Kattintson a Fullscreen ikonra
, ha a folyóiratot nagyobb méretben kívánja olvasni!
1. Az előkészítő eljárás
Talán nem túlzás kijelenti, hogy a jogalkotó a terhelti beismerés elérése érdekében egy olyan szabályrendszert alakított ki, amely úgymond rábírja – természetesen kényszertől mentesen – a büntetőeljárás hatálya alatt lévő személyt a vádhatósággal történő együttműködésre. Az előkészítő eljárás és a leplezett eszközök alkalmazása céljai – álláspontom szerint – egy olyan bizonyítási anyag összegyűjtése, amelynek a terhelttel és a védővel történő megismertetésével ne igazán merüljön fel a bizonyítási eljárás lefolytatásának esetlegessége a terhelti oldalról. A leplezett eszközök továbbra is szinte korlátlanul igénybe vehetők lényegében.[1]
Az előkészítő eljárás egyik sajátossága, hogy a megindításához és a teljes körű lefolytatásához nincs szükség gyanú fennállásának, csak a gyanú fennállhatósága lehetőségének.[2] A jogalkotó egyáltalán nem burkolt célja az előkészítő eljárással az, hogy megállapításra kerüljön, fennáll-e a gyanú avagy sem. Annak a kérdésnek a megválaszolása elmaradt, hogy mi a titkos információgyűjtés jogállami alapja, amikor a gyanúok hiányzik.[3] A büntetőeljárásról szóló T/13972. számú javaslat (a továbbiakban: Javaslat) a Büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) 339–340. §-hoz fűzött indokolásában két bűncselekmény kategória elleni eredményesebb fellépéssel, a korrupcióval és a terrorizmussal kívánja (többek között) igazolni az előkészítő eljárás létalapját.[4] A jogalkotó az előkészítő eljárás életre hívásával is nyomatékosítani kívánja a büntetőeljárás tárgyalási szakától a nyomozati (pre)szakához történő hangsúlyeltolódást, hangsúlyáthelyezést, ahol a preszak nemcsak az előkészítő eljárást jelenti, hanem a titkos nyomozás szürke zónáját is.[5] Megjegyzendő, az előkészítő eljárás nem szükségszerű szaka a büntetőeljárásnak. Ha arra nem kerül sor, maga a büntetőeljárás a nyomozással kezdődik, annak is első részével, a felderítéssel. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy az eljárási cselekményeket végző szerv csupán az ügyészt kéthavonta tájékoztatni köteles, így alapvetően teljesen önálló.[6]
A Be. 348. § (3) bek. – amely a felderítés fogalmát definiálja – abban különbözik a Be. 340. § (1) bekezdésben foglalt előkészítő eljárás definíciójától, hogy előbbi már tartalmazza a gyanú főnevet.[7] Habár tény és való, hogy a gyanúnak a mai napig nincs a jogirodalomban szereplő fogalmon kívül jogszabályban meghatározott tételes jogi definíciója, a törvényből kiolvasható, hogy míg az előkészítő eljárásban jó esetben csak „sanda gyanú”-ról beszélhetünk,[8] a felderítésben már a nyomozó hatóság rendelkezésére állnak a gyanút megalapozó adatok, majd a felderítést céljaként rögzíti, hogy a gyanú szintjéről el kell érni a megalapozott gyanú szintjét, hogy azt követően a felderítés tovább haladhasson a vizsgálati részbe. A Be. a gyanú „fogalmának” új testbe öntésével mindenhol és mindenkivel szemben gyanút vél felfedezni, értelmezhetetlenné tette a szükségesség és az arányosság követelményét, kiüresítette a leplezett eszközök alkalmazása indokoltságát, megszüntette a hatalom önkényes alkalmazásával szembeni ellenőrizhetőség lehetőségét, így felmerül annak a kérdése is, hogy kizárólag a büntetőjogi igény legitimálhatja-e a bűnüldözést.[9]
A vizsgálatot – és így az egész nyomozati szakot lezáró – döntés joga az ügyész kezében van, aki vagy vádat emel, vagy megszünteti az eljárást. Kadlót Erzsébet arra hívja fel nyomatékosan a figyelmet, hogy az ügyész a vizsgálat során már csak szükség esetén szerez be bizonyítási eszközt, azaz foganatosít bizonyítási eljárási cselekményt, ezért nem fog különösebb meglepetést okozni, ha a védőügyvéd az üggyel először itt fog találkozni.[10] Ezt követően – az esetek döntő többségében – a védőnek (indítványára) az eljárás ügyiratait átadják, feltéve, ha a nyomozó hatóság a terheltet gyanúsítottként már kihallgatta.
A jogalkotó – tekintettel az előkészítő eljárásra és a felderítési részre – azzal igyekezett ellensúlyozni, hogy a Be. 352. § (1) bekezdésben kimondta, az ügyiratok megismerését folyamatosan úgy kell biztosítani, hogy a védőnek és a terheltnek legalább egy hónap álljon rendelkezésére a vádemelés előtt a felkészülésre.
Tagadhatatlan, hogy a Büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvényhez (a továbbiakban: rBe.) képest a Be. az ügyiratok megismerésének jogát jobban kívánja körülbástyázni, ez látszik a Be. 100. § (6) bekezdésből, amikor is a nyomozó hatóságnak határozatot kell hoznia az iratmegismerési jog korlátozásáról, a határozatában pontosan indokolnia kell a korlátozás okát, a védelem részéről előterjesztett indítvány elutasítása jogorvoslattal támadható.[11] A Be. 352. § (1) bek. viszont csupán akkor teszi lehetővé, hogy a terhelt és a védő a büntetőeljárásban keletkezett valamennyi iratot megismerje, utalva a bizonyítási anyag esetlegesen folyamatosan bővülő és táguló körére, kiemelve példának okáért az igazságügyi szakértők később keletkezett véleményeit, amikor az ügyész a vádemelés előtt áll legalább egy hónappal.
