kizáró okainak hiánya esetén vajon önmagában az ellenérdekű fél azon – esetleg általános bizonyítás melletti – hivatkozásának jogszüntető kifogásként való jogalkotói elfogadása indokolt volna-e, hogy a másik fél pertől függetlenül rosszhiszeműen (visszaélésszerűen) él szükséghelyzetre hivatkozási jogával. A polgári perjog a joggal való visszaélést a jóhiszemű joggyakorlási kötelezettség körében szabályozza általában, e szerint [Pp. 5. § (2) bek.] a bíróság azt a felet vagy más perbeli személyt, aki a jóhiszeműség követelményével ellentétes magatartást tanúsít, pénzbírság megfizetésére kötelezi, valamint az e törvényben meghatározott más jogkövetkezménnyel sújtja. Azaz önmagában egy Pp. által meg nem engedett, másik fél rosszhiszemű magatartására alapított kifogását a perbíróság köteles ugyan figyelembe venni, és pénzbírsággal sújtani, ha a kifogás alapos, de a szükséghelyzet megállapítása körében legfeljebb a mérlegelési jogkörében [Pp. 184. § (2) bek., 265. § (3) bek.] veheti figyelembe.

8.1. Javaslat adat- és titokvédelmi célból többletgarancia kimondására

Ennek ellenére de lege ferenda megfontolandó, hogy a jogalkotó külön is nevesítse, mint jelentős önálló szükséghelyzet megállapítási kérelem elutasítását megalapozó negatív feltételt, hogy az ellenérdekű fél valószínűsíti, hogy a szükséghelyzetre hivatkozó fél elsődleges, illetve számára pernyertességhez képest előnyösebb helyzetet teremtő célja, hogy egyébként jogosulatlanul megismerhesse az ellenérdekű fél (Ptk. 2:46. §-a szerinti) magántitkát, személyes (különleges) adatait, egyéb jogszabály által védett adatát.

E megfontolásra javasolt, ellenérdekű fél számára teremtendő többletvédelem tehát kiegészítené a jogsértő bizonyítási eszközök körében alkalmazott viszonossági (erősebb érdek) teszt által biztosított védelmet, amely alól a Pp. [269. § (5) bek.] kivételt tesz, ha a bizonyítási eszköz a viszonossági teszt alapján nem használható fel és a perben jelentős tényt a bizonyító fél más módon bizonyítani nem képes. Ekkor a bíróság a bizonyítási szükséghelyzet szabályai alapján a bizonyítandó tényt valónak fogadhatja el. Az említett többletfeltétel – adott esetben való fennállása esetén – kizárhatná a szükséghelyzet megállapítását.

A természetes személyeknek a személyes adatok kezelése tekintetében történő védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról, valamint a 95/46/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló általános adatvédelmi rendelet (a továbbiakban: Adatvédelmi Rendelet) (47) preambulumbekezdése utal arra, hogy az adatkezelő vagy valamely harmadik fél jogos érdeke jogalapot teremthet az adatkezelésre, feltéve hogy az érintett érdekei, alapvető jogai és szabadságai nem élveznek elsőbbséget, figyelembe véve az adatkezelővel való kapcsolata alapján az érintett észszerű elvárásait. Ilyen jogos érdekről lehet szó például, amikor releváns és megfelelő kapcsolat áll fenn az érintett és az adatkezelő között, olyan esetekben, amikor az érintett az adatkezelő ügyfele vagy annak alkalmazásában áll. A jogos érdek fennállásának megállapításához mindenképpen körültekintően meg kell vizsgálni többek között azt, hogy az érintett a személyes adatok gyűjtésének időpontjában és azzal összefüggésben számíthat-e észszerűen arra, hogy adatkezelésre az adott célból kerülhet sor. Az érintett érdekei és alapvető jogai elsőbbséget élvezhetnek az adatkezelő érdekével szemben, ha a személyes adatokat olyan körülmények között kezelik, amelyek közepette az érintettek nem számítanak további adatkezelésre. Szintén jelentős továbbá, hogy az Adatvédelmi Rendelet [9. cikk (1) és (2) bek. f) pont] még a különleges védelmet élvező személyes adatok kezelésének általános tilalma alól is kivételnek tekinti azon eseteket, amikor az adatkezelés jogi igények előterjesztéséhez, érvényesítéséhez, illetve védelméhez szükséges, vagy amikor a bíróságok igazságszolgáltatási feladatkörükben járnak el.

Meglátásom szerint ez egyrészt megerősíti azt, hogy a szolgáltatandó adat személyes jellege nem akadálya a másik fél megismerésének, e körben az igazmondási kötelezettség új Pp. (4. §) általi relativizálása legalábbis adatvédelmi jogból nem volt indokolt. Másrészt e rendelkezésekből fakadó érdek és értékmérlegelés logikailag alátámasztani látszik az adott adat visszaélésszerű megismerésével szemben, a fent megfontolásra javasolt többletgarancia megteremtését.

