Kattintson a Fullscreen ikonra , ha a folyóiratot nagyobb méretben kívánja olvasni!

 

1. Röviden a tudásszociológiáról

Először a tudásszociológia tárgyát kell meghatároznunk, mielőtt belevágnánk izgalmasnak ígérkező felfedező utunkba. Erre kényszerít bennünket az illem és a szokás, különösen akkor, amikor olvasóként más tudományágak művelőire számíthatunk.

Milyen tudás képezi a szociológia tárgyát, és miként lehet meghatározni a tudásszociológiai elemzés problémáit? Hogyan lehet magát a tudást definiálni, hiszen a tudás valaminek az ismerete, vagy a gyakorlati – technikai műveletekben való jártasság, az eligazodni képesség, de tudás a járás, az észlelés, a kooperáció is.

A tudásszociológia tárgya – talán a fenti kérdések miatt – a mai napig bizonytalan. Robert K. Merton^[1] a XX. század negyvenes éveinek végén például olyan szigorú kritériumokat állított fel, amelyeken átszűrve a durkheimi tudásszociológiai hagyatékot, negligálnunk kellene azt.^[2] Karácsony András a tudásszociológiáról írt összefoglaló ismertetőjében^[3] úgy érvelt, miszerint „nem egyszer s mindenkorra adott a tudásszociológia tárgya, … már magának a tárgykörnek a kijelölésében fellelhetők a differenciák.”. Mások a tudásszociológia „felpuhító hatásáról” értekeztek, amely leárnyékolja a társadalmi intézményrendszerre fókuszáló „kemény” megismerést.^[4]

A tisztánlátást zavarja közéletünket és értelmiségi gondolkodásunkat súlyosan érintő álmarxista materializmus hagyatéka, ahol a tudás valami lényegnélküliként, másodlagosként, járulékként, az emberi anyagi valóságot kísérő és követő, alapjaiban komolytalan, az idealista ellenfelek harci munícióját tartalmazó szellemi produktumként értelmeződött.

Nem áll szándékunkban végigkövetni a felvetődő filo­lógiai és elmélettörténeti szálakat, elvarrásokat, elhallgatásokat, azonban az olvasónak mindenképpen eligazítást kell adni a tanulmány tárgyáról. Tulajdonképpen mivel foglalkozik akkor a tudásszociológia, és mit keres a peres eljárások vizsgálatánál?

Válaszunk abból a megfigyelhető, és a szakirodalom által rögzített tényből indul ki, hogy az emberi gondolkodás mindig ’valaminek a tudására’ mutat rá, azaz a tudat sajátossága (Husserltől kölcsönözhető kifejezéssel) ’tárgyi intencionalitása’^[5]. A tudás ebben az értelemben mindig tárgyi tudás, és nem üres mező. Funkcionális működés, a megismerés olyan térhódítása, amely látásmódot generál, kategóriarendszert teremt, végül sikeres cselekvésekhez vezet. A látásmód és a kategóriarendszer mindig ’valaminek’ a meglátása, felismerése, és / majd e rögzített ’valaminek’ a gondolkodás keretébe, rendjébe történő transzformatív felvétele. A tudásszociológia e megismerési dinamikának a leírási kerete, amely fókuszába emeli, és problémaként tematizálja a tudományos és az emberi érdeklődés tárgykiválasztásának mechanizmusát, azért, hogy ezen keresztül (vagy segítségével) bemutassa az emberi társadalom tudásrendjének működési folyamatait. ^[6]

A szociológia mentén tevékenykedő társtudományok már régen a tudás makro-, és mikro társadalmi működéséről írnak, a nélkül, hogy belebonyolódtak volna a tudás definiálásába vagy arculatának meghatározásába. Az emberi tőke elmélet – Teodor W. Schultztól kezdve Gary S. Beckerig – fontosabbnak tartotta a tudás gazdasági produktivitását elemezni, mint annak a boncolgatását, mi is voltaképpen a piaci hasznot hajtó tudás.^[7] Az emberi megismerést hivatalból kutató pszichológia pedig inkább a tudás megszerzésének folyamatára, átadására, a másik emberrel történő közlésre volt kíváncsi, semmint a platonikus kérdés újravizsgálatára.^[8]

A tudásszociológia kibontakozása a társadalmi intézményeket vizsgálók számára nem kis riadalmat keltett. Félelmük egyrészt felesleges, másfelől indokolt volt. Felesleges volt, mert a tudásszociológia nem tagadja a társadalom intézményeinek vizsgálati szükségességét, bár az kétségtelen, nem elégszik meg a gondolkodás és a tudás viszonyaitól letisztított intézményszociológiai eredményekkel. Mivel azonban a legtöbb szervezet-, és intézményszociológiai elemzés a tudásszociológia színrelépése előtt elválasztotta egymástól a vizsgált intézményeket és az adott intézménybe ágyazott tudást, a tudásszociológia által keltett riadalom egy kicsit érthető. A tudás folyamatainak leírása nélkül végzett vizsgálatok tévedéséért így is nagy árat kellett fizetni, mivel a tudás nélkülivé tett szervezet bemutatása számos vezérelhetetlen szervezeti modernizációt eredményezett, s néha úgy tűnt, jobb lett volna az egészhez hozzá sem kezdeni. A félreértés abban állt, hogy a szervezeti, intézményes mező nem két különböző alkotórész konglomerátuma – azaz szervezeti technikák, érdekek az egyik oldalon és a szervezeten belül működő tudások és értékek a másik oldalon –, hanem egy és ugyanazon folyamat két, csak analitikus módon megkülönböztethető elemének vegyülete. Az intézményes szervezeti viszonyok egyúttal tudásviszonyok, tudásobjektivációk, de a tudás intézményesítésének folyamata szintén létrehozta a saját szervezeti-technikai megoldásait, sőt végső soron érdekeket generált. Az intézmények át vannak szőve, át vannak itatva a tudás letörölhetetlen lenyomatával, egybesütve és egybeégve látják el az intézményesült tudás működtetésének társadalmi fel­adatát. Michel Foucault írta: „A tudás nemcsak a bizonyításokban él, hanem élhet a fikciókban, az elmélkedésekben, az elbeszélésekben, az intézményes szabályokban, a politikai döntésekben.”^[9]

Tanulmányunk tehát arról szól, hogy a tudásszociológia klasszikusai miként közelítették meg, és írták le, avagy tematizálták a jog, az igazságszolgáltatás, a bírósági eljárások világát. A tudásszociológiai érdeklődés adva volt, egyfelől a jog mindig titokzatos tere, másfelől a bírósági eljárások semmire vissza nem vezethető autonóm szabályai keltették fel a figyelmet. A jog ugyanis minden korban adottság, az emberi társadalom szükségképpeni velejárója, hasonlóan a művészethez, a valláshoz avagy a tudományhoz. Nem lehetséges a társadalom egészének, összességének (totalitásának) leírása a vizsgálat pillanatában működő jogi rendszer figyelmen kívül hagyásával.

A bírósági rendszer még érdekesebb, különösen egy bölcselő számára. Olyan rituálék, normák, szavak és beszédek keresztezik az eljárásokban elinduló útját, melyek sehol, még a jogi rendszer más területein sem találhatóak. Sőt, a nyelvi és a logikai elszakadás teljes, miközben az erkölcs egy-egy szabálya (normája) fel-felcsillan a bírósági eljárásjogokon kívüli jogterületeken (pl. a „ne ölj” parancsa a büntetőjogban). Erre az eljárásjogokban nem igen található példa. Esetleg erőltetetten, közvetetten, direkt politikai (jogalkotói) nyomásra kerül be az eljárási kódexekbe egy-egy szabály (pl. anyanyelvhasználat joga). A bírósági eljárásjogok konstitutív természete egyértelmű, közmegegyezés szerűen bizonyított. Az eljárásjog a jognak az a sajátos területe, ahol a szabályozott magatartások a való élettől a legtávolabb állnak, de leginkább nincs semmilyen kapcsolat közöttük.

Nem könnyű feladat a tudásszociológia terméséből válogatni. Maradva a kezdeteknél, a klasszikusokig (XIX–XX. század fordulója, eleje), a német és a francia szociológiai hagyományokhoz nyúlunk vissza. A két nemzeti szociológia gondolkodás és látásmódja eltér egymástól, ám a tudásszociológia kérdéseinek felvetése, a jog világának megértése közös vállalkozásuk. Max Scheler, Karl Mannheim és Émile Durkheim^[10] műveinek rendszerébe visszük be az olvasót. Írásunkban, reméljük, számos továbbgondolásra érdemes tanúságot talál a joggal foglalkozó közönség, természetesen ki-ki a maga álláspontja és szakmai pozíciója szerint értékeli majd mindezt. Lesznek, akik kritikusan szemlélve meghaladott nézeteket olvasnak ki sorainkból, mások talán egy új, korszerűbb gondolkodásra irányuló inspirációt fedeznek fel. Igazából tanulmányunk ezen utóbbi csoportnak szól.

2. A modellek

Max Schelert a tudományos világ a tudásszociológia megalapozójaként tartja számon. Nevéhez fűződik a terminológia megszületése, a tisztán tudásszociológiai gondolkodásmód elindítása. Munkáiban külön vizsgálati irány a jog működésének megértése, a jog rendszerének, mint az emberi történelmet irányító szellemi, kulturális folyamat egyik megjelenési ágának bemutatása. Scheler előtt nem volt szokás a jogot, mint társadalmi tudásformát leírni, ráadásul mindezt a történeti folyamatba ágyazva előadni. A jog eredetileg a nép azon lelkületéből származott – írta –, amely a mítoszok, a hagyományok és a mondák világában rejtőzött, ám Babilon és Róma népénél más, egyéb feltételek irányították a keletkezés pillanatát. Babilon és Róma esetében már a jog megszületésekor adva volt az elemi természettudomány, a filozófia, a tiszta logika, így a jogi-logikai gondolkodás ott jelent meg, ahol működött a görög eredetű tiszta matematika. Ennek köszönhetően alakult ki a jogtudomány egysége, logikája, rendszere, a jog szo­ciális karaktere. A történetileg kialakult (jogi) logikai gondolkodás ellenére a jog pozitív értelemtartalmát, valamint a javak jogi eloszlására kivetített uralkodó társadalmi ethoszt, a politikai uralkodó rétegek és csoportok szociális hatalomgyakorlásra irányuló akarattartalma határozta meg.

Álláspontja kritika volt Jehring jogtanával szemben. Scheler különösen Jehringnek a bírói ítélet társadalmi természetére vonatkozó felfogását vitatta. A modern jogban – vélte – nem a bírói ítélet, hanem a törvények és a törvények alkotói határozzák meg a jogi célokat, egyúttal a jogi gondolkodás logikai motivációit, ergo a jognak e vonása élteti tovább a római jog intézményeit. A római uralmi technikák a politikai uralmi kapitalizmus korában éppúgy nem működnek, ahogy a római uralmi viszonyok sem.

Scheler – szem előtt tartva egy etikai rendszer kidolgozását – a jog számos kérdésével etikai munkájában foglalkozott.^[11] Megközelítési módszerének köszönhetően a jogi szabályozásra mint a társadalmi és jogi aktorok együttműködésének, kapcsolódási rendszerének mozgatójára tekintett, ahol a jog a felelősség biztosításában, az államtól elkülönült magatartási rendszerek szabályozásában játszik szerepet. Amíg az állam a szellemi javak mellett más, attól eltérő törekvéseket képvisel (uralom, hatalom, pozitív jog kialakítása, népjólét) addig a jog – még pozitív jogként is – megmarad a szellemi eredet talaján. A hatalom és a jólét vitális jellegű, a jog értékei tisztán szellemi természetűek.^[12]

Scheler egy, a társadalmi stabilitást biztosító, a szellemi értékekre és magasabb eszmékre épülő intézményesített jogrendet tekintett az ideális etikai értékállapotokat hordozó társadalom számára elfogadhatónak. Tudományelméleti módszertana miatt a reálszociológiai folyamatok bemutatását mellőzte, de rámutatott a jogi rendszer kettős természetére, a szellemi bázison működő intézményes rend létére.

Karl Mannheim tudásszociológiájának jogra vonatkozó üzenete összetett és bonyolult filozófiai – szociológiai környezetben kereshető. Gondolkodásának főbb axiómáit érintve, ki kell emelnünk a tudás léthez kötöttségének tanát, a tudás csoport bázisú szerveződését, a társadalmi gondolkodásmódok pluralitását, az ideológia és az utópia gondolkodási(és kategória) rendszereinek visszafordíthatatlan kiépülését. Az erkölcs, az életformák, a jog, a művészet, a vallás szellemi képződmények – írta –, kapcsolódnak a tudáshordozó csoportok világnézetéhez, ami integratív erő, a világról való gondolkodás módja, sajátos beállítódási rendszer.

A mannheimi tudásszociológia mindezek ellenére nem tartalmaz szisztematikusan kifejtett jogelméletet. Mannheim számára a jogelmélet és jogszociológia területén a nagy inspirátor Max Weber, aki – sokszor – vitapartnere. E sajátos helyzetnek köszönhetően a mannheimi álláspont e vitából „visszafelé” olvasva érthető. Mannheim a „Gondolkodás struktúrái” c. kötet egyik tanulmányában arról írt, hogy Weber éppen a jogi fogalmak kulturális tárgyi világba való beilleszkedésének problémáját ugrotta át. A jogi fogalmak ugyanis részei a kulturális tárgyi világnak, mivel szellemi tartalmak és csak a gondolati tételezés által léteznek.^[13] Weber az állami intézmények erőszakszervezetének látható alakzatához kapcsolja a jogot, ami nem ment fel az alól, hogy megfejtsük a jogi fogalmak szellemi tartalmának titkát. ^[14]

Weber azonban Mannheim szerint alapvetően individualista állásponton áll,^[15] ezért a jog nem a nominalista nézőpontból, hanem csak a csoport / közösségi álláspontból elemezhető és érthető meg. Maga az individualista álláspont történeti nézőpont – írta Mannheim –, így – tesszük hozzá – a meghaladása is.^[16]

A szövegekből körvonalazódó mannheimi jogelmélet alapvetően tudásszociológiai ihletettségű, a gondolkodás (és társadalom) története, valamint a jogi jelenségek – mint szellemi képződmények – irányából építkezik. Társadalomtörténetileg akkor lesz izgalmas a jogi fogalmak (jogelméletek) története – írta Mannheim –, amikor a polgárság a saját gondolkodási hagyományait megtagadva a konzervativizmus talaján szembeszállt a természetjoggal.^[17] A konzervativizmust a természetjog elleni küzdelem tette egységessé, történetileg pedig Savigny és a történeti – jogi iskola végezte el a kritika napi munkáját, megteremtve a jogi formalizmust^[18], a jog fogalmának a törvényhozóhoz kötését.^[19]

Adam Müller tanításának elemzése során Mannheim a bírói gondolkodás különböző típusának történeti – tudásszociológiai jellemzőit fejtegette.^[20] Gondolatmenete a jogi gondolkodáson belüli fordulatot mutatta be, ami nem volt más, mint a természetjogra épülő gondolkodási és ítélkezési sablonok átalakulása. Amíg a természetjogi gondolkodás, generalizáló gondolkodásként, az általános (törvény) és az egyedi eset megfeleltetésével dolgozott, addig az új gondolkodási stílus a különöst, mint a totalitás belső vonatkozását ragadja meg. A bírói döntés e fordulat szemléltetésének prototípusa. A racionalizmus (a természetjog) a tisztán gondolkodó, elméleti és szemlélődő emberből indult ki, a passzív, döntéseket nem hozó azokat csak igenlő vagy tagadó emberből. Az élő gondolkodást képviselő ember döntéseket hoz, ítél és közvetít. A dinamikus szintézis (a konzervativizmussal összefonódó történeti – jogi iskola) a kontemplatív, szemlélődő emberkép áttörését hozza magával, a gondolkodás élő funkcióba lép.^[21]

Mannheim a történeti iskola jogi fogalmait – jóllehet azok szellemi képződmények – nem tekintette önálló lábakon álló és önkényes gondolkodási rendszernek, hanem a konzervatív gondolkodási stílus részének. E kutatói meglátás módszertani implikációkat is takar, de Mannheim üzenete egyértelmű: a jog és a jogfejlődés, a jogról való gondolkodás nem közömbös az eszmék és a nagy tudásrendszerek története számára. A gondolkodási stílus vizsgálata pedig kulcsot ad megértéséhez.

Mannheim kultúraszociológiájában a jogot és a jogi gondolkodást szellemi (kulturális) fejleményként (objektivációként, intézményként) ábrázolta. „[..a kultúraszociológia az a tudomány, amely a kultúra nevű alapjelenséget a szociológia fogalmi síkjáról szemléli.]” – írta.^[22] A módszertani következmény azonban egyértelmű, különbséget kell tenni a jog tudománya és a szociológiai szemléletmód jogfelfogása között. „Ha a ’jog’-ról, ’jogrend’-ről, ’jogtétel’-ről beszélünk, különösen szigorúan ügyelnünk kell a jog és a szociológiai szemléletmód megkülönböztetésére. A jogtudomány arra keres választ, hogy mi tekinthető fogalmilag jognak. Azaz: ha logikailag helyesen járunk el, milyen jelentést – ez pedig annyit tesz milyen normatív értelmet – kell tulajdonítanunk egy jogi normaként fellépő nyelvi alaknak. A szociológia viszont azt kérdezi, hogy mi történik egy közösségen belül ténylegesen azért, mert fennáll annak az esélye, hogy a közösségi cselekvésben részt vevő emberek – közülük is elsősorban azok, akiknek a kezében ténylegesen befolyás összpontosul, vagyis akiknek társadalmilag releváns befolyásuk van a közösségi cselekvésre – szubjektíve érvényesnek tekintenek valamilyen rendet, és gyakorlatilag is ekként cselekednek, azaz hozzá igazítják saját cselekvésüket.”^[23]

A két terület terjedelme és nagysága eltérő, mint ahogy hozadéka is. „…a jogi szemléletmód a szociológiainál többet ragad meg a »jog« alapjelenségének sajátosságaiból. A jogi jogfogalom a jogélmény alapján jön létre, ami mintegy előtte jár. De éppen a jog jelenségének van meg az a tulajdonsága, hogy már az eredeti átéltség tartalmazza a »kellésmozzanatát«. A kellés ezen mozzanatát azonban teljesen megőrzi a már elméleti beállítódással dolgozó »jogi szemlélet.«”^[24]

Mannheim azonban egy harmadik, nem tudományos tudásszociológiai paradigmarendszert is leírt, a jog hétköznapi szemléletét. A hétköznapi gondolkodásban a jogra vonatkozó ismert és bevett fogalmak eltérő értelmet kapnak, mivel pl. az érvelés „[… (a »perlekedés« értelmében) ugyan fogalmiságokból összetevődő folyamat, de totális értelmét tekintve elméleten kívüli, mert egy átfogóbb beállítódásnak, a jog átélésének a függvénye. Mármost a jog eredeti átélésében az érvényesség mozzanatot foganatosítják ugyan, de nem megismerik.]”^[25]

Nem megismerés, hanem érvényesség. A jogviták során, a jog hétköznapi szemléleténél maradók a jog jelenségét „[…jóllehet megragadják, de nem vizsgálják, s végképp nem megismerik”].^[26] A jogi élet mindennapjai nem a jog megismeréséről szólnak, ennek megfelelő terepe a jogtudomány lenne. A hétköznapi jogi élet szereplőinek gondolkodása a jog »belülről« való megragadása, ám ez nem adekvát és nem immanens vizsgálódás. A tudományhoz – írta –, hozzátartozik ugyanis a távolságtartás. „Van olyan távolság, amelyből az érvényesség mozzanat még látható (jogfilozófia) és van olyan, amelyben már eltűnik.”^[27]

Akkor, amikor a távolságtartó megismerés az érvényesség kérdését feladja, a jogi jelenségek egészét [„.. az élet és átélés totalitásával való összefonódottságában és elkötelezettségében mutatja be.”]^[28] A jogi beállítódásból azonban sohasem lehet meglátni, hogy a beállítódás kialakulása már megelőzte a jogi jelenséget; [„.. a jogi beállítódás jellege nem megragadható, ha már értelemtartalmához igazodunk, ha már beléptünk érvényességi szférájába.”]^[29] Ki kell lépni belőle, a tudomány távolságtartó módszerével – a jogtudomány avagy a kultúraszociológia eszközeivel – kell közeledni a jogi jelenséghez. A kultúra szociológiai szemlélete egy nem immanens vizsgálódás, egy olyan látásmód végigvitele, amely [„.. feltárja minden kulturális képződmény funkcionalitását.”]^[30] Márpedig a jog szellemi képződmény, kultúraszociológiai objektum, gondolkodási forma.

Amit Mannheim ajánl, az a jogi jelenségnek – mint kultúraszociológiai és szellemi tárgyaknak –, több síkú megközelítése, megismerése, leírása, ahol mindegyik megismerési sík más és más eredményekre vezet.^[31] Létezik azonban egy sajátos, csakis a szellemi képződményekre vonatkoztatható megismerési módszer is, ez pedig a ’genetikusszemléletmód’. A ’genetikus interpretáció’, amely lehet értelem-, vagy eszmetörténeti-genetikus interpretáció, nem a keletkezésre irányul, hanem egy értelmi tartalom szellemi eredetét kívánja megragadni. Tipikusan ilyen – írta Mannheim – a természetjog, amely a jogi tartalmakat visszavezetve egy ideáltipikus rendre, a szellemi eredet problémaköre körül épült fel.

Mannheim módszertani végkövetkeztetése végül elvezet az intézményekhez, a szellemi tartalmak mögötti rendszerekhez. Úgy véljük Mannheim nem Webert helyettesítő, hanem kiegészítő jogszociológiai – jogelméleti rendszert épített fel, tudásszociológiai (illetve kultúraszociológiai) megközelítéssel. Rávezet bennünket a jog jelenségének, mint szellemi tartalomnak, gondolkodási formának a megértésére. A szellemi realitásokról – írta – [„…mindig csak annyit tudunk, amennyire fogalmukat megalkottuk. Ezek azonban nem egyszerűen leíró fogalmak, azaz tartalmukat nemcsak közvetlenül az elmélet-előtti jelenség határozza meg, hanem e tartalom mindenkor a legszorosabban összefügg az egész fogalmi rendszerezés és a benne rögzített problematika állásával.”]^[32]

Mannheimnek a jogi jelenségeket újszerűen megközelítő szociológiája mellett meg kell említenünk a tudások termelőjéről, a szociológiai csoportról írott elemzéseit is. A csoportnak, mint a gondolkodást teremtő és termelő egységnek középpontba állítása ugyanis termékeny módszertani kiindulópont lehet a jogászi gondolkodás, különösen a bírói gondolkodás megértésében. A csoport korábbi homogén tartalmát (pl. Scheler fogalmi rendszerét) Mannheim felbontotta, ezáltal lehetővé tette a csoportnak – mint (tudás) szociológiai képződménynek –, és a csoporttagoknak – mint tudásszociológiai alanyoknak – a pontos vizsgálatát. Az elemzés egy nagyon gazdag társadalmi viszony és struktúrarendszert mutatott be a csoport működésének rendszerében, hálózatában.^[33]

A mannheimi tudásszociológia talán nem annyira a szakmai gondolkodás, hanem a csoportok (és tagjai) általános tudásszociológiai pozíciójának leírásához nyújt kiindulópontot. Ennek ellenére a szakmai gondolkodás szociológiai tartalma Mannheim alapján feltölthető, és leírható a jogi tudás előállítása aktív szereplőinek, avagy a jogi valóságot alakító domináns csoportok (bírói csoport) tudáspozíciójának jellegzetessége. Elemezhető a csoport és tagjainak tudásszociológiai kapcsolata, a csoportok önértelmezéseinek környezeti irányultsága, a beállítódások, az egyéni jog értelmezés és jog megértés folyamatainak szerkezete.

Mannheim törekedett arra, hogy egy olyan szociológiát dolgozzon ki, amelynek tárgya a gondolkodás reálfolyamata, az, ahogy az emberek gondolkodnak. A jogi élet szereplői nagy részének – például a bírónak – gondolkodási stílusa nem a tudományos megismerésből ered, ezért a tudományos vizsgálatok módszertani útmutatója e sajátos gondolkodási szerkezetek elemzésekor szóba sem jöhet. Mannheim egyébként élesen elválasztotta a jog tudományát, a jog szociológiájától, és a tudomány előtti jogi gondolkodástól. A tudásszociológia egy olyan látásmód, ami képes visszacsatolni a „hétköznapi gondolkodásra”, általa vizsgálhatóvá válik a különböző társadalmi csoportok jogértelmezése, avagy a társadalmi tudásformák jogra vonatkozó interpretációja. Mannheim számára ugyanis – még egyszer kiemeljük – a jog rendszere nem pusztán a jogintézmények világa, hanem gondolkodási mód, a valóság feldolgozásának és elsajátításának aktív értelmezési síkja. Az aktorok, a szereplők, a jogi hivatásrendnek, mint csoportok és csoporttagok, éppen a jog értelmezésén, feldolgozásán, tudásformáinak termelésén keresztül kapcsolódnak egymáshoz, egy szellemi (és tudásszociológiai) hálózat tagjaivá válva. A sem kizárt, hogy a jog intézményesített tudásának termelőiként a jog normáinak immanens világképén keresztül a jog realitásának stratégiáját határozzák meg (jogalkotók).

Émilie Durkheim – a bemutatandó másik modell kidolgozója – a francia szociológia klasszikusa. Szociológiáját a szakmai közvélemény sokáig nem tekintette tudásszociológiának, és az életműnek a jog és a jogrendszer működésére vonatkozó eredményeit is elhanyagolták. Magyarországon Némedi Dénes érdeme, hogy Durkheimre ma már tudásszociológusként is tekinthetünk^[34], s műveinek ismerete pedig nélkülözhetetlenné vált a jog tudásszociológiai megközelítésében.

Durkheim a tudás társadalmi természetéről 1911-ben Bolognában tartott előadásában kifejtette, hogy az értékek, a gondolatok, az eszmények társadalmi meghatározottságát úgy kell érteni, miszerint az ember által használt fogalmak az ember gondolkodásának konstrukciói. A fogalom már eleve kifejez valamit, ezért megspórolható annak az útnak a vizsgálata, amelyben a fogalom elnyeri tartalmát.^[35] Csak az ember tud a valóságon túlmenően, tapasztalatával nem egyező eszményeket képezni, s ezekhez aztán valóságként (társadalmi tényekként) igazodni. „Az alapvető társadalmi jelenségek, a vallás, az erkölcs, a jog, a gazdaság, az esztétika nem egyebek, mint értékrendszerek, következéskép: eszmények.”^[36]

A későbbi társadalomtörténeti munkáiban kiemelten hangsúlyozott ’kollektív tudat’ álláspontja szerint olyan tudásrendszer, amely világos, reflektált ismereteket hordoz, és a tudat közösségeként működik. A kollektív tudat mellett megkülönböztette az adott társadalom tudati rendszerének összességét (a társadalmi tudatot), amely – különösen a fejlett társadalmakban – ihletője és hordozója számos kollektív társadalmi magatartásnak. „A bíráskodás, a kormányzás, a tudomány, az ipar funkciói, egyszóval minden speciális funkció pszichikai jellegű, hiszen mindezek reprezentációk és akciók rendszerei, ugyanakkor nyilvánvalóan kívül esnek a közös tudaton.”^[37] Durkheim aztán inkább kollektív reprezentáció fogalmát használta a kollektív tudat helyett, mivel e fogalom tartalma a kollektív tudatnál gazdagabb. A kollektív reprezentáció önmagában tagolt, anyagi vagy szellemi szubsztrátumot hordozó rendszer, benne az anyagi tények maguk is reprezentációk. A reprezentációk különböző formái hatnak egymásra, saját törvényeik szerint kombinálódnak, szubsztrátumukkal a függés és függetlenség viszonyában állnak. A kollektív reprezentációk az egyéni pszichikumtól függetlenek, viszont alapját képezik az emberi – egyéni gondolkodás kategóriáinak, a világ felfogásának logikai és megismerő formáinak. Marcel Maussal írt közös tanulmányában gazdag etnográfiai anyagon bizonyította be, hogy [„…az osztályozási mintákat a legközelebbi és a legalapvetőbb társadalomszervezet nyújtotta… Az első logikai kategóriák társadalmi kategóriák voltak, a dolgok első osztályai pedig valójában emberek osztályai, amelyekbe ezeket a dolgokat besorolták. … A dolgok csoportjai úgy rendeződnek, ahogyan az emberek csoportjai egymásba ékelődnek…”]^[38]

Durkheim jogfelfogásának koordinátáit e tudásszociológiai alapvetések jelölték ki. A jog típusai egyrészt igazodnak a társadalom – gondolkodási stílust magában hordozó – két nagy társadalomtípushoz, a mechanikus szolidaritás (a kollektív tudat színtere), valamint az organikus társadalom (a társadalmi tudat tere) világához. Közös vonásuk azonban, hogy mindkét társadalomban a jog a társadalmi szolidaritás szimbóluma. A társadalmi élet, ha tartós, határozott formákat vesz fel, megszerveződik és joggá alakul. A folyamatban a jog [„nem más, mint maga ez a szervezettség, legszilárdabb és legpontosabb formájában.”]^[39] A társadalom általános élete semmire sem terjedhet ki anélkül, hogy a jogi élet ne terjedjen ki ugyanakkor és ugyanolyan mértékben.

Normális esetben a jog harmonizál az erkölcsi szabályozással. Az erkölcs a jog alapját képezi, kizárólag az erkölcsre épülő társadalmi szolidaritási formák másodlagosak. A jog különböző típusai pontosan fejezik ki a társadalmi szolidaritás állapotát és fajtáját, ezért, ha megkeressük a jog különböző változatait, megtaláljuk a társadalmi szolidaritás releváns típusát.

A durkheimi tétel következtében a jogrendszer társadalmi szolidaritás szerinti tipizálása kiszorítja az összes többi jogágazati felosztást. Értelmét veszíti a magánjog – közjog, a családjog – polgári jog megkülönböztetése, amit Durkheim korának jogtudománya egyébként használt és alapvető felosztásnak tekintett. Hangsúlyozzuk, a felosztás mögött az a meggondolás áll, miszerint a jog szankcionált magatartásokat tartalmaz, ezeket fogja egybe, e magatartások pedig az adott társadalmi szolidaritás szintjét fejezik ki.

A normasértés szankciói két csoportra bonthatók. Az első csoportba tartozók „fájdalmat okoznak”, státuszában az érintett személyt kisebbítik, céljuk a személyt megfosztani valamitől, vagyonától, becsületétől, életétől, szabadságától. Ezek a represszív szankciók, a büntetőjogra tartoznak, és a mechanikus szolidaritáson nyugvó társadalmak tartozékai. A szankciók másik típusa az eredeti állapot, a [„természetes alakjukban megzavart viszonyok helyreállítását”] célozza meg. E szankciók az organikus szolidaritású társadalmak jogi rendszeréhez tartoznak.^[40]

A mechanikus szolidaritású társadalom (Durkheim pontos megfogalmazása: mechanikai avagy hasonlóságon alapuló szolidaritás) megfelelő jogtípusa a büntetőjog. A mechanikus szolidaritás megszakítása bűntett, így az elkövetőt mindig büntetni kell. Igaz, néha azok a cselekedetek is bűntettnek minősülnek, melyek ártalmasnak látszanak, vagy annak tűnnek a csoport számára.

Durkheim jogszociológiai elképzelései e ponton közvetlen tudásszociológiai elemzéssé változnak. A szankcióval sújtott magatartás a kollektív tudatot, a kollektív és közös tudati integrációt (a kollektív reprezentációt) támadja, így „… [egy cselekedet akkor bűn, ha sérti a kollektív tudat erős és határozott állapotait.]”^[41] A deviancia a kollektív tudat által biztosított társadalmi integráció sérelmét okozza, s mivel a jog és az erkölcs harmonizál egymással, a deviancia szembe feszül a társadalom erkölcsi normáival is.^[42]

A hatalom elsődleges célja és feladata a kollektív hiedelmek, hagyományok, gyakorlatok tiszteletben tartásának biztosítása, „[…azaz védelmezze a közös tudatot minden belső és külső ellenséggel szemben.]”^[43] A közös tudatban lévő kollektív erő „átszáll” erre az irányító hatalomra, osztozik és részesedik a kollektív tudat hatalmában, ereje az egyéni tudatok feletti hatalmából ered.

E jogrendszerben a bíró mozgástere szűk, feladata, hogy az egyedi esetre alkalmazza az általános rendelkezéseket, de a büntetést az esetleges, és egyéni magatartások mellett valamennyi „hibás” cselekedetre már előre meghatározta a társadalom. A joggyakorlat hagyományai szerint a bíró kiszabhatja a büntetést, de nem térhetett el a korábban alkalmazott büntetési módoktól. Sőt, a bírói hatalom megnyilvánulásaként a bíró minősítheti a vádlotti magatartást, de – írta Durkheim – e minősítésnek nincs igazából jelentősége. A megtorlás a társadalom reakciója, mégpedig néha heves reakciója a kollektív tudat (erkölcsi és jogi normái) megsértésére. Szankció a társadalmi integráció bomlasztása miatt, jóllehet külön testület (a bírói szervezet) közvetítette a társadalom reakcióját.

A mechanikus szolidaritású társadalmakban a bűnhődés nem kapcsolódik szorosan az elkövető személyes életéhez. Valami ’szent’ dolgot akarnak megbosszulni, néha tértől és időtől elvonatkoztatott reprezentációk sérelmét. „[…a büntetőjognak nemcsak az eredete lényegileg vallási, hanem mindig megőrződik benne bizonyos vallási jelleg: a cselekmények, amelyeket büntet, valamely transzcendens lény vagy fogalom elleni támadásnak tűnnek.]”^[44]

Illuzórikus kollektív tudati reprezentációk állnak a büntetőjog központjában. Szükségszerűek, mert közösségi eredetűek és védik a közösséget. A közösség megköveteli a tudati reprezentációkkal való hasonulást, ennek megtagadása, vagy felborítása büntetést von maga után. A büntetés a közös tudat teljes vitalitásának megőrzését vállalta magára, a társadalmi kohézió sértetlenségének garantálását, ezért tartoznak ehhez a jogtípushoz a fájdalmat okozó büntetések.

A jog másik típusa az organikus szolidaritás társadalmához kötődik. A bíró nem a represszió eszköze, hanem ő az, aki helyreállítja az eredeti állapot. A pervesztes felet nem szégyenítik meg, becsületén nem ejtenek foltot, a (restitutív) szankciók voltaképpen közömbösek, mert sem az egyéni érzületnek, sem a kollektív tudatnak nem részei (vagy csak nagyon gyengén kapcsolódnak hozzá). A restitutív jog specializálódott szervezeteket hoz létre, konzuli, munkaügyi, közigazgatási bíróságokat, s „[…még a legáltalánosabb része, a polgári jogi is csak speciális hivatalnokok, bírák, ügyvédek, stb. révén működik, akiket egy egészen sajátos kultúra tesz alkalmassá erre a szerepre.]”^[45]

A restitutív szabályok nagyrészt kívül esnek a kollektív tudaton, ám a kollektív érdekeltségük nem vonható kétségbe. A kollektív érdekeltség elsődleges biztosítéka maga a jog, hiszen a jog e társadalomban „[… elsődlegesen társadalmi dolog, és más a célja, nem a panasztevők érdeke. A bíró, aki egy válási keresetlevelet vizsgál, nem azt igyekszik megállapítani, hogy kívánatos-e a szétválás a házasfelek számára, hanem azt, hogy a felhozott okok beleillenek-e a törvény valamelyik kategóriájába.]”^[46]

A jog által szabályozott jogviszonyok megalapozásához és módosításához szükséges a társadalom akciója, pusztán az érdekeltek egyetértése elégtelen. A szerződésnek kötelező ereje van a felek számára, de a kötelező erőt a társadalom biztosítja, így minden szerződés feltételezi, hogy a társadalom kész beavatkozni a szerződés betartása érdekében. „A társadalom jelen van tehát minden olyan viszonyban, amelyet a restitutív jog határoz meg, még azokban is, amelyek a legtökéletesebben magánjellegűnek látszanak, és jelenléte attól még, hogy legalábbis rendes állapotában nem érződik, nem kevésbé lényegi.”^[47]

A restitutív szankciókkal járó szabályok kiesnek a közös tudat köréből, mert az általuk szabályozott viszonyok nem érintenek mindenkit azonos módon. A szabályok lehetnek negatívak, azaz tartózkodásra kényszerítők, és pozitívak, az együttműködés szervezésére összpontosítók.

Figyelmünket végezetül az eljárásjogra fordítjuk. Durkheim szerint az eljárásjog – akár büntető-, polgári vagy kereskedelmi eljárásról van szó – az eljárásban részt vevő felek szolidaritását biztosítja az igazságszolgáltatás gépezetében. „A különböző igazságszolgáltatási szabályok csak számos funkció – a bírák, a különböző védőügyvédek, az esküdtek, a felperesek és az alperesek stb. funkciói – együttműködésének köszönhetően alkalmazhatók; az eljárásjog rögzíti, hogyan kell egymással kapcsolatba lépniük és működniük. Egyenként megmondja milyennek kell lenniük és mi a szerepük a szerv általános életében.” ^[48]

A kooperatív viszonyokat szabályozó normáknak csak restitutív szankciói vannak. A kollektív tudat hatása alól ’kicsúsznak’ ugyan, mivel specializáltak, s így egyre kevesebb számú ember látja át a teljességüket, ám e szabályok „[…nem rendelkeznek azzal a magasabb rendű erővel, azzal a transzcendentális hatalommal, amely engesztelést igényel, ha megsértik.]”^[49] A szabálysértés nem érinti a társadalom közös lelkét, sőt néha még az egyes csoportokét sem, így a normasértés mérsékelt reakciókat vált ki.

Durkheim – álláspontunk szerint – a jogi jelenségek tudásszociológiai szekularizációját hajtotta végre, amikor a jog két típusát elemezte. A mechanikus szolidaritás társadalmában a kollektív tudat, mint a közösség mindenütt jelenlévő, mindent meghatározó tudása állt a jogi rendszer mögött. A jogellenes cselekedet a kollektív tudat ellen irányul, a kollektív tudat ezért transzcendens, mindenre kiterjedő hatalomnak tekinthető. Az organikus szolidaritás társadalmában a jog – többedmagával együtt – kiszorul a kollektív tudat terrénumából, társadalmivá válik, viszonya a társadalom részterületeivel már nem a homogenitás, a mindenre kiterjedő azonosság. Kapcsolata a heterogén viszonyok között alakuló partikuláris kapcsolódás, s e kapcsolatok fő kérdése a jog érvényessége. A szerződéses (kötelmi) viszonyokon felépülő jogi rendszer nem nélkülözheti a társadalmiság mozzanatát, mivel a szerződésen alapuló jog sokféle tapasztalat összefoglalása; előrelátása annak, amit egyénileg nem tudunk szabályozni. A szerződéses viszonyba lépéskor felvállaljuk a társadalmiság kötelékét, olyan kötelezettségek teljesítését is, amelyre nem szerződtünk – írta Durkheim.^[50] A társadalom és az egyén kooperációjában kimutatható így egy szándékos és egy nem-szándékos, egy intencionált és egy nem-intencionált tudati mozzanat. A helyzet paradoxona, hogy a társadalomból fakadó másodlagos mozzanatok ereje néha erősebb, mint a kooperációba lépéskor felvállalt elkötelezés súlya.

Durkheim a társadalom jogi szabályozásának alapját, a társadalmi integráció tudásszociológiai alapját, problémáit feszegette. Életművében e kérdésekre több választ adott, így például az „Öngyilkosság” c. művében felerősítette, és a modern társadalomra is kiterjesztette a kollektív tudat (a szabályozási, vagy egyén fölötti társadalmi sík) hatalmát. A szabályozás hatalmát ezután az államnak adta, mivel az állam maga is a kollektív gondolkodás szerve.^[51] E minőségében pedig a tudásszociológia tárgya.

3. Következtetések

Nem a leírtak összefoglalása nehéz feladat, hanem meggyőzni az olvasót arról, nem poros, százötven évvel ezelőtti történeteket olvasott. A bemutatott gondolatok utóhatása ugyanis két irányba ágazik el, az egyik a társadalomtörténet futópadja, a másik az időközben felépült tudásszociológia piramisa.

Ami az utóbbi vonulatot illeti, a megismert modellek számos ponton megkerülhetetlen tételeket állítottak fel. A jogi élet és a jogi rendszer elemzésénél maradva, rögtön a jogtudományok és a szociológiai látásmód differenciált kettősségének tényét, ami több későbbi szerzőnél visszaköszön.^[52] Egy ilyen hangsúlyos tételt kimondani csakis a tudásszociológiai látásmód alapján lehetett, nevezetesen a gondolkodási, és megközelítési síkok autonómiáinak, a különböző értelmezési és értékelési lehetőségek egyenlőségének talaján. A jog érvényességének és leírásának problémai nem azonos gondolkodási beállítottság tárgyai, ezért sem éri meg az egyik kategoriális irányultságát számon kérni a másikon.

A tudásszociológia kezdeti modelljei rávilágítottak arra is, létezik egy tudományon kívüli, ám nem kevésbé fontos jogértelmezési keret, a hétköznapi gondolkodás, a mindennapi élet jogra vonatkozó reflexív síkja. A jogi rendszer mozgásának pontos ábrázolásakor nem tekinthetünk el ettől, mint ahogy azoknak a mechanizmusoknak a vizsgálatától sem, ahol a különböző megközelítési és értelmezési rendszerek egymással találkoznak, nevezetesen a bírói eljárás folyamatának tudásszociológiai átvilágításától.

A klasszikusok hitet tettek a mellett, hogy a jogi jelenségek részei a társadalom kulturális világának, annak szimbolikus tárgyai (vagy éppen tudati reprezentációi), és e minőségükben a művészet, tudomány, azaz az ember alkotta szimbolikus tudásrendszerek mellett van a társadalomtörténeti helyük. Kísérletezett ezzel a tétellel a XX. század marxista filozófiája is,^[53] de módszertani és gondolkodási kiindulópontja miatt (az absztrakt munka modell és a szellemi jelenségek, mint visszatükröződési formák) nem tudott máig ható eredményeket felmutatni. A tudásszociológia ellenben, amely a szimbolikus valóságot valóságként kezeli és az intézményeket nem választja le a szimbolikus világról, képes megértetni, hogy a társadalmak története a jogi jelenségek nélkül éppúgy elképzelhetetlenek, mint művészet vagy tudomány nélkül.

Igazságtalanok lennénk, ha nem utalnánk pár szóval azokra a klasszikus tételekre, amelyeket az utókor aktívan továbbépített. Talán az elsők között kell megemlítenünk a gondolkodás kategóriarendszerének (a valóság felfogásának, érzékelésének és észlelésének) társadalmi meghatározottságának durkheimi – maussi tételét, amit a hatalom terének, illetve a szimbolikus uralom fennmaradásának és újratermelésének vizsgálatával Michel Foucault és Pierre Bourdieu bontakoztatott ki és tett a XX. század végének generális törvényszerűségévé.^[54] Tudva azt, hogy a jogi gondolkodás kategóriarendszere, logikai és fogalmi készlete éppúgy osztozik az emberi gondolkodás tulajdonságaiban, mint bármilyen nagy szimbolikus reprezentáció (művészet, vallás, tudomány) valóságértelmezési és -feldolgozási rendszere, semmi okunk nincs feltételezni, hogy a jogi gondolkodás kivétel lenne a hatalom tudása (Foucault) és az uralom fogalmi beégetésének (Bourdieu) trendjei alól. Közvetlen és totális hatásában a bírósági eljárások terepe az, ahol a direkt legitimáció fogalmi és kategoriális szinten megtörténik, és e tényt más, nem tudásszociológiai vizsgálatok igazolták.^[55]

A modellek és utómunkálataik hipotézisként szolgálhatnak egy nagyobb terjedelmű vizsgálatban, s a korrektség követelményének teszünk eleget, amikor elismerjük a klasszikus tudásszociológia művelőinek érdemét. Számos probléma vetíthető vissza a kezdetekre, így például a jognak a társadalmi integrációt a gondolkodás, a tudás kategóriái által, avagy közvetlen magatartás szabályozási mechanizmusaival biztosító funkcióinak kérdése. Mannheim azon gondolata, miszerint a mindenkori tudás a mindenkori társadalmi létállapothoz kötődik, egy, a jogi jelenségeket a tudásszociológia álláspontjáról vizsgáló szemléletmód számára egyenértékű azzal, hogy a jogi tudást, a jogról szóló tudást, a jog tudását, a jog ismeretét, észlelését és a jogi gondolkodást magát bekössük a mindenkori konkrét létviszonyok adott realitásába. Mert ekkor derül ki, hogy jogi gondolkodás különböző módozataiban és formáiban megbúvó stratégiák, illúziók, reformok, tervek és jövőre irányuló intenciók éppúgy annak a reális társadalmi állapotnak a termékei, mind a jog ’legbrutálisabb’ szabályai. Természetesen megfordítva is igaz, a létimmanens, az adott létre – valóságra – visszamutató és abból építkező tudások működhetnek csak a jog tudásszociológiailag feltérképezhető rendszerében.

 

Gyekiczky Tamás
bíró, habilitált főiskolai tanár, PhD (FKMB)

 

---

^[1]  Robert K. MERTON: The Sociology of Knowledge. Im: Social Theory and Social Structure. XII. fejezet. New York, The Free Press, 1949. Merton egy sémát állított fel a tudásszociológiai kutatások számára, amelynek vezérfonalként kell irányítania a vizsgálatokat.

^[2]  „A tudásszociológia léte természetesen nem elnevezés kérdése. Létezésének minimálisan szükséges feltétele, hogy a fejtegetésekben és a kutatási gyakorlatban meghatározható legyen egy központi probléma, érdeklődési irány, sajátos megközelítési mód, mint kikristályosodási pont. A tudatra, tudásra vonatkozó durkheimi állítások esetében ez a probléma hiányzik.” NÉMEDI Dénes: Durkheim. Tudás és társadalom. Budapest, Áron Kiadó, 1996. 136.

^[3]  KARÁCSONY András: Bevezetés a tudásszociológiába. Budapest, Osiris–Századvég, 1995. 8.

^[4]  POKOL Béla: Szociológiaelmélet: Társadalomtudományi trilógia I., Budapest, Századvég Kiadó, 2004. http://nbn-resolving.de/urn:nbn:de:0168-ssoar-104289. 12.

^[5]  Edmund HUSSERL: Előadások az időről. Budapest, Atlantisz, 2002. 92.

^[6]  Definíciónk nem pontos, inkább csak munkafogalom. Ellenben tanulmányunkban e meghatározás nézőpontjából járunk el a tudásszociológiai modellek bemutatásakor.

^[7]  Theodore W. SCHULTZ: Beruházás az emberi tőkébe. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1983. Theodore W. SCHULTZ: In Menschen investieren. Die Ökonomik der Bevölkerungsqualitӓt. Tübingen, J.C.B.Mohr (Paul Siebeck), 1986. Gary S. BECKER: Ökonomische Erklӓrung menschlichen Verhaltens. Tübingen, J. C. B. MOHR (Paul Siebeck), 1993.

^[8] „A pszichikum mint konstruktív vagy reflexív problémamegoldó gondolkodás az a társadalmilag megszerzett eszköz, mechanizmus, vagy apparátus, amelynek segítségével az ember megoldja a környezeti alkalmazkodásának a tapasztalás során felmerülő különböző problémáit, amelyek meggátolják a magatartásának harmonikus alakulását; ez csak akkor mehet végbe, ha megoldotta mindezeket a problémákat.” George H. MEAD: A pszichikum, az én és a társadalom. Budapest, Gondolat Könyvkiadó. 1973. 386.

^[9]  Michel FOUCAULT: A tudás archeológiája. Budapest, Atlantisz, 2001. 235.

^[10]  Scheler értékelésére lásd: VAJDA Mihály: A fenomenológia leleplezett titka. (Max Scheler, mint fenomenológus) I. m.: VAJDA Mihály: A mítosz és a ráció határán. Budapest, Gondolat Kiadó, 1969. 276. Karl Mannheim Mannheim Károlyként a XX. sz. eleji Budapest filozófiai életének nagyra becsült alkotója. Emigrációja után Karl Mannheimként publikált és így ismerte meg a szociológia világa. Életművéről vö.: Gregory BAUM: Truth BeyondRelativism: Karl Mannheim’s Sociology of Knowledge, The Marquette Lecture, Marquette University Press, 1977., Bálint BALLA: Karl Mannheim, Hamburg, Reinhold Krämer, 2007.

^[11]  Max SCHELER: A formalizmus az etikában és a materiális értéketika. Budapest, Gondolat Kiadó, 1979. Különösen a VI. B. 4. d) alfejezet, a Személyfogalmunk viszonya a perszonalista etika egyéb formáihoz és az 5. fejezet.

^[12]  Uo. 813.

^[13]  „A jog, az erkölcs, a kultúra, a művészet stb. a tudomány számára, mint már megjegyeztem, csak annyit jelent, amennyit a tudás mindenkori állása mellett a már kidolgozott fogalmak – továbbá az egész fogalomrendszer – belülről megragadtak…” MANNHEIM Károly: A kúlturaszociológiai megismerés sajátosságairól. In.: MANNHEIM Károly: A gondolkodás struktúrái. Kultúraszociológiai tanulmányok. Budapest, Atlantisz Kiadó, 1995. 45–46.

^[14]  MANNHEIM Károly: A kultúra és a kultúra megismerhetőségének szociológiai elmélete (konjunktív és diszjunktív gondolkodás). MANNHEIM i. m. (1995.) 233.

^[15]  „Mármost ebben a rögzített „axiomatiká”-ban számos olyan mozzanat van, amely sajátosan a Max Weber-féle szociológiához tapad, többek között Weber szélsőséges nominalizmusa, amely csak az egyént ismeri el szociológiai realitásnak és semmilyen csoportképződést, a társadalom semmilyen formáját… sem fogadja el realitásnak….” MANNHEIM Károly: A kultúraszociológiai megismerés sajátosságairól. MANNHEIM i. m. (1995.) 47.

^[16] „A polgári gondolkodás, amelynek konstrukciós középpontja a jogi szint, az államot teszi meg a történelem hordozójává.” MANNHEIM Károly: A konzervativizmus. Tanulmány a tudás szociológiájáról. Budapest, Cserépfalvi, 1994. 36.

^[17]  Uo. 84.

^[18] „A formalizálás maga is léthelyzetek kifejeződése, és a formalizálás irányultsága maga is e léthelyzet függvénye…. Ide tartozik ama megfigyelés is, hogy az igazságszolgáltatás akkor lép a formalizált jog, a konkrétan mérlegelő, minőségileg a helyzet és a jogérzék alapján ítélő „kádi-bíráskodás” helyébe, amikor az érintkezés egzisztenciálisan megköveteli a jog kiszámíthatóságát; e pillanattól kezdve az emberek nem méltányosak szeretnének lenni, hanem helyesen osztályozni, előre adott, formalizált kategóriák alá sorolni az esetet.„ MANNHEIM Károly: A tudásszociológia. MANNHEIM: i. m. (1994.) 337.

^[19]  MANNHEIM: i. m. (1994.) 142–154.

^[20]  Uo. 128–132.

^[21]  Uo. 131–132.

^[22]  MANNHEIM Károly: A kultúraszociológiai megismerés sajátosságairól. MANNHEIM i. m. (1995.) 47.

^[23]  Uo. 47– 48.

^[24]  Uo. 49.

^[25]  Uo. 51.

^[26]  Uo. 52.

^[27]  Uo.

^[28]  Uo.

^[29]  Uo.

^[30]  Uo.

^[31]  „Meg kellett mutatnunk, hogy a szellemi tartalmakkal kapcsolatban különböző beállítódások léteznek, mert csakis belőlük vezethető le a végső különbség a kulturális képződmények immanens és szociológiai szemlélete között.” Uo. 53.

^[32]  Uo. 46.

^[33]  NÉMEDI Dénes: Klasszikus Szociológia. 1890 – 1945. Budapest, Napvilág Kiadó, 2005. 312.

^[34]  NÉMEDI Dénes: Durkheim. Tudás és társadalom. Áron Kiadó, Budapest, 1996. 231.

^[35]  Durkheim már az Öngyilkosság c. könyvében a következőket írta: [„…minden belső élet kívülről kapja nyersanyagát. Csak tárgyakra tudunk gondolni, vagy arról a módról gondolkodhatunk, ahogyan gondoljuk őket. Nem elmélkedhetünk a tudatunkról a tiszta meghatározatlanság állapotában; ebben a formában a tudat elgondolhatatlan. A tudat csak úgy határozódhat meg, ha valami más által ölt alakot, mint ami ő.”] Émile DURKHEIM: Az öngyilkosság. Szociológiai tanulmány. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1982. 265.

^[36]  Émile Durkheim: Tényítéletek és értékítéletek. I. m.: Émilie Durkheim: A társadalmi tények magyarázatához. Válogatott tanulmányok. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1978. 217.

^[37]  Émile DURKHEIM: A társadalmi munkamegosztásról. Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 94–95.

^[38]  Émile DURKHEIM – Marcel MAUSS: Az osztályozás néhány elemi formája. Adalékok a kollektív képezetek tanulmányozásához. DURKHEIM i. m. (1978) 328–329.

^[39]  DURKHEIM: i. m. (2001), 80.

^[40]  Uo. 84.

^[41]  Uo. 95.

^[42]  „A bűn nem egyszerűen az érdekek mégoly súlyos megsértése, hanem egy valamiképpen transzcendens tekintély elleni támadás. Márpedig tapasztalatilag nincs az egyén fölött álló erkölcsi erő, kivéve a kollektív erőt.” Uo. 99.

^[43]  Durkheim egy „irányító hatalomról” írt. Uo. 98.

^[44]  Uo. 113.

^[45]  Uo. 124.

^[46]  Uo.

^[47]  Uo. 125.

^[48]  Uo. 136.

^[49]  Uo. 137.

^[50]  DURKHEIM: i. m. (2001), 219.

^[51]  NÉMEDI: (1996) i. m. 121.

^[52]  Jean PIAGET: Az erkölcs és a jog kapcsolata. In: Jean PIAGET: Szociológiai tanulmányok. Budapest, Osiris Kiadó, 2005. 175. Max WEBER: A gazdasági és a társadalmi rend fogalma. I. m.: Gazdaság és Társadalom. 2/1. Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1992. 7.

^[53]  LUKÁCS György: A társadalmi lét ontológiájáról. II. kötet. Szisztematikus fejezetek. 208–231. Budapest, Magvető Kiadó, 1976.

^[54]  „Lehet, hogy le kell számolnunk egy egész hagyománnyal, amelynek alapján azt képzeljük, csak ott lehet tudás, ahol felfüggesztjük a hatalmi viszonyokat, s hogy csak parancsain, következményein és érdekein kívül fejlődhet ki. … Talán le kell számolnunk azzal a hitünkkel, hogy a hatalom őrültté tesz, a hatalomról való lemondásnak ezzel szemben az az egyik feltétele, hogy bölccsé váljék az ember. Ismerjük el inkább, hogy a hatalom kitermeli a tudást (és nem egyszerűen azért részesíti előnyben, mivel a tudás kiszolgálja vagy, mert hasznosságánál fogva alkalmazza); hogy hatalom és tudás közvetlenül feltételezi egymást; hogy nincs hatalmi viszony anélkül, hogy ne képződne a tudás korrelatív területe, s nincs olyan tudás sem, amely ne feltételezne, egyszersmind ne képezne hatalmi viszonyokat. A „hatalom–tudás” ezen viszonyait nem a megismerés valamely alanyából kiindulva kell elemezni, amely a hatalom rendszeréhez viszonyítva vagy szabad, vagy nem; hanem épp ellenkezőleg, figyelembe kell venni, hogy a megismerő alany, a megismerendő tárgy és a megismerés módozatai mind lényegileg benne foglaltatnak a