Az meghatározatlan maradt, hogy a védőnek – tekintettel arra, hogy az iratmegismerési jog érvényesítése indítványra történik – honnan lesz arról tudomása, hogy az ügyész mikor tervezi a vádemelést. A Be. olyan kötelezettséget nem ró az ügyészre, hogy a vádemelést megelőzően – összhangban a 352. § (1) bekezdésével – tájékoztatási kötelezettsége lenne a terhelt és a védő irányába, miszerint adott naptól kezdődő harmincadik napon a vádemelésre sor fog kerülni, kívánnak-e élni az iratmegismerésre irányuló indítványtételi jogukkal?
Az iratmegismerési jognak különösen nagy szerepe van a Be.-ben, tekintettel már a nyomozati szakban megköthető egyezség intézményére, valamint az előkészítő ülésre. Az rBe. 43. § (2) bekezdés b) pontjában terhelti jogként – helytelenül – megfogalmazott szövegezés miatt (a terheltet érintő iratokba betekinthet) az is előfordult, hogy még a tárgyalási szakban – fenti tételre való hivatkozással – a védekezéshez való jog korlátozás alá kerüljön.[12] Továbbá üdvözlendő korszerűsítés, hogy papíralapúságot lassan kezdi felváltani a technika, így az ügyész vagy a büntetőbíróság már elektronikus úton is átadhatja a védelem részére az ügy iratait teljes terjedelmükben.
Az előkészítő eljárás elrendelésének egyik feltételéből jól kiolvasható, hogy a jogalkotó még inkább ragaszkodik a büntetőjogi felelősségre vonás igényéhez. Míg az rBe. kapcsolódó rendelkezései értelmében, ha a nyomozóhatóság szükségesnek találta, a feljelentés kiegészítésére hívta fel a feljelentőt, majd ha a kiegészített feljelentést alapján sem volt megállapítható a bűncselekmény gyanúja, úgy az illetékes szerv a feljelentést határozatával elutasította. Ezzel szemben a Be. 340. § (3) bek.-nek b) pontja arról rendelkezik, hogy a feljelentés elutasítását követőn megnyílik a lehetősége előkészítő eljárás lefolytatásának.
Az rBe. 172/A. § (1) bek. alapján a nyomozó hatóság a feljelentés kiegészítése körében a 178. § (1) bekezdésben foglalt adatszerző tevékenységet folytathatott (adatbázisokból adatokat kérhetett, helyszínt megtekinthetett, szaktanácsadót vehetett igénybe, felvilágosítást kérhetett), a Be. 380. § (1)–(2) bek. értelmében a nyomozó hatóság a feljelentést kiegészítése során a feljelentőtől felvilágosítás adását, iratok, adatok rendelkezésre bocsátását kérheti. Azaz, mind az rBe., mind pedig a Be. hivatkozott jogszabályhelyei alapján a nyomozó hatóságnak a feljelentés kiegészítése körében viszonylag korlátozottak (voltak) a lehetőségei, értem ez alatt azokat az igénybe vehető eszközöket, amelyek – többek között – a feljelentésben szereplő, az abban megjelölt elkövető büntetőjogi felelősségre vonását megalapozó körülmények feltárásában segítséget nyújthatnak.
Ezzel szemben az előkészítő eljárásban már a leplezett eszközök alkalmazása is a nyomozó hatóság kezében van, ugyanis a Javaslat indokolása szerint az előkészítő eljárásban minden olyan leplezett eszköz igénybe vehető, amelyek alkalmazhatósága még nem tételezi fel a gyanú fennállását, az pedig igencsak elenyésző garancia, hogy az előkészítő eljárás felügyeletét az ügyészség látja el, tekintettel a nyomozó hatóság és az ügyészség azonos érdekére.[13]
A bírói engedélyhez kötött leplezett eszközök egyik esete a Be. 231. § e) pontjában foglalt lehallgatás. A Be. 234. § (1)–(4) bekezdései tételesen meghatározzák – általánosságban –, hogy milyen esetekben alkalmazható leplezett eszköz. Példának okáért, a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény 370. § (3) bek. szerint nagyobb értékre üzletszerűen elkövetett lopás esetében helye van az előkészítő eljárás során lehallgatásnak, ha a nyomozó hatóság a feljelentő feljelentését elutasította. A Be. XLI. Fejezete – mint garancia – tartalmazza a leplezett eszközök alkalmazása eredményének felhasználását.
A Be. 252. § (1) bek. főszabályként rögzíti, hogy bírói engedélyhez kötött leplezett eszközök alkalmazásának eredménye csak az érintett személlyel szemben és annak a bűncselekménynek a bizonyítására használható fel, amely miatt el lett rendelve a titkos információgyűjtés. Ugyanezen paragrafus (2)–(3) bekezdései, valamint a 253. § (1)–(2) bek. már a főszabály alóli kivételekről rendelkeznek, amelyek összefoglalva a következők:
- olyan bűncselekmény bizonyítására is felhasználható az eredmény, amelyet ugyan nem jelöltek meg az engedélyben, de erre a bűncselekményre is fennállnak az elrendelhetőség feltételei, mindez azzal a személlyel szemben, akivel szemben az engedélyt megadták (más bűncselekmény, amelyet a jogalkotó „egyenrangúként” kezel az eredeti bűncselekménnyel);
- az engedélyben szereplő bűncselekmény bizonyítására az eredmény minden elkövetővel szemben is felhasználható (tettestársak, részesek);
- engedélyben nem szereplő személy, engedélyben nem szereplő bűncselekmény vonatkozásában, ha a Be. 253. § (1) bekezdésében foglalt deliktum-taxáció tartalmazza az adott bűncselekményt és az egyéb (az engedélyezési eljáráshoz tapadó) feltételek fennállnak.
A „sanda gyanú” törvénybe iktatásával – amely egy sejtés, a valószínűség szintjét el nem érő feltételezés, ami jobb esetben hiányos feltételezésekből összeállt információ megfelelő mennyiségű és minőségű adat nélkül[14] – a Be. 343. § (1) bek. lehetővé teszi, hogy bírói engedélyhez kötött leplezett eszközöket azzal szemben is lehessen alkalmazni, aki közvetlenül vagy közvetve kapcsolatot tart a bűncselekmény elkövetőjeként szóba jöhető személlyel. A (2)–(3) bekezdések meghatározzák azt a személyi kört, akikkel szemben még akkor sem alkalmazható a leplezett eszköz, ha közvetlenül vagy közvetve (megalapozottan feltehetően) kapcsolatot tart a szóba jöhető elkövetővel.
Figyelemmel az engedélyes leplezett eszközök [231. § a)–e) pontok] eredményének felhasználásáról szóló szabályokra, valamint az előkészítő eljárás céljára, végezetül a Be. 343. § (1) bek. b) pontjára, a következő kérdés merül fel: tartalmaz-e a Be. olyan garanciális szakaszt, szakaszokat, amelyek elébe mennek – példának okáért – annak a teljesen életszerű helyzetnek, amikor az előkészítő eljárásban a bűncselekmény elkövetőjeként szóba hozható személy ellen alkalmazott bírói engedélyhez kötött leplezett eszköz (pl. lehallgatás) során a nyomozó hatóság olyan személyről szerez a „sanda gyanú”-hoz elegendő információt, akiről csupán megalapozottan feltehető, hogy közvetve tart kapcsolatot a meggyanúsítható személlyel. Itt megjegyzendő, hogy csak jobb esetben beszélhetünk „sanda gyanú”-ról, illetve a bírói vagy ügyészi engedélyhez nem kötött leplezett eszközök alkalmazhatósági szabályai kevésbé garanciálisak mint a bírói engedélyhez kötöttek.
Fenti esetben még csak nem is arról beszélünk, hogy a kapcsolattartóval szemben már alkalmazásra került a leplezett eszköz (ha nincs kizáró ok), hanem arról, hogy az előkészítő eljárásban a nyomozó hatóság tudomására jutott hivatalból, hogy a Be. 343. § (1) bek. b) pontjában szereplő személy is bűncselekmény elkövetésével összefüggésbe hozható, így az előkészítő eljárás – vele szembeni – elrendelésének feltétele elviekben fennállhat.
Ellentételezéseként – pozitívumként – kiemelést érdemel a Be. 215. § (8) bek., amely szerint az igénybe vett titkosan együttműködő személy (fedett nyomozó) nem valósíthat meg bűncselekmény elkövetésére irányuló felbujtást. A (8) bek. c) pontjának második fordulatához azonban szintén sok kérdőjel intézhető, többek között az, hogy az agentprovocateur – habár felbujtása tiltott – az adott bűncselekmény elkövetését végrehajtani kívánó személy tevékeny magatartását támogathatja, akár úgyis, hogy csak terminológiai értelemben nem követ el felbujtást.[15]
Az rBe.-hez képest a Be. bírói engedélyhez kötött leplezett eszközök alkalmazásának eredménye felhasználhatóságáról rendelkező szakaszok nemigen változtak, az érintett témakörhöz már az rBe. hatálya alatt is sok kifogást emelt a szakirodalom. Az megállapítható, hogy az eredmény felhasználhatósága abszolút nem gyengült, azonban tapasztalható a kvázi korlátozás nélküli titkos adatszerzés és titkos információgyűjtés a nyomozati szakban.
2. Az egyezség
Az egyezségről mint új jogintézményről több Szerző is erőteljesen hangoztatja, hogy az eljárás főalanyaitól a Be. megkövetel egyfajta felfogás-, és hozzáállásbeli paradigmaváltást, ami egy nulladik követelmény a tárgyalásról lemondás helyébe lépő „alkudozás” sikerének előmozdításához, azaz a feleknek kvázi bízniuk kell egymásban.[16]Kiemelést érdemel, hogy kölcsönös bizalmon alapuló magatartás tanúsítását mennyire erősíti az ügyészi engedélyhez kötött leplezett eszközök alkalmazása, figyelembe véve azt is, hogy a bíróságtól nemcsak az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjoga, hanem maga az Alaptörvény és a Be. alaprendelkezései is megkövetelik a pártatlanságot és a függetlenséget, míg az ügyésszel szembeni elvárás legfeljebb egy relatív objektivitási mérce.[17]
A Be. alapvetően három kategóriába osztja azokat az intézményeket, amelyeknek alapja a terhelt beismerő vallomása. A Be. 404. § (1) bek. értelmében az ügyész bármikor közölheti a terhelttel, hogy milyen határozat meghozatalára, intézkedés alkalmazására lát lehetőséget. Ez a Fejezet inkább arra koncentrál, hogy az ügyész diszkrecionális jogára tekintettel az eljárást még az előkészítő ülésre se utalja, hiszen példának okáért, ha a közvetítői eljárás eredményesen zárul, az eljárást meg kell szüntetni. Az I. típusú együttműködés esete a nyomozati szakban megköthető egyezség, amelynek megkötése esetén az ügyész csak a bíróság jogerősítése érdekében terjeszt elő (az egyezségben foglaltaknak megfelelő, azzal egyező) vádiratot. Már akár az előkészítő ülésen is befejezhető a büntetőeljárás. A II. típusú együttműködési eset alapja pedig az előkészítő ülésen történő beismerő vallomás.[18] Az ügyészi intézkedés vagy határozat kilátásba helyezése a terhelt beleegyezését, hozzájárulását, az I. típusú együttműködés az aktív, együttműködő részvételét, míg a II. típusú együttműködés a belenyugvását, tudomásulvételét kívánja meg.[19]
A Be. 502. § (1) bek. úgy rendelkezik, hogy az ügyész a vád ismertetését követően, a vádat alátámasztó bizonyítékok megjelölése után indítványt tehet a büntetés vagy intézkedés mértékére, illetve tartamára.
Itt a következőkre kívánom felhívni a figyelmet. Az ügyész a büntetés, intézkedés mértékére, tartalmára indítványt tehet, a konkrétan szám-, és mértékszerűsített büntetéskiszabási indítványát nem köteles előterjeszteni, ez csak lehetőség. A jogalkotó célja világos, azonban ezt a garanciális bekezdést pontosabban kellett volna megfogalmaznia. Értelemszerűen, a terhelt (a kivételektől eltekintve) csak úgy tesz beismerő vallomást az előkészítő ülésen, ha pontosan tisztában van azzal, hogy az ügyész pl. az indítványozott szabadságvesztés büntetés vonatkozásában hány hónapban, évben gondolkodik.
Szintén meg kell jegyezni, hogy az ügyész lépéselőnyben van, hiszen az esetlegesen előterjesztett konkrét indítványában a büntetés, intézkedés mértékét hozzá tudja igazítani egy olyan mértékhez, amely az adott eljáró bíró büntetéskiszabási gyakorlatával kapcsolatban kialakult tapasztalatán alapul, gondolok itt a kisebb településeken található, kis létszámú járásbíróságok és ügyészségek viszonyára. Végezetül Bánáti János szavait idézve, az ügyész már – adott esetben – az előkészítő eljárásban felügyel, a nyomozati szakban már irányít, nyomoz, nyomoztat, megvizsgálja és értékeli a leplezett eszközökből beszerzett bizonyítékokat, minden olyan eljárási cselekmények jelen lehet, ahol kíván (ellentétben a védővel),[20] miközben az ügyvéd a vádemelést megelőzően (legalább) harminc nappal teljes terjedelmében megkaphatja a bizonyítási anyagot. Az elmúlt években közkedveltté vált költségvetési csalás tárgyú büntetőeljárásokban nem mindegy, hogy az eljárás egyik szereplője az évek alatt folyamatban lévő büntetőügyben mindvégig naprakész volt, míg az eljárás másik alanyának harminc nap áll rendelkezésére a több tízezer oldalnyi anyagot tanulmányozni, köztük igazságügyi könyvszakértői szakvéleményekkel, revizori véleményekkel, több száz oldalas bankszámlakivonatokkal, pláne akkor, ha a terheltek Közösségi beszerzésben is érintettek, utalva a releváns EU-s jogszabályokra.
A védői megújuló kötelezettségek körét a megfelelő tájékoztatás nyújtása, a terhelttel időben történő kapcsolatfelvétel, valamint a fokozott ügybeli felkészültség is jelenti. A védőnek – kifejezetten a kirendelt védőnek – különösen nagy hangsúlyt kell fektetnie arra, hogy védencének milyen tanácsot nyújt, ha felmerül az egyezség megkötésének esetlegessége, nem lehet most már automatikusan abból kiindulni, hogy tagadva a bűncselekmény elkövetését a terhelt vallomást (egyelőre és a továbbiakban) nem kívánt tenni,[21] illetve az sem irreleváns kérdés, hogy a terhelt és a védő mikor kezdeményezi az egyezségi tárgyalás lefolytatását.
A Be. LXV. Fejezet az egyezség a bűnösség beismeréséről címmel rendelkezik az I. típusú egyezség részletszabályairól. Az egyezség kizárólag az elkövetett bűncselekmény vonatkozásában a bűnösség beismeréséről (ami egy beismerő nyilatkozat és egy beismerő – történeti ténybeli – vallomás [a Be. megfogalmazásából következően]), illetve annak következményéről, tehát a büntetés (és/vagy intézkedés) neméről, mértékéről, tartalmáról szólhat.
Tekintettel arra, hogy nem folyhat tárgyalás magáról a történeti tényállásról, ezért a történeti tényállás Btk.-beli törvényi tényállásának való minősítéséről sem lehet alkudozni. A magyar büntető anyagi jogban számos olyan bűncselekmény található, amelyek jogi minősítése a kialakult bírói gyakorlatban sem egységes, nem is beszélve arról, hogy több és adott bűncselekmények halmazatának megítélése sem mindig egyszerű, továbbá a büntethetőséget kizáró okok közül is több jogintézmény (mint például a jogos védelem, a végszükség, a jogszabály engedélye) kellő hozzáértést és megfontolást igényel.
Annak nincs törvényi akadálya, hogy a védő – akár az egyezségi tárgyaláson, akár előzetesen, írásban – kifejthesse álláspontját a jogi minősítéssel kapcsolatban, azonban az ügyész már egy konkrét, kidolgozott javaslattal fog előállni, amit vagy el lehet fogadni, vagy el lehet utasítani, a Btk.-beli minősítés megváltoztathatatlan. A Be. LXV. Fejezet nem írja elő, hogy mikor lehet kezdeményezni az egyezség megkötését, így nem szükséges megtörténnie a terhelt első gyanúsítottkénti kihallgatásának, azt megelőzően is, bármikor helye van a kezdeményezésnek a nyomozati szakban, ha vele a gyanúsítást már közölték.
A Javaslat indokolása és maga a Be. sem tiltja annak lehetőségét, hogy sikertelen egyezségi tárgyalást követően újra helye legyen az egyezség megkötésének,[22] bár magától értetődően ez igencsak ellentmondó lenne. Az egyezség nincs semmilyen formasághoz kötve, csak akkor van helye a jegyzőkönyvbe foglalásnak, ha az egyezség létrejött, ebben az esetben az ügyész, a védő és a terhelt együttesen írja alá az okiratot, valamint arról sem szól a Be., hogy az egyezség megkötésének mennyi idő alatt kell befejeződnie, tekintettel arra, hogy a Be. 408. § (1) bek. „az egyeztetést folytathat”-ról rendelkezik, ami nem utal arra, hogy az első egyeztetési tárgyaláson már meg kell születnie a döntésnek.
Fentiek alapján két kérdés is felmerül. Mit ért pontosan a jogalkotó a Be. 410. § (2) bek. b) pontjának utolsó fordulata alatt, azaz „a bűnösségét beismeri, és ennek érdekében vallomást tesz” alatt. A bűnösség beismerése egy egyoldalú nyilatkozat, amelyben a terhelt elismeri bűnösségét, míg a vallomást tesz kitétel alatt megkövetelhető lenne a beismerő nyilatkozaton túl egy átfogó, tényfeltáró vallomás is (amely nem csak a személyi körülményekre korlátozódik)? Az előkészítő ülés szabályai úgy szólnak, hogy a terheltnek bűnösséget beismerő nyilatkozatot kell tennie, és ha a bíróság nem látja akadályát, a vádlottat kihallgatja a büntetéskiszabási körülményekre. A Be. 504. § (3) bek.értelmében a bíróság a terhelt beismerő nyilatkozatát fogadja el végzésével, nem pedig a bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomását. Részletes vallomásra nem kerülhet sor, hiszen az szembe menne az előkészítő ülés lényegével, azzal, hogy beismerő vallomás tételekor a bíróság nem fog bizonyítási eljárást lefolytatni.[23]
A létre nem jött egyezséghez a jogalkotó olyan garanciákat fűz, mint a „titoktartás”, a formakényszertől mentesség. Az ügyészég még csak tájékoztatni sem tájékoztathatja az illetékes bíróságot arról, hogy sorra került egy egyezség megkötésére irányuló tárgyalás, valamint a formamentesség pont azt biztosítja, hogy ne maradjon nyoma az egyeztetésnek. A Be. viszont magára az ügyészre semmilyen kötelezettséget – ismételten – nem ró a sikertelen egyezségi tárgyaláson elhangzottakkal kapcsolatban, azaz adott esetben a terhelt akár olyan információkat is előadhat, amely az egy helyben ragadt nyomozást előrébb viheti önmaga terhére. Tekintettel az előbb idézett előkészítő üléshez kapcsolódó szakaszhoz, pontosabban kiindulva abból, nem gondolom, hogy a jogalkotó az előkészítő ülésen nem, az egyezségi tárgyaláson pedig megkövetelné a részletes beismerő vallomást a beismerő nyilatkozaton túlmenően. Tekintettel arra, hogy egyezség megkötése során kötelező a védelem, a védőügyvéd garantálni tudja, hogy védence ne adhasson elő olyan releváns tényeket, amelyekre még a törvény sem kötelezi őt. A konszenzuális rendszer korlátja, hogy a garanciák sérelmével nem járhat, el kell fogadni az alaki igazságot, a beismerést rendelkezésre álló objektív bizonyítékoknak is alá kell támasztaniuk.[24]
A második kérdés pedig az egyezségi tárgyalás tartalmáról szól. A jogalkotó szem előtt tartotta, hogy az ügyész mint a Vádhatóság képviselője az Állam büntetőjogi igényének érvényesítőjeként ne kezdjen arról is vitázni, hogy vajon anyagi jogilag helyes-e a tényállás minősítése. Ezt az érvét talán még el is lehet fogadni, hangsúlyozom, annak nincs akadálya – tekintettel a kötetlenségre –, hogy szóba kerüljön egy dogmatikai érvütköztetés.
A jogalkotó azonban nem volt figyelemmel egy teljesen természetes helyzetre, még pedig arra, hogy a nyomozati szak kezdetén beminősített tényállás – a nyomozás előre menetele közben beszerzett bizonyítékok miatt – akár hónapról-hónapra is változhat. Az sem ritka eset, hogy az ügyész a bizonyítási eljárás lezárását követő perbeszédén módosítja a vádat, amely miatt – adott esetben – a bíróságnak a bizonyítási eljárást ismételten meg kell nyitnia. Mivel semmiféle megkötés nincs arra nézve, hogy a védő és a terhelt mikor indítványozhatja a Be. LXV. Fejezetben foglaltakat, életszerű, ha az egyezség létre nem jötte okán folytatott nyomozati szakban először vagy folytatólagosan kihallgatott tanúvallomások, szembesítések, bizonyítási kísérlet miatt a terhelt és védője által előzőleg javasolt törvényi minősítés utólag beigazolódik. Álláspontom szerint, ez a jogszabályi merevség okozhat kontraproduktivitást.[25]
Véleményem szerint a Be. 734. § (1) bek. e) pontja is az egyezség intézményét gyengíti. Ha és amennyiben az egyezség a nyomozati szakban létrejött, úgy a Be. XCIX. Fejezet szerinti külön eljárásnak van helye, amelynek lényege, hogy a bíróság az egyezség megvizsgálását követően – ha a törvényi feltételek fennállnak és nincs a jóváhagyás megtagadására vezető ok – a bíróság az előkészítő ülésén rendes jogorvoslattal megfellebbezhetetlen végzésében az egyezséget jóváhagyja. A hivatkozott e) pont szerint meg kell tagadnia a bíróságnak a jóváhagyást, ha megállapíthatónak látszik a vádtól eltérő minősítés. Ez azt jelenti, hogy azt az egyezséget, amelyet a terhelt, a védő és az ügyész kölcsönösen elfogadtak, a bíróság „felbonthatja”, még akkor is, ha az egyezségben szereplő minősítés a terhelt javára írható, és úgy is, hogy a Be. 163. § (4) bek. c) pontja értelmében főszabály az, hogy nem kell bizonyítást lefolytatni arra a tényre nézve, amelynek valóságát mindhárom fél elfogadta. Értelemszerűen, nem lehet egy tény valósága és egy jogi minősítés helyessége közé egyenlőségjelet tenni, és feltételezhetően a jogalkotó az e) pontot garanciaként iktatta a taxációba, azonban ennek ellenére az felek egyezségbe vetett bizalmát rombolhatja olykor, azért is, mert a vád és a védelem között nincs vita, ami miatt nincs szükség alaposabb garanciákkal körülövezett bizonyítási eljárás lefolytatására.[26]Valamint az mindenképpen a terhelt terhére értékelhető, hogy egy olyan bíróság előtt kell a vádlottak padján ülnie a továbbiakban az eljárás a bűnösség be nem ismerése esetén alkalmazandó 506–508. §-ai alapján (ha a súlyosabb minősítést már nem kívánja beismerni), amely bíróság a beismerésére alapított egyezséget nem hagyta jóvá.
Álláspontom szerint ebben az esetben (és akkor is, ha a bíróság a terhelt előkészítő ülésen tett beismerő vallomását nem fogadja el) az eljáró bírótól az ügy elfogulatlan megítélése esetlegesen megkérdőjelezhető lenne, mivel a jóváhagyás megtagadása, illetve a beismerő vallomás el nem fogadása esetén a bíróság az (rBe. értelmében vett) általános szabályok szerint folytatja le a tárgyalási szakot. Bár az rBe. kialakult gyakorlata szerint a bíró kizárása fel sem merült, ha a vádlott a tárgyalási szakban a beismerő vallomását visszavonta, hiszen ebben az esetben, ha az egyéb rendelkezésre álló bizonyítékok alátámasztják a terhelt beismerő (majd visszavont) vallomását, azt azok alapján figyelembe lehet venni, azonban a bizonyítási eljárásban minden körülménytől független beismerő vallomás és az I. és II. típusú együttműködés során tett beismerő vallomás között óriási a különbség. Ahogyan a jogalkotó – szemléletváltásként – kimondta, hogy a bíróságot nem terheli az ügyész által indítványozni elfelejtett bizonyítási eljárásból fakadó hiányosság, ami adott esetben az rBe. szerint megalapozatlansághoz, így hatályon kívül helyezéshez és új eljárásra utasításhoz vezetett, úgy talán az egyezségi tárgyalásban részt vevők felekre kellett volna szintén hárítani (meghagyni) a felelősséget, illetve a kockázatot a történeti tényállás helyes minősítését illetően.
Figyelembe kell venni azt is, hogy a Be. egyezség intézménye a vegyes modellt követi, a bíróság csak az egyezség törvényességét vizsgálhatja.[27] A létre jött egyezséget – jóváhagyásra – az ügyész vádiratában terjeszti a bíróság elé, aki ítélet hatályú végzésével jogerősíti azt, ezért értelemszerűen a Be. 422. § (1) bek. ugyanúgy alkalmazandó. Ebből kifolyólag – annak ellenére, hogy a jogalkotó az rBe. 2. § (2) bekezdését a törvényes vádról kiiktatta – a törvényes vád egyik eleme a vád tárgyává tett cselekmény Btk. szerinti minősítése, amelytől a bíróság a Be. 495. § (1) bek. alapján eltérhet. A Javaslat indokolása értelmében az, hogy a bíróság nincs kötve az ügyész egyezség jóváhagyására irányuló indítványához egy garancia.[28] Ezt a garanciát nem lehet kizárólag a terheltet védő garanciaként értékelni, hiszen az állam büntetőigényét azonosan védi. A Kúria szerint a vád a terhelt számára biztosíték, mivel az abban foglalt tényállás meghatározza az ítélet kereteit, és a bizonyítási eljárást, továbbá kimondja, hogy a törvényes vád miatti eljárás megszüntetés az ügyészre nézve quasi-szankció.[29] A Kúria azt is rögzíti, hogy „a vádban előadott tényállás helyes minősítése a vádló feladata. Ha azonban tévedett, a helytelen vagy hiányos minősítés miatt a vád nem lesz nem-törvényessé, hanem csak egyszerűen fogyatékossá vagy hiányossá,”[30] ezért a vád nemhogy anyagi, de alaki értelemben sem lesz törvénytelen.[31]
Minderre tekintettel a Be. 734. § (1) bek. e) pontja – jelen megfogalmazásában – felvet problémákat, utalva arra is, hogy a Be. még inkább nyomatékosítja a funkciómegosztás elvét, azt, hogy a vádló hiányosságaiért az első fokon eljárt bíróságot a másodfok nem vonhatja felelősségre (gondolok itt a tényállás-tisztázási kötelezettségre), valamint arra, hogy a jogalkotó az alaki igazságot helyezte előtérbe az anyagi igazsággal szemben.[32]
3. Az előkészítő ülés
A jogalkotó a konszenzus mellett az előkészítő ülésre is nagy hangsúlyt helyezett. A pergazdaságosság, a perkoncentráció mellett nem csak a II. típusú együttműködés elősegítésének van szerepe, hanem annak is, hogy a bíróság a hozzá érkezett vádról döntsön. A Be. 484. § (1) bek. e) pontja szerint a bíróság megvizsgálja, hogy szükséges-e a vádirat hiányosságainak pótlása iránt megkeresni az ügyészséget. Ez nem egy külön – vád alá helyezési – eljárás, hanem a tárgyalás érdemi előkészítésének (önálló) része, pontosabban az a tárgyalás érdemi előkészítése érdekében tartott nyilvános ülés, arra azonban sor kerülhet, hogy a bíróság – miután az ügyészég a bíróság felhívására sem pótolta a vádirat hiányosságait – az eljárást a Be. 492. § (1) bek. d) vagy e) pontjára alapítva megszüntesse.[33]
A Be. 565. § (2) bek. és az 521. § (3)–(4) bekezdései kiemelten tanúsítják a jogalkotó előkészítő ülésen megtehető terhelti beismerő vallomáshoz fűzött érdekét. Előbbi bekezdés szerint a bíróság nem szabhat ki hátrányosabb büntetést, nem alkalmazhat hátrányosabb intézkedést, mint amelyet az ügyész vádiratában indítványozott arra az esetre, ha a terhelt az előkészítő ülésen beismerő vallomást tenne. Ebben az esetben a bűnösség kérdésére, a tényállás megalapozottságára bizonyítás nem folytatható le a továbbiakban. Ha és amennyiben azonban, ha a korlátozottan lefolytatott bizonyítás eredményéhez képest a bíróság azt állapítja meg, hogy a vádiratban szereplő jogi minősítés nem megfelelő a történeti tényálláshoz mértén, úgy a beismerő vallomás elfogadásról szóló végzését hatályon kívül helyezi arra alapítva, hogy a nyilatkozat elfogadásának nem lett volna helye. Ilyenkor a Be. 521. § (3) bek. teljes egészében megsemmisíti azokat a joghatásokat, és az azokhoz fűződő jogkövetkezményeket, amelyek kapcsolatban állnak a beismerés tényével. A jogalkotó tehát nem tette lehetővé – abszolút helyesen –, hogy a bíróság a terhelt és az ügyész előkészítő ülésen kialakult „kapcsolatára” alapított döntést megváltoztathassa, hanem csak és kizárólag a hatályon kívül helyezésnek van helye, a hatályon kívül helyezés törvényi jogkövetkezményeivel együtt.
A bíróság – mint ahogyan említettem – kötve van a vádiratban szereplő büntetés vagy intézkedés neméhez, mértékéhez, azonban a Be. 504. § (2) bek. c) pontja mondja ki közvetve, hogy magához a vádiratban foglalt Btk.-beli minősítést a bíróságnak nem kell elfogadnia. A bűnösséget beismerő nyilatkozat elfogadásának egyik konjunktív feltétele, hogy a beismerő nyilatkozat az egyértelműsége mellett az eljárás ügyiratain alapuljon, azok alátámasszák a nyilatkozatot. Álláspontom szerint ha a bíróság nem ért egyet a vádiratban foglalt anyagi jogi minősítéssel, úgy a törvény erejénél fogva nem is fogadhatja el a bűnösséget beismerő nyilatkozatot, tekintettel arra, hogy egy emberölés kísérletéhez és egy közvetlen életveszélyt okozó testi sértéshez más-más büntetéskiszabási indítványok kapcsolódnak, így a beismerés eleve nem lehet egyértelmű, ha az egy olyan bűncselekményre irányul, amelyet tévesen tartalmaz a vádirat, továbbá ha az ügy iratai inkább a bíróság álláspontját bizonyítják nyomatékosabban, eleve nem beszélhetünk a nyilatkozat ügyiratokkal alátámasztott voltáról, pontosan az iratellenesség miatt.
Belovics Ervin a fentiek fókuszmondatát azzal is megerősíti, hogy a Be. 736. § (3) bek. értelmében a bíróság nem térhet el ítéletében a vádban foglalt minősítéstől a CXIX. Fejezet szerinti (eljárás egyezség esetén) külön eljárásban. A Be. 731. § (1) bekezdése rendelkezik arról, hogy a CXIX. Fejezet szerint külön eljárásra a bírósági eljárásra vonatkozó rendelkezéseket kell megfelelően alkalmazni, az e Fejezetben foglalt eltérésekkel.[34] Tekintettel arra, hogy a CXIX. Fejezetben foglalt 736. § (3) bek. eltérően rendelkezik (azaz konkrétan kimondja a jogi minősítéshez való kötöttséget), így ebből arra lehet következtetni, hogy a bíróságot – a bírósági eljárás általános szabályai és az elsőfokú bírósági tárgyalás szabályai – nem kötik.
4. Összegzés
„A büntető ügynek a sorsától emberek sorsa függ… A büntető eljárás olyan hatalom, amely embereket törölhet ki az élők sorából, megfoszthatja őket szabadságuktól, vagyonuktól, becsületüktől (…).”[35]
Király Tibor klasszikus mondatait ismételten fel kell hívni, hiszen a Be. hatályba lépése óta még csak fél év sem telt el, és a jogalkotó több olyan jogintézményt is létrehozott, amelyekhez kapcsolt garanciális kérdések jelenleg még nem dönthetők el. Jelen tanulmányban felvetett kérdések, aggályok igazolása, cáfolata az elkövetkezendő évek jogalkalmazói gyakorlatától függ, illetve arra vár.
Álláspontom szerint az előkészítő ülésre már régóta szüksége volt a magyar büntető igazságszolgáltatásnak, még úgy is, hogy az rBe.-n sem volt ez annyira ismeretlen intézmény. A jogalkotó – első olvasatra – minden olyan felmerülő eljárásjogi „körülményre” gondolt, amellyel a jogalkalmazók szembesülhetnek a büntetőeljárás során.
Az I. típusú együttműködést követő külön eljárásról szintén elmondható általánosságban az, ami az előkészítő ülésről. A terhelt tisztességes eljárásához való joga alapvetően biztosított, a dolgozatomban felvetett kérdések megválaszolása szintén a gyakorlattól várható. A vádemelést megelőzően folytatott egyezés megkötésére irányuló – formátlan, alakiságtól mentes – eljárással, tárgyalással azonban több kérdés is felmerül, ami esetlegesen a terhelt bizalmatlanságát keltheti. Ebben a kérdéskörben inkább a statisztikai adatok lesznek mérvadók, amely számok közül nemcsak az lesz releváns, hogy hány eljárást kezdeményeztek (és milyen arányban), hanem az is, hogy hány tárgyalás ért véget bírósági jóváhagyással, hány tárgyalás fulladt kudarcba, illetve hány eljárás hiúsult meg azért, mert a terhelt a beismerő vallomását a bíróság előtt nem erősítette meg. Ezt követően empirikus kutatásokra is szükség lesz annak érdekében, hogy a megkötött, majd jóvá nem hagyott, megkötött, majd a terhelt által „felbontott” egyezségek mögött milyen okok fognak állni.
Az előkészítő eljárás nemcsak, hogy a védelem védekezését teszi képtelenné (hiszen még a gyanúsítható személynek sincs tudomása az ellen folyó titkos eljárásról), hanem alapvetően vet fel alkotmányossági kérdéseket, amelyek igazolásához – álláspontom szerint – nem elegendő az állam büntető igénye érvényesítéséhez fűzött társadalmi érdek. Nem kívánom megismételni az 1. pontban foglaltakat, de szintén sokat fog elárulni az a statisztika, hogy a büntetőeljárások hány százaléka kezdődött előkészítő eljárással, illetve hány olyan személy került terheltként büntetőeljárás hatálya alá, amelynek kiinduló pontja az előkészítő eljárásban a bűncselekmény elkövetőjével szóba jöhető közvetlen vagy közvetett kapcsolattartás volt.
Szabó Zsolt Tibor
Ph.D. hallgató (ELTE-ÁJK)
[1] TÓTH Mihály: Néhány megjegyzés az új büntetőeljárási törvényhez, Belügyi Szemle, 2018/3. 62.
[2] BELOVICS Ervin – TÓTH Mihály: Büntető eljárásjog. Harmadik, aktualizált kiadás. Budapest, HVG-ORAC Kiadó, 2017. 246.
[3] BÁRÁNDY Gergely – ENYEDI Krisztián: Leplezett eszközök és titkos információgyűjtés, avagy az új büntetőeljárási törvény margójára, Büntetőjogi Szemle, 2018/1. 104.
[4] Javaslat 428–429.
[5] KADLÓT Erzsébet: A hatékony védelemhez való jog újragondolása, Ügyvédek Lapja, 2017/6. 26.
[6] KISS Anna: Változó szerepek az új Be.-ben, Belügyi Szemle, 2018/5. 8.
[7] Fantoly Zsanett szerint törvényes megoldás lenne, ha a jogalkotó eljárásjogi jogalanyisággal (önálló jogi státusszal) ruházná fel azt a személyt, aki gyanúsítható. In.: FANTOLY Zsanett: A büntetőeljárás célja, avagy anyagi igazság kontra elégedett ügyfelek. In: FANTOLY Zsanett (szerk.): Úton a bírói meggyőződés felé, Debrecen, Printart-Press Kft., 2015. 106–107.
[8] NÉMET Noémi: Gondolatok a gyanú fokozatairól, Belügyi Szemle, 2018/3. 99–100.
[9] FINSZTER Géza – KORINEK László: Az eltűnt gyanú nyomában, Belügyi Szemle, 2018/3. 120–121.
[10] KADLÓT: i. m. 27.
[11] Javaslat 371.
[12] BÁNÁTI János: Megújuló büntetőeljárás, újszerű védői feladatok, In.: BARABÁS Andrea Tünde – VÓKÓ György (szerk.): A bonis bona discere. Ünnepi kötet Belovics Ervin 60. születésnapjára, Budapest, OKRI, Pázmány Press, 2017. 159.
[13] HACK Péter – HORVÁTH Georgina: A büntetőeljárásról szóló új törvényről, Jogtudományi Közlöny, 2018/6. 297.
[14] HORGOS Lívia: A büntetőeljárási gyanú fogalmának új felfogása egy jogeset tükrében, Magyar Jog, 2018/4. 245.
[15] E témakörhöz lásd pl. SOÓS László: A megbízhatósági vizsgálat eredményének büntetőjogi megítélése a Kúria gyakorlatában In.: MOLNÁR Gábor Miklós – KOLTAY András (szerk.): Bonus Iudex. Ünnepi kötet Varga Zoltán 70. születésnapja alkalmából, Budapest, Pázmány Press, Kúria, 2018.; SZABÓ Zsolt Tibor: A korrupciós bűncselekmények egyes anyagi jogi kérdései, In: FAZEKAS Marianna (szerk.): Jogtudományi előadások az ELTE-ÁJK Doktori iskoláinak konferenciáján, Budapest, ELTE-ÁJK Doktori Iskola, 2018.
[16] BÁNÁTI János: Védői szemmel a büntetőeljárási törvényről, Belügyi Szemle, 2018/3. 88.
[17] Lásd Magyarország Alaptörvénye 29. cikk (1) bek.
[18] GÁCSI Anett Erzsébet: A terhelti együttműködés rendszere az új büntetőeljárási törvényben. In: KARSAI Krisztina (szerk.): Ünnepi kötet dr. Nagy Ferenc egyetemi tanár 70. születésnapjára, Szeged, SZTE-ÁJK, 2018. 280–284.
[19] GÁCSI Anett Erzsébet: Quo vadis fegyverek egyenlőségének elve? In: GÖRÖG Márta – HEGEDŰS Andrea (szerk.): Lege duce, comite familia. Ünnepi tanulmányok Tóthné Fábián Eszter tiszteletére, jogászi pályafutásának 60. évfordulójára, Szeged, Iurisperitus Bt., 2017. 131.
[20] KISS Anna: Megismerés a büntetőeljárás egyes szakaszaiban, Ügyészek Lapja, 2016/3–4. 56–60.
[21] BÉKÉS Ádám: A beismerő vallomásról és az egyezség lehetőségéről – pro és kontra, Ügyvédek Lapja, 2017/6. 38–39.
[22] Javaslat 453–456.
[23] VARGA Zoltán: Kötetlen tárgyalás vagy sarokba szorított védelem? Ügyvédek Lapja, 2018/4. 28.
[24] BÉKÉS Ádám: Az egyezség (valóban) új lehetőségei a magyar büntetőeljárásban. In: BARABÁS Andrea Tünde – VÓKÓ György (szerk.): A bonis bona discere. Ünnepi kötet Belovics Ervin 60. születésnapjára, Budapest, OKRI, Pázmány Press, 2017. 30.
[25] SZÉKELY György László: Az ügyész szerepe és helye a nyomozás új koncepciójában, a vádemelés előtti elterelés új intézményei, Ügyészek Lapja, 2016/3–4. 70.
[26] HACK Péter: A büntetőeljárás újításának esélyei, Belügyi Szemle, 2018/3. 77.
[27] FANTOLY Zsanett: Konszenzuális elemel az új büntetőeljárási törvényben. In.: DOBÁK Imre – HAUTZINGER Zoltán (szerk.): Szakmaiság, szerénység, szorgalom. Ünnepi kötet a 65 éves Boda József tiszteletére, Budapest, Dialóg Campus, 2018. 191.
[28] Javaslat 475–476.
[29] Kúria. BK. Joggyakorlat-elemző Csoport. A vád törvényességének vizsgálata. Összefoglaló vélemény. 2013.E1.II.E.1/4. 11, 23.
[30] Uo. 49.
[31] KIRÁLY Eszter: A törvényes vád hiánya miatt megszüntető végzés „jogerőtlenedésének” tanulságos története, In: FAZEKAS Marianna (szerk.): Jogtudományi előadások az ELTE-ÁJK Doktori iskoláinak jubileumi konferenciáján, Budapest, ELTE-ÁJK Doktori Iskola, 2014. 171–172.
[32] KOÓSNÉ MOHÁCSI Barbara: A vád „törvényessége” az új büntetőeljárási törvény tervezetében, Fundamentum, 2016/2–4. 88–90.
[33] BELOVICS Ervin: Az előkészítő ülés szerepe a 2017. évi XC. törvényben. In: MOLNÁR Gábor Miklós – KOLTAY András (szerk.): Bonus Iudex. Ünnepi kötet Varga Zoltán 70. születésnapja alkalmából, Budapest, Pázmány Press, Kúria, 2018. 40–41.
[34] BELOVICS: i. m. 48–49.
[35] KIRÁLY Tibor: A védelem és a védő a büntető ügyekben, Budapest, KJK, 1962. 121.