8.2. Javaslat az adatszolgáltatás ösztönzésére az azzal való visszaéléstől többlet-ellenösztönző biztosításával (megfelelő biztosíték szolgáltatásra kötelezés lehetővé tételével)

A polgári peres jogviszonyban a szükséghelyzet fennállását és emiatt az érintett adat tekintetében a bíróság által a tényállítás valósnak való elfogadását az ellenérdekű fél el tudná hárítani azzal, hogyha az adatot megadja. Ha azonban észszerűen tart annak visszaélésszerű felhasználásától, mert pl. az üzleti titkát, védett ismeretét fedné fel közvetve, vagy közvetlenül akkor nyilván kisebb valószínűséggel fogja ezen adatot átadni. Ezen esetben ezért a jogilag méltányolható aggályokra tekintettel – az anyagi jogi veszélyeztetési felelősségi, valamint az ideiglenes intézkedés perjogi szabályozás mintájára [Ptk. 6:523. § c) pont és Pp. 106. §] – a szükséghelyzettel érintett adat átadásának feltételéül volna szabható de lege ferenda az ellenérdekű fél kérésére, hogy a szükséghelyzetre hivatkozó fél adjon megfelelő biztosítékot. Így tehát, ha a kérelmező ellenfele valószínűsíthetné, hogy a kért adat átadása következtében olyan hátrány érheti, amely – pernyertessége esetén, vagy annak hiányában is – a kérelmező azokkal való visszaélése esetén a kérelmezőtől kártérítés vagy sérelemdíj követelésére adna alapot. Nyilván csekély mértékű hátrány esetén a biztosítékadás elrendelése az előzetes intézkedéshez hasonlóan mellőzhető lehetne.

8.3. Javaslat a szükséghelyzet megállapítása ellenérdekű félre gyakorolt hatása kifejezett mérlegelhetőségének kimondására

Egyik szükséghelyzet kifejezett feltételei között sem szerepel az ideiglenes intézkedés elbírálásának feltételei között említett [104. § (2) bek.] okozott hatás elemezése, figyelembe vehetősége. A jogintézmény társadalmilag méltányos szabályozása érdekében megfontolandó ezt a fontos szempontot kifejezetten ki is mondani a bírósági mérlegelési szempontok között. Azaz azt, hogy a bíróság a szükséghelyzet megállapítása és jogkövetkezmények alkalmazása iránti kérelem elbírálása során köteles legyen mérlegelni azt is, hogy a kérelem teljesítése – figyelemmel az esetlegesen szintén kimondandó biztosítékadásra is – nem okoz-e súlyosabb hátrányt a kérelmező ellenfelének, mint annak elmaradása a kérelmezőnek.

E tekintetben a Szakértői Javaslat,^[46] a Pp. alkotó által már nem követett megoldása az volt, hogy szükséghelyzetet kizáró okként határozta meg azt, ha az ellen­érdekű fél valószínűsíti azt, hogy az adatok kiszolgáltatása, illetve a szükséges bizonyítási eszköz rendelkezésre bocsátása révén a bizonyításban érdekelt fél bizonyításhoz fűződő érdekéhez képest aranytalanul nagyobb sérelmet szenvedne el. Ahol a bizonyító fél bizonyítási érdekéhez viszonyított sérelem az ellenérdekű fél részéről bármilyen jellegű lehet, így a peren kívüli is.

Ennek elhagyása kifogásolható, Pp.-beli megjelenítése a jogintézménnyel való visszaélés lehetőségének csökkentése érdekében szükséges. Ennek kimondása esetén a 8.1. pontban említett garancia lényegében okafogyottá válna.

8.4. Javaslat az adatszolgáltatás szükséghelyzetben lévő fél általi meghiúsításának mint önálló kizáró oknak a szabályozására

Az Adatvédelmi Rendelet (17. cikk) szabályozza az érintett azon jogát – és külön az adatkezelő kötelezettségét – arra, hogy kérésére az adatkezelő törölje a rá vonatkozó személyes adatokat. E jog nem korlátlan, így pl. akkor gyakorolható, ha a személyes adatokra már nincs szükség abból a célból, amelyből azokat gyűjtötték vagy más módon kezelték, vagy az érintett visszavonja az adatkezelés alapját képező hozzájárulását, és az adatkezelésnek nincs más jogalapja, vagy az érintett tiltakozik az adatkezelés ellen, és nincs elsőbbséget élvező jogszerű ok az adatkezelésre, vagy az érintett a 21. cikk (2) bekezdése alapján tiltakozik az adatkezelés ellen. Ennek megfelelően előfordulhat, hogy az adatkezelő szerződő fél törli az érintett személyes adatait annak kérésére, esetleg akként, hogy elutasíthatta volna a kérelmet, mert arra az egyébként vele szembeni igényérvényesítési (elévülési) határidőn belül került sor. Kérdés, hogy ilyenkor, ha az érintett az adatkezelővel szembeni szerződésből fakadó igényérvényesítése esetén tényleges perbeli szükséghelyzetbe kerül hivatkozhat-e annak jogi fennállására.

A fentiek szerint tisztázásra került, hogy a polgári anyagi jogban a jóhiszeműség és tisztesség elve objektív elvárást fogalmaz meg, amelyből ered az elvárható magatartás mércéje is. Ennek pedig alapeleme, hogy [Ptk. 1:4. § (2) bek.] felróható magatartására előnyök szerzése végett senki nem hivatkozhat. Ezen elvet a polgári perben a Pp. 5. § (1) bekezdése teszi megfelelően alkalmazhatóvá, amely szerint a felek eljárási jogaik gyakorlása és kötelezettségeik teljesítése során jóhiszeműen kötelesek eljárni. Első látásra ezzel nem volna összeegyeztethető a leírt magatartás. Ugyanakkor az korántsem biztos, hogy valóban beleütközne abba, hiszen pl. a fenti konkrét esetben az érintett jogszabály által biztosított jogát gyakorolja, amelyet aligha lehet felróhatónak tekinteni legalábbis minden további feltétel nélkül.

Erre is tekintettel a kérdés megoldásának az tűnik, hogy ilyenkor az ellenérdekű félnek pusztán azt kell ellenvalószínűsítenie, hogy az információval egyáltalán rendelkezik, illetve, hogy tőle elvárható volna az állított tény fenn nem állásának bizonyítása. Mindezt a törlésről szóló dokumentáció becsatolásával érheti el, amely önmagában elégséges lesz a szükséghelyzet vele szembeni megállapításának elhárításához.

Mivel a perbeli szükséghelyzetek egyes feltételei a Pp. egyéb rendelkezéseiből szintén levezethetőek, azonban azok kifejezett kimondására az egységes jog­értelmezés segítése érdekében mégis sor került, ezen okból megfontolandó azon eset szükséghelyzetet kizáró okként való szabályozása, amikor saját eljárásával – függetlenül attól, hogy önhibájából vagy sem – maga hiúsítja meg (teszi lehetetlenné) az ellenérdekű fél számára a hiányzó adat átadását.

9. Az ellenérdekű félnek a szükséges információval kizárólagos rendelkezésére vonatkozó elvárás kritikája

Mindkét szükséghelyzet megállapításának egyik feltétele, hogy az érintett információval, adattal kizárólag az ellenérdekű fél rendelkezzen. A Miniszteri Indokolás^[47] és az alapján a Pp. Magyarázata^[48] hangsúlyozta, hogy az állítási szükséghelyzet megállapításának nincs helye akkor, ha az állításban érdekelt fél nem bír ugyan a szükséges információval, a vele szemben érdekelt fél pedig igen, de rajta kívül a perben nem érdekelt harmadik személy is. Azaz a Miniszteri Indokolás a „rendelkezik” fordulat alatt nem a polgári anyagi jogi rendelkezési jogot értette, amelybe beleértendő az, hogy az információ jogosultja rendelkezik afelett, miközben mások is ismerik, célhoz kötötten kezelik azokat, jóllehet annak nem jogosultjai, következésképp önálló rendelkezési joguk sincs azok felett.

Megjegyzendő, hogy a Szakértői Javaslat^[49] szintén mindkét szükséghelyzet vonatkozásában lehetővé tenni javasolta, hogy az információ más, perben nem álló személynél is lehessen, de ennek szerzői is elvárták volna, hogy utóbbi ellenérdekelt legyen a félhez képest, továbbá azt is, hogy okozati összefüggés álljon fenn a szükséges információk hiánya és a fél számára a konkrét ténybeli körülmények állításának lehetetlensége között.

Álláspontom szerint a személyi kör harmadik személyre való kiterjesztése indokolt annak érdekében, hogy a jogintézmény be tudja tölteni rendeltetését, és méltánytalanul ne váljon elérhetetlenné harmadik személyek érintett információkkal való rendelkezése esetén. E körben azonban az ellenérdekeltség szelepe helyett, az információ szükséghelyzetben lévő fél általi megszerzésének lehetetlenségét, aránytalan nehézségét illetve megszerzése adott helyzetben általában való elvárhatóságának a hiányát volna indokolt ekként alkalmazni akkor is, ha ez több perbeli erőforrás felhasználását igényelheti a bíróságtól, illetve a felektől. Azaz, ha az ellenérdekű fél az adott adat jogosultja, de harmadik személy nem sajátjaként kezeli azt, ez még nem kellene, hogy akadálya legyen a szükséghelyzet megállapításának, ha tőle sem várható el, hogy megszerezze azt a szükséghelyzetre való hivatkozással. Az ennek megfelelő módosítás ezért megfontolandó.