Kattintson a Fullscreen ikonra
, ha a folyóiratot nagyobb méretben kívánja olvasni!
1. Bevezető
Jelen dolgozatban arra kívánok kísérletet tenni, hogy bemutassam a terhelt nyilatkozatának bizonyításban játszott szerepét a büntetőeljárásban. Szándékosan használom a nyilatkozat gyűjtőfogalmat, mert ez jobban kifejezi, hogy a terhelt „megszólalása” nem csak a klasszikusnak tekinthető vallomás formájában lehetséges, bár kétségtelenül ez a nyilatkozati mód a leggyakoribb a büntetőeljárásban.
A vizsgálatom módszere komparatív jellegű, mert a terhelti nyilatkozatnak bizonyításban betöltött szerepét a másik két nagy eljárásjoghoz képest elemzem. Így a polgári peres és a közigazgatási hatósági eljárást[1] hívom segítségül annak bemutatására, hogy milyen jellemvonásai vannak az ügyféli nyilatkozatoknak.
A (magyar) büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CLX. törvény (a továbbiakban: Ket.) és a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) szabályaihoz hasonlóan a szabad bizonyítás elvéből indul ki. Ennek értelmében a bizonyítékoknak nincs törvényben előre meghatározott bizonyító ereje, illetve az eljáró bíróság és az ügyész[2] a bizonyítékokat egyenként és összességükben szabadon értékeli, és a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg. A nyomozó hatóság és bizonyítékok relációjáról viszont hallgat a Be. A nyomozási szakban és a tárgyalási szakban a bizonyítási kérdések eltérően alakulnak, mert az előbbi esetében a bizonyítékok felkutatása történik, az utóbbiak által végzett perrendszerű bizonyítás során pedig az igazságszolgáltatás.[3] Véleményem szerint azonban nehezen elképzelhető a nyomozás lefolytatása anélkül, hogy ha a rendőrség vagy más nyomozó hatóság a bizonyítékoknak nem tulajdonítana bizonyító erőt.
Jelen munka megírásánál nemcsak a büntető eljárásjog és segédtudományainak elméleteit használtam fel, hanem igyekeztem gyakorlati szempontból közelíteni a témához, így a védői praxisom során tapasztaltakat is meg kívánom osztani az olvasóval.
2. A terhelt eljárásjogi helyzete
Ha a három nagy eljárásjogi törvényt megvizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy polgári perben a felperes és az alperes, a közigazgatási hatósági eljárásban elsősorban[4] a hatóság és az ügyfél között folyik az eljárás, míg a büntetőeljárásban a terhelt „gyűjtőfogalmat” használja a törvény, aki gyanúsított, vádlott, végül elítélt lehet az eljárás szakaszától függően. Ennek a megkülönböztetése a büntetőeljárásban az ártatlanság vélelmével függ össze, hiszen nem kezelhetjük vádlottként a nyomozati szakban a gyanúsítottat és legfőképpen nem tekinthetjük bűnösnek, tehát elítéltnek sem a jogerős bírósági ítéletig.[5]
A közigazgatási hatósági eljárásban az ügyfél nyilatkozata, illetve a büntetőeljárásban a terhelt vallomása bizonyítéknak tekinthető a törvény értelmében. Árulkodó, hogy a Ket. az első helyen említi az ügyfél nyilatkozatát, míg a Be. az utolsó helyen jelöli meg. A különbség a bizonyítás szempontjából alapvetően abban ragadható meg, hogy a Ket. exemplifikatív módon viszonyul a bizonyítékokhoz. Ez azt jelenti, hogy, a Ket.-ben a különösen kifejezés előrebocsátja, hogy ilyen vagy más bizonyítékok is lehetnek a hatósági eljárásban, így a bizonyítékok köre elvileg korlátlan.[6] Ennek ellenére egyfelől nehezen határozható meg ezeken kívül más bizonyíték, illetve az is megjegyezhető, hogy rendszerint az ügyfél fog tudni a legtöbbet a saját ügyéről, ezért a legtöbb információval is jórészt ő tud majd szolgálni[7]. Általában ezt mondhatjuk el persze a bűnelkövetőről is, különösen a tettestudomás esetén válik kiemelten fontossá a terhelti vallomás. Bizonyos tényekről szinte más aligha tudhat, így komoly súlyt jelent a bizonyító erő tekintetében, ha ezeket a körülményeket a terhelt vallomásában feltárja. A Be. azonban alapvetően megköveteli további bizonyítékok beszerzését a terhelt beismerő vallomása esetén is. Ennek nyilvánvalóan jogfejlődési oka van, nevezetesen annak felismerése, hogy a terhelt nem tárgya a büntetőeljárásnak, hanem annak alanya, így az inkvizitórius eljárásban ismert tortúra nem vezethet a materiális igazság megismeréséhez sem.[8] A polgári eljárási jog ebből a szempontból jelentősen eltér a másik két eljárási kódexhez képest, mert a fél nyilatkozata, vagyis előadása, nem tekinthető bizonyítéknak.[9] Ennek ellenére véleményem szerint „bizonyító ereje” tekintetében mégis vizsgálható, hiszen a bíróság az ellenfél beismerése, mindkét fél egyező vagy az egyik félnek az ellenfél által bírói felhívás ellenére kétségbe nem vont előadása folytán valónak fogadhat el tényeket, ha azok tekintetében kételye nem merül fel.[10]
3. A nyilatkozat fogalmának meghatározása
Ahogyan a dolgozat bevezetőjében rögzítettem, a nyilatkozat megnevezést szeretném használni, mert a terhelti nyilatkozatok több formában is bizonyítékként jelenhetnek meg a büntetőeljárásban. Az már valóban felesleges „jogászkodás” lenne, ha egyenesen megtagadnám a terhelti vallomás létezését mint bizonyítékot. A terhelti vallomásról ugyanis jegyzőkönyvet kell felvenni, ami valójában okiratnak, így okirati bizonyítéknak minősül.
Hasonlóképpen az ügyféli nyilatkozat a Ket.-ben vagy a peres fél előadása is jegyzőkönyvbe kerül, amennyiben azt szóban adja elő. A nyilatkozat kifejezést tágabb kategóriának tartom, amelybe természetesen beletartozik a terhelt vallomása is. Nem vallomás nyilvánvalóan, hanem nyilatkozat, amikor a kihallgatás során megkérdezik a terhelt nevét, születési idejét és helyét, anyja nevét, lakóhelyét és egyéb adatait. Szintén példa a nyilatkozatra, amikor a tárgyaláson a bíróság megkérdezi a vádlottat, hogy megértette-e a vádat és a bűnösségét elismeri-e. Itt sokszor az igen-nem válasz helyett elkezd vallomást tenni a terhelt, anélkül, hogy figyelmeztették volna egyébként a jogaira. Egy 2013-ban folytatott ügyben a vádlottat úgy nyilatkoztatta az eljáró törvényszék, hogy megértette-e a vádat illetve a bűnösségét elismeri-e, hogy nem figyelmeztette a hallgatás jogára. Arra csak a terhelt nyilatkozata után került sor, ezért a másodfokú bíróság mindezt alappal kifogásolta.[11]
Az élet és testi épség elleni bűncselekmény elkövetése után pedig gyakran láthatjuk, hogy a feltételezett elkövetőhöz az intézkedés során kérdéseket intéznek, ennek rendőri jelentésbe foglalását egyébként a hatályos Be. már nem is teszi lehetővé.[12]
A vallomás célja nem kizárólag a büntetőjogi felelősség megállapítása szempontjából releváns tények megállapítása, vagyis egyszerűen szólva a bűnösség és ártatlanság eldöntésére irányul. A személyi körülmények fontosak lehetnek például a pénzbüntetés kiszabásánál vagy a közérdekű munka elrendelése esetén, így a hatékony védekezés eszközévé válhatnak. A vallomás megnevezése független annak tartalmától, így tehát önmagában a bizonyítás szempontjából mint kifejezés „semlegesnek” tekinthető.
Sokkal összetettebb viszont az angolszász büntetőeljárásban a nyilatkozni (say), a beismerni (admit) és a vallomást tenni (statement) kifejezések. A Miranda-figyelmezetés lényege, hogy ha bármit mond (say) a gyanúsított az ellene bizonyítékként felhasználható. Az angolszász büntetőeljárásban természetesen van mód a bűncselekmény elkövetésének beismerésére (admit), ugyanakkor a tárgyaláson a terhel tanúként is meghallgatható (statement).
A hatályos Be. a differenciálást arra korlátozza, hogy megkülönbözteti a ténybeli és a bűnösségre kiterjedő vallomást. Formai különbség ugyan, de szeretném megjegyezni, hogy a másodfokú eljárásban a meghallgatás kifejezést használja a törvény.
4. A hazudozás joga?
Az eljárás során tett nyilatkozat bizonyító ereje jelentős mértékben függ attól, hogy az ügyfelet igazmondási kötelezettség terheli-e vagy pedig szankció nélkül belátása szerint tehet olyan nyilatkozatot, amilyet csak akar, így tehát jogszerűen vagy legalábbis komoly joghátrány nélkül hazudhat.
Ebből a szempontból véleményem szerint a polgári perek és a büntetőeljárások a szenzitívebbek az igazmondás szempontjából. Ami a jogszabályi rendelkezéseket illeti, a Ket. szerint az ügyfél, ha más tudomása ellenére az ügy szempontjából jelentős valótlan tényt állít, az ügy eldöntése szempontjából jelentős tényt elhallgat, vagy valótlan adatot szolgáltat, eljárási bírsággal sújtható[13]. A közigazgatási eljárásban azonban az ügyek zömében az ügyfélnek nem érdeke valótlan tartalmú nyilatkozatot tenni. Inkább azok a közigazgatási eljárások veszélyeztetettek ebből a szempontból ahol ellenérdekű ügyfelek vannak. Az ellenérdek a polgári peres eljárásban és nyilvánvalóan a büntetőeljárásban jelenik meg leginkább. A Pp. a bíróság számára előírja a szankció alkalmazását rosszhiszeműség esetén. A bíróság ugyanis pénzbírsággal sújtja azt a felet vagy képviselőt, aki az ügyre vonatkozó olyan tényt állított, amelyről bebizonyult, hogy valótlan, vagy az ügyre tartozó olyan tényt tagadott, amelyről bebizonyult, hogy igaz.[14]
Mind a három eljárásjogban tiltott a hamis vád, azonban a terhelt esetében nem beszélhetünk igazmondási kötelezettségről. Joggal merül fel ezért a kérdés, hogy akkor joga van-e hazudni? Ha a Be. szabályaiból indulunk ki, akkor azt mondhatnánk, mivel nincs ilyen kifejezetten rögzített eljárási joga, ezért nem hazudhat. Ebből azonban az következne, hogy a bűncselekmények elkövetői kihallgatásuk esetén mindig a színtiszta igazat mondják. Nyilvánvalóan mindez lehetetlen és észszerűt-len elvárás lenne, ezért a hamis vád az egyetlen korlátja a vallomásnak. A valótlan tényállítás nem hordoz – a büntetőjogi felelősséghez kapcsolódó – szankciót magában. A terheltnek tehát joga van hallgatni, de a Be. szövegéből kiindulva nincs joga hazudni.[15] A terhelt ugyanakkor szabadon védekezhet, amelybe bizony bele kell értenünk a hazugságot is. Ennek megfelelően rendbírság vagy egyéb szankcióval nem sújtható a terhelt, ellentétben a polgári és a közigazgatási eljárással.
A bírósági ítéletek indokolásában gyakori az a bírói érvelés, hogy a tanút köti az igazmondási kötelezettség és a szabadságvesztéssel fenyegető hamis tanúzás bűncselekménye, ezért nem vette figyelembe a terhelti vallomást a tanú vallomásához képest. Ezzel szemben viszont a terhelt minden következmény nélkül hazudhat.
A terheltnek, ha pusztán a terhelti jogok Be. szerinti felsorolására hagyatkoznánk, akkor nincs ugyan joga hazudni, de ennek megsértése külön szankciót nem von maga után. A terhelt vallomásának igazságtartama ezért véleményem szerint az egyik kardinális kérdése a bizonyításnak a büntetőeljárások jelentős részében[16]. Ez ugyanis a terhelt védekezésének legfontosabb eszköze. A következetlen vallomás „ajándék” a terhelt részéről a bíróság számára, ezért a védekezés során nem szerencsés, ha a terhelt változtatja a vallomását. Ez a visszavont vallomás problémája, amiről a későbbiekben még szólni fogok. Ha a terhelt következetlen, azt a terhére értékelik, nem így a tanú esetében, akinek a vallomása éppen, hogy életszerű, ha a vallomásai között ellentmondás is van. Ez az ellentmondás persze csak kisebb részletek esetében, de mégis csak tolerálható, míg a terhelt esetében a kisebb eltérések is már hiteltelenné teszik a vallomást. Ennélfogva ki kell jelentenem, hogy a terhelti vallomás és a tanúvallomás ütközése esetén nem sok esélye van a terheltnek. Felmerül tehát a kérdés, hogy van-e valamilyen eszköz, ami erősíthetné a terhelti vallomás „igazságtartamát”, így annak bizonyító erejét?
5. A beismerés
A terhelt a gyanú közlését követően többféle védekezési taktikát választhat. Az első, hogy nem kíván vallomást tenni, tehát megtagadja a vallomástételt. Ennek joga természetesen a Miranda-figyelmeztetés körében is elhangzik. A második, hogy tagadja a bűncselekmény elkövetését, de ezen kívül érdemi vallomást nem tesz. Ez utóbbi persze nincs külön a Be.-ben szabályozva, hiszen a törvény csak a vallomástétel és annak megtagadása között tesz különbséget. A következő, hogy vallomást tesz, amelyben nem ismeri el a büntetőjogi felelősségét. Végül az utolsó, hogy beismerő vallomást tesz.
Ebből az következik, hogy ezeknek a bizonyítékoknak a bizonyító ereje különböző, de nemcsak egymáshoz képest, hanem önmagukban is különféleképpen alakul az adott esetben. Itt is hangsúlyoznám, hogy a szabad bizonyítás elvével ellentétes az olyan kijelentés, amely valamiféle sorrendet tenne a bizonyítok között, mégis én ezt fogom most megtenni, hiszen kísérletet teszek a nyomozati és a bírói gyakorlatra támaszkodva egyfajta erősorrend felállítására.
A bűncselekmény beismerése, úgy tűnik igen erős bizonyíték a büntetőeljárásban, hiszen maga a terhelt szolgáltatja a felelősségét megállapító bizonyítékot. A terhelt beismerése esetén történő felmentés így rendkívül ritka a büntetőeljárásokban, elvétve lehet csak találkozni olyan ítélettel, ami ezt az állítást megcáfolná.[17] A terhelt beismerő vallomását követően azonban – ahogyan azt már korábban is említettem – tudjuk jól, be kell szerezni más bizonyítékokat is. A magyar büntetőeljárás nem ismeri el a bizonyítékok királynőjének lehetőségét, ugyanakkor az angolszász jogfelfogás a terhelt beismerése esetén szükségtelenné teszi a további bizonyítást.[18] A bizonyítékok királynője szabályt némiképp megtöri a Be., vagyis kivételt tesz a hazai eljárási törvényünk is. A terhelt ugyanis nem köteles önmagára terhelő vallomást tenni, mégis nyilvánvalóan erre sor kerülhet.
A beismerés lehet ténybeli és jogi, vagyis büntetőjogi felelősséget is elismerő, bűnösségre kiterjedő beismerés. Vannak olyan különeljárások, ahol egyenesen kötelező a beismerés. Ilyen a bíróság elé állítás, a tárgyalás- mellőzéses eljárás, illetve a tárgyalásról lemondás. Ez utóbbi esetében bűnösségére is kiterjedő beismerő vallomás szükséges. Ezeknél az eseteknél tehát a beismerő vallomás feltétel, mert enélkül nem lehet lefolytatni a különeljárást. A jól ismert figyelmeztetés tehát, hogy a terhelt hallgatása az eljárás lefolytatását nem akadályozza, nem mondható el ezeknél a különeljárásoknál. Vagyis, ha nem tesz beismerő vallomást, akkor ezek a különeljárások nem is alkalmazhatóak.
A bizonyító erő szempontjából általánosságban tehát elmondható, hogy a beismerés erősebb a tagadásnál. Az azonnali beismerő vallomásnál azonban a bírói gyakorlatban erősebb az először tagadó, majd beismerő vallomás. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy a többvádlottas ügyekben a beismerő vallomásnak kevesebb bizonyító erőt tulajdonítanak, ha egyébként közeli barátság vagy rokoni viszony fűzi az elkövetőket egymáshoz. Különösen ez akkor van így, ha a büntetés mértéke elsősorban attól függ, hogy kit fog majd a bíróság súlyosabb büntetéssel súlytani. Így ha például az egyik elkövető fiatalkorú, felfüggesztett hatálya alatt követte el, többszörös visszaeső stb., akkor minden esetben célszerű lehet a bíróság számára vizsgálni a beismerő vallomás valóságtartalmát. Még akkor is indokolt ez, ha a figyelmeztetések elhangzottak a hamis vád jogkövetkezményeire is kiterjedően.
6. A hallgatás mint bizonyíték
A közigazgatási hatósági eljárás és a polgári peres eljárás logikája elsősorban azon alapul, hogy a felek nyilatkozatot tegyenek. A Ket.-ben, ha az ügyfél nem nyilatkozik, vagy nem szolgáltatja azt az adatot, bizonyítékot, amire köteles lenne, a hatóság vagy a rendelkezésére álló adatok alapján dönt, vagy – ha ezek a döntéshez nem elégségesek – megszünteti az eljárást.[19]
Ezzel ellentétben azt, hogy a terheltnek joga van hallgatni és megtagadhatja a vallomástételt, illetve az egyes kérdésekre is a választ, alapvető jelentőségű a büntetőeljárásban. A vallomás megtagadásának joga ugyanis már csak azért is magától értetődő kell hogy legyen, mert a hosszú órákon át tartó végeláthatatlan kihallgatás lehetősége lényegében a tortúra egy fajtájának is tekinthető. Az inkvizitórius eljárásban a tagadást, illetve a hallgatást a tortúra ugyanis lehetetlenné tette.[20]
A hatályos büntető eljárásjogunkban a terhelt hallgatását viszont lehet-e a terhére értékelni? A Be. rendelkezéseiből első pillantásra arra juthatunk, hogy nem, hiszen a hallgatás nem lehet beleegyezés. Az ítéletekben azonban gyakran találhatunk olyan indokolást, amely arra hivatkozik, hogy az ártatlan személy vallomást tesz, tehát logikusan vallomást kellett volna tennie a terheltnek. A védekezés azon taktikája, amely arra irányul, hogy lényegében az utolsó pillanatig[21] vár a vallomástétellel a terhelt, véleményem szerint nem célravezető. A bizonyító erő szempontjából vajmi keveset ér mindez, hiszen az összes bizonyíték terítékre került, a terhelt ennek tudatában tesz vallomást. Önmagában a vallomás megtagadását nem szokta ugyan a bírói gyakorlat a terhelt terhére értékelni, de az iratismertetést követő vallomástétel esetében a bíróság indokoltan állapítja meg, hogy a hallgatás a védekezési taktika része volt.[22] Az angol büntetőeljárásban kifejezetten feljogosítják az esküdtszéket arra, hogy a terhelt hallgatását az ő hátrányra értékeljék.[23] Éppen ezért a vádlottnak nem kell bizonyítania ugyan az ártatlanságát, de mégis az ő érdeke, hogy megfelelő bizonyítékokat szolgáltasson.[24]
A hallgatás vonatkozásában sarkalatos kérdés, hogy mi legyen a korábbi vallomással, ha a tárgyaláson tagadja meg a vádlott a vallomástételt. Az 1973. évi I. törvény, a korábbi Be. a közvetlenség elvét egyfajta abszolút joggá tette, így nem is tette lehetővé a nyomozati szakban tett vallomás felolvasását.[25] Az 1994-es Be. módosítás miniszteri indokolása már egyértelműen rögzítette, hogy a terheltet a hallgatás joga nem hatalmazza fel arra, hogy maga döntse el a korábbi vallomásának sorsát.[26] Ennek alkotmányos aggályait az Alkotmánybíróság oszlatta el, amikor megerősítette, hogy a Miranda-figyelmeztetés miatt nincs joga eldönteni a vádlott korábbi vallomásának sorsát.[27]
7. A „visszavont vallomás” problémája
Az angolszász tárgyalási rendszernek alapvető jellemvonása, hogy ha a vádlott úgy dönt, hogy vallomást tesz, akkor sor kerül tanúkénti kihallgatására, és ebben az esetben igazmondási kötelezettség terhelti. A kontinentális, így a hazai megoldás is azonban egészen más rendszert jelent. A terhelti vallomás bizonyíték, de ismét csak hangsúlyoznám, hogy véleményem szerint olyan bizonyíték, amely eleve önmagában hordozza saját maga hiteltelenségét. Álláspontom szerint éppen a bizonyíték lényegével ellentétes ez a tulajdonsága a terhelt vallomásának. Ennek az lesz az eredménye, hogy a terhelti elkövetést tagadó vallomás önmagában mindig gyengébb bizonyító erővel fog rendelkezni a többi bizonyítékhoz képest.
Mivel nincs igazmondási kötelezettség, ezért a terhelti vallomások egymásnak teljesen ellentmondóak is lehetnek, vagyis az derülhet ki, hogy a terhelt összevissza beszél a büntetőeljárás során. Persze a Be. előírja, hogy ha a terhelt vallomása a korábbi vallomásától eltér, akkor ennek okát tisztázni kell. Azt azonban nem részletezi, hogy a tisztázást hogyan kell elképzelni, mi van akkor, ha a terhelt nem ad magyarázatot az eltérésre.
Kijelenthető-e, hogy a terhelt a saját vallomásának ura? Úgy tűnhet első ránézésre a Be. vonatkozó alapelveit vizsgálva, hogy ez bizony így van, de ha alaposabban körüljárjuk a kérdést, akkor egészen más megvilágításba kerül ez a jog. A terhelt „visszavonhatja” korábban tett vallomását azáltal, hogy azt nem tartja fenn. Igen ám, de ahogyan azt már előzőleg is érintettem, a Miranda-figyelmeztetés miatt fel lehet olvasni a korábbi vallomását, így nem tudja negligálni azt. Ebből pedig az következik, hogy nem megtagadni, hanem éppen ellenkezőleg, újra vallomást kell tennie, amely tartalmilag eltér a korábbi vallomásához képest.[28] A bizonyító erő szempontjából ez a következetlen védekezés tipikus esete, amely a vádat erősíti meg többnyire. Itt csak utalok a korábban elmondottakra, az először tagadó, majd később beismerő vallomás bizonyító erejére.
A bíróság a nyomozás során tett vallomásnak kiemelt jelentőséget tulajdonít. Többnyire arra hivatkozik a bíróság, hogy a tárgyalásra időben jóval később kerül sor és arra már a többi bizonyíték tudatában is felkészülhetett a terhelt. Ambivalens tehát véleményem szerint a terhelti védekezés szempontjából az a Be.-módosítás, amely arra irányult, hogy előzetes letartóztatás indítványozása esetén a gyanúsított számára át kell adni azokat a nyomozási iratokat, amelyekre az indítványt alapozzák.[29] A Be, ezen módosítása garanciális szempontból érthető és örvendetes, ugyanakkor a módosított szabály a terhelti vallomás bizonyító erejét is gyengíti.
Az ítéletekben gyakori tehát, hogy a bíróság azért nem fogadja el a tárgyaláson tett vallomást, mert a vádlott nem tudta megindokolni, hogy miért tért el a korábbi nyomozati vallomásától.[30] Ugyanakkor a közvetlenség elvéből következik, hogy a terhelt kihallgatására sort kell keríteni a tárgyaláson, hiszen a jegyzőkönyv sok mindent nem tud visszaadni, különösen a vallomás metakommunikációs vonatkozásait.[31]
8. A vallomás igazságtartamát befolyásoló intézmények
Láthattuk, hogy mivel a terhelt nem köteles igazat mondani, valamilyen módon „egyensúlyba” kell hozni nyilatkozatát a bizonyító erő szempontjából más bizonyítékokhoz képest. A Be. által ismert poligráf alkalmazása a terhelti vallomás ellenőrzésére alkalmatlan védekezési eszköz. Győzni nem, csak veszíteni lehet az eredményével. A bíróságok hozzáállása ugyanis abban összegezhető, hogy amennyiben a poligráfos vizsgálat eredménye megegyezik a bíróság meggyőződésével, akkor hivatkozik rá, ha pedig nem, akkor elutasítja, hiszen az nem bizonyíték.[32]
Az angolszász jogfelfogás szerint a nem eskü alatt tett nyilatkozat nem megbízható.[33] A hatályos hazai jogunk azonban nem ismeri ezt a jogintézményt.[34] A terhelti vallomás éppen ezért nem erősíthető meg ezzel az eszközzel sem. Így van ez a polgári eljárásban is, hiszen a Pp. expressis verbis kimondja, hogy eskünek a perben helye nincs. Ugyanakkor a Plósz-féle polgári perrendtartás[35] ismerte az eskü intézményét. A bíróság mindkét felet meghallgatta a perben, de csak az egyik felet bocsátotta esküre azért, hogy elkerülje az ellentétes eskütételt.[36] A szintén Plósz Sándor nevével fémjelzett bűnvádi perrendtartás[37] ugyancsak rendelkezett a „megesketésről” a tanúk esetében.
Az angolszász tárgyalási rendszerre szeretnék visszautalni, hogy mód van a terhelt tanúkénti meghallgatására, aki eskü alatt vall ilyenkor. Ez azonban csak 1898 óta van így, mert azt megelőzően úgy gondolták, hogy felesleges a potenciális esküszegőt megesketni.[38] A kontinentális jogban ismert „senki nem lehet tanú a saját perében” elvnek teljesen ellentmondana ez a felfogás. A hatályos Be. sem a terhelt, sem pedig a tanú esetében nem teszi lehetővé az esküt, azonban ismeri a szembesítés intézményét. Az eskünek és a szembesítésnek is erkölcsi (vallási), lélektani hatása lehet, amely a nyilatkozót arra próbálja sarkalni, hogy igazat mondjon.
Azt láthatjuk, hogy a jogtörténeti fejlődés a tortúrával kicsikart vallomás mindenekfelettiségétől eljutott odáig, hogy az bizonyítékként egyenesen nem is értékelhető.
9. A bizonyító erő és a védő összefüggései
A védő számára a terhelti nyilatkozatok különösképpen fontos szerepet töltenek be. A védőnek a gyanú közlése pillanatában ugyanis el kell tudnia dönteni azokból az információkból, amelyeket a gyanúsítottól, illetve esetlegesen a nyomozó hatóságtól tud meg, hogy mi az észszerű védekezési taktika. A helyzetfelismerő képességről van itt szó, amelynek során a védőnek választania kell, hogy tegyen-e vallomást ügyfele és mire terjedjen ki a vallomás. Itt most nem is beszélek arról a problémáról, amely a bizalmi viszonyra, illetve annak hiányára vonatkozik ügyvéd és ügyfél között és ami jelentősen megnehezíti a védői munkát. Az azonban vitathatatlan, hogy önmagában a védői jelenlét hatékonyan gátolhatja meg a visszaélést az eljárásban. Talán éppen nem véletlenül kísérelte meg a jogalkotó azt a Be.-módosítást, amely a kiemelt jelentőségű ügyekben napokra elzárta volna a fogva tartott terheltet a védőjétől[39]. A rendelkezés súlyos alkotmányos aggályokat vetett fel, így megsemmisítette az Alkotmánybíróság.[40]
Bócz Endre tanulmányában kifejti, hogy a kihallgatáson tett védői észrevétel címzettje nem a nyomozó, hanem a jegyzőkönyv, így a nyomozó véleményét a bizonyítás értékét illetően nem befolyásolja.[41] Mégis szerepe van a terhelti vallomás bizonyító erejét tekintve a védői jelenlétnek, csak igen ellentmondásos módon. Az ítéleti indokolás ugyanis előszeretettel hivatkozik arra, hogy a terhelt a nyomozás során védői jelenlét során tett önmagára terhelő vallomást, ezért az a bizonyítás során minden kétséget kizáróan a terhet terhére értékelhető. Paradox módon tehát éppen a védő jelenléte „ártalmas” a terheltre nézve, mert quasi ez garantálja az eljárás törvényszerűségét és adja a vallomás bizonyító erejét.
Ezt erősíti meg az Alkotmánybíróság vonatkozó határozata is. A testület a 8/2013. (III. 1.) AB határozatban kifejtette, hogy a bírósági tárgyalás során tett vallomásokéhoz képest a nyomozás során beszerzett terhelti vallomások önkéntessége tekintetében jóval több alkalommal merül fel kétség. A vallomások önkéntességéről abban az esetben lehet meggyőződni az AB érvelése szerint, ha a nyomozást folytató hatóságok igazolják, hogy a terheltet védő eljárásjogi garanciáknak érvényt szereztek. A védői jelenlét hiánya azonban egyenesen elvezethet a bizonyíték negligálásához is. Az AB-határozat éppen azt szögezte le, hogy a védőt a terhelti kihallgatás helyéről és időpontjáról igazolható módon, olyan időben kell értesíteni, hogy a védőjének lehetősége legyen az eljárási törvényben foglalt jogait gyakorolni és a terhelti kihallgatáson részt venni. Ilyen értesítés elmaradása esetén a terhelt vallomása bizonyítékként nem értékelhető.[42]
Ügyvédi etikai szempontból mindig érzékeny probléma, ha a védő tudatában van annak, hogy a terhelt elkövette a bűncselekményt, illetve, hogy valótlan tényeket állít a kihallgatásakor. A védő elviekben nem működhet közre abban, hogy szándékosan tegyen valótlan vallomást a terhelt. Azonban meggyőződésem szerint a védekezést rendkívüli korlátok közé szorítaná, ha ez a Be.-ben rögzített szabály is lenne. A védő szerepe tehát nem korlátozódik a mentő körülmények feltárására, hanem véleményem szerint minden (nem tiltott) eszközt fel kell használnia védence érdekében.
10. Összegzés és következtetések
Álláspontom szerint jól mutatja az eltérést a Ket. és a Be. az ügyféli nyilatkozatra vonatkozó felfogása között a két eljárási törvényben megfogalmazott alapelv, illetve legfőképpen azok gyakorlati értelmezésének különbsége. A közigazgatási hatósági eljárás az ügyfél jóhiszeműségéből indul ki, vagyis ha a hatóságnak kétsége merülne fel, akkor neki kell bizonyítani az ügyfél rosszhiszeműségét. Az ügyfél jóhiszeműségét tehát vélelmezni kell. A büntetőeljárás során az ártatlanság vélelmének azt is magában kellene foglalnia, hogy a terhelt meg nem cáfolt vallomásának eredményeképpen bűncselekmény hiánya miatt fel fogják menteni. A bírói gyakorlat azonban másképpen alakul, mert bizonyítottság hiányában kerül sor a felmentésre, így a bűnösség látszata is fennmarad.[43]
A szabad bizonyítás elve a vizsgált mindhárom eljárási kódexben fellelhető, amelyből az következik, hogy a bizonyítékoknak nincs törvényben előre meghatározott bizonyító ereje. Azonban véleményem szerint mégis felállítható egyfajta rangsor a terhelti vallomások esetében. A hatékony védekezés szempontjából az ellentmondásmentes és következetes érdemi vallomás megelőzi a hallgatást. Ezzel nem azt kívánom kijelenteni, hogy minden esetben „jobb beszélni, mint hallgatni” azt viszont igen, hogy a vallomás megtagadását a gyakorlatban mégiscsak a terhelt terhére értékelik. Nem azt szeretném tehát sugallni, hogy minden áron vallomást kell tennie a terheltnek, de a hallgatást felváltó tagadó vallomás nem sokat fog érni a bizonyító erő rangsorában.
Kitértem arra is, hogy milyen szerepe van a beismerő vallomásnak a bizonyító erő tekintetében. Ennél azt láthattuk, hogy az önmagát is vádoló terhelt vallomását fogadja el a bíróság a tettestársak tagadásával szemben. Az először tagadó, majd beismerő terhelti vallomás súlya is erősebb, mintha azonnal beismerő vallomás született volna. Láthattuk továbbá, hogy ambivalens a védő szerepe a bizonyítékok értékelése során. Az nem kétséges, hogy a védő jelenléte és különösen az aktív közreműködése a terhelt számára előnyös, már önmagában a büntetőeljárási garanciák érvényesülése szempontjából is. Az ügyvédi jelenlét során tett terhelő vallomás esetén viszont a bíróság rendszerint hivatkozik is arra, hogy kétség sem merülhet fel, bizonyítékként értékelhető ez a beismerés.
A jogállami büntetőeljárás aspektusából véleményem szerint ajánlatos lenne, ha a Miranda-figyelmeztetés körében nemcsak az hangozna el, hogy bizonyítékként felhasználható a terhelt vallomása, hanem kifejezetten az is, hogy későbbi tagadása vagy hallgatása esetén is ez a vallomás már mindenképpen bizonyíték lesz. Ez persze jól tudom, burkoltan benne van jelenleg is a figyelmeztetések között, azonban a vádlottak gyakran már csak a tárgyaláson szembesülnek azzal a helyzettel, hogy a vallomás ugyan megváltoztatható, de valójában nem ők az urai saját vallomásuknak.
Szalai András
ügyvéd, adjunktus (NKE Közjogi Intézet)
[1] Álláspontom szerint az 1957. évi IV. törvényt (Áe.) felváltó Ket. vitathatatlanul a polgári peres és a büntető eljárásjoghoz nőtt fel.
[2] Érdekes, hogy bíróságról és ügyészről szól a Be. Szerintem következetesebb lenne ennél a bíró és ügyész, de inkább helyesebben bíróság és ügyészség kifejezéseket kellene inkább használnia a törvénynek. Az ügyész személye változik a tárgyalásokon, a bíró személyének változása esetén a tárgyalást elölről kell kezdeni.
[3] Finszter Géza: A büntetőeljárás segédtudományai. In: Tóth Éva – Belovics Ervin (szerk.): A büntetőeljárás segédtudományai. Budapest, Pázmány Press, 2015. 87.
[4] Az ellenérdekű felek közötti eljárás inkább kivételes.
[5] Ez utóbbit erősíti meg véleményem szerint egy „formálisnak” tekinthető, de mégis fontos szimbolikus szabály, hogy az előzetes letartóztatásban lévő terhelt saját ruháját viselheti és nem köteles formaruhát venni.
[6] Lőrincz Lajos: Közigazgatási eljárásjog. Budapest, HVG-ORAC Kiadó, 2005. 263.
[7] Lőrincz i. m. 267.
[8] Király Tibor: Büntető eljárásjog. Budapest, Osiris Kiadó, 2003. 165.
[9] Magyary és Plósz között folyt a vita a perbeli beismerés jogi természetéről. Kengyel Miklós: Magyar polgári eljárásjog. Budapest, Osiris Kiadó, 2006. 288.
[10] Pp. 163. § (2) bek.
[11] Háger Tamás: A költségvetési csalás pénzügyi, anyagi jogi és bizonyítási alapjai, különös tekintettel a terhelt vallomására. Jogelméleti Szemle, 2014/1. 34.
[12] Háger Tamás: A terhelti vallomás mint személyi bizonyíték a nyomozásban. Belügyi Szemle, 2014/11. 26.
[13] Ket. 51. § (5) bek.
[14] Pp. 8. § (3) bek.
[15] Herke Csongor – Fenyvesi Csaba – Tremmel Flórián: A büntető eljárásjog elmélete. Budapest–Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 2012. 101.
[16] Nyilván, ha nincs értékelhető vallomása, mert pl. nem emlékszik, bódult állapotban volt stb., akkor az egyéb bizonyítékok szerepe lesz a központi kérdése a bizonyításnak.
[17] Aladits Beáta – Bencze Mátyás: A bírói érvelés problémái és az ártatlanság vélelmének érvényesülése. Jogelméleti Szemle, 2012/1. 3. http://jesz.ajk.elte.hu/aladits49.pdf. (letöltés ideje: 2015. 11.08.)
[18] Herke – Fenyvesi – Tremmel i. m. 156.
[19] Szankció csak bizonyos ügyekben lehet, ugyanis törvény vagy kormányrendelet kötelezővé teheti, hogy a hivatalból folytatott eljárásban az ügyfél, a kérelemre indult eljárásban az ellenérdekű ügyfél a hatóság erre irányuló felhívására közölje az érdemi döntéshez szükséges adatokat, és jogkövetkezményeket állapíthat meg az adatszolgáltatási kötelezettség elmulasztása vagy valótlan adatok közlése esetére.
[20] Erdei Árpád: Tanok és tévtanok a büntető eljárásjog tudományában. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2011. 195.
[21] Gyakori, hogy lényegében az utolsó szó jogát használja fel erre a vádlott.
[22] Tóth Andrea Noémi – Háger Tamás: A terhelt vallomása a büntetőeljárás bírósági szakaszában, egyes eljárási szabálysértések megítélése. Miskolci Jogi Szemle, 2013/2. 85.
[23] Fantoly Zsanett: A büntető tárgyalási rendszerek sajátosságai és a büntetőeljárás hatékonysága. Budapest, HVG-ORAC Kiadó, 2013. 116.
[24] Kármán Gabriella: Bizonyítás az angloamerikai büntetőeljárási rendszerben. In: Vókó György (szerk.): Kriminológiai Tanulmányok. 51. kötet. Budapest, OKRI, 2014. 125.
[25] Cséffai Attila Csaba: A közvetlenség elve és a hallgató vádlott. Belügyi szemle, 2014/3. 76.
[26] 1994. évi XCII. törvény miniszteri indokolása.
[27] 793/B/1997. AB határozat.
[28] Herke – Fenyvesi – Tremmel i. m. 157.
[29] Ha az indítvány tárgya előzetes letartóztatás elrendelése, a gyanúsítottnak és a védőnek megküldött indítványhoz csatolni kell azoknak a nyomozási iratoknak a másolatát, amelyekre az indítványt alapozzák. Ha az indítvány tárgya az előzetes letartóztatás meghosszabbítása, a gyanúsítottnak és a védőnek megküldött indítványhoz csatolni kell azoknak az indítványt megalapozó nyomozási iratoknak a másolatát, amelyek az előzetes letartóztatás tárgyában hozott legutóbbi döntést követően keletkeztek. 2015. évi LXXVI. törvény egyes büntetőjogi tárgyú törvények módosításáról. 6. § (2) bek.
[30] Aladits – Bencze i. m. 12.
[31] Bócz Endre: A büntetőeljárásbeli bizonyítás néhány szemléleti és elméleti kérdése. Magyar Jog, 2008/2. 80. Ehhez jómagam hozzátenném, hogy a közvetlenség elve segít abban is, hogy legalább a tárgyaláson kiderül, hogy a terhelt a nevén kívül írni sem tud.
[32] Aladits – Bencze i. m. 7.
[33] Kelemen Ágnes: A bizonyítás egyes kérdései a büntető eljárásban Angliában. Magyar Jog, 1991/8. 487.
[34] Nyilván itt a bizonyításban betöltött szerepét illetően. A közszolgálati dolgozók ugyanis esküt tesznek, de ez nem egy eljárásjogi intézmény, hanem a jogviszony létrejöttének (illetve a munkába állásnak) feltétele.
[35] 1911. évi I. törvénycikk a polgári perrendtartásról.
[36] Osztheimer Katalin: Az eskü szerepe a polgári eljárásjog történetében. De iurisprudentia et iure publico, 2010/2. 8.
[37] 1896. évi XXXIII. törvénycikk a bünvádi perrendtartásról.
[38] Tóth Mihály: A „Magyar Miranda” első néhány éve. In: Erdei Árpád (szerk.): Tények és kilátások. Tanulmányok Király Tibor tiszteletére. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1995. 66.
[39] Kiemelt jelentőségű ügyben elrendelt őrizet legfeljebb százhúsz óráig tarthat. Az őrizet első negyvennyolc órájában a terhelt és a védő érintkezése a konkrét ügy egyedi körülményei alapján az ügyész intézkedésére megtiltható. Az intézkedés ellen jogorvoslatnak nincs helye. Be. 554/G. §
[40] Az Alkotmánybíróság a 166/2011. (XII. 20.) AB határozatának 5–6. pontjával megsemmisítette 2011. december 20. napjával.
[41] Bócz i. m. 78. o.
[42] Az AB-határozat kirendelt védőre hivatkozik, de természetesen irányadó a meghatalmazott védőre is. Gyakorlatban nyilván a kirendelt védő esetében merül fel, hogy hajlamosak a hatóságok az értesítést formálisan értelmezni.
[43] Karsai Krisztina – Katona Tibor: Az ártatlanság vélelme és a vádlott meg nem cáfolt védekezése. Jogtudományi közlöny, 2010/4. 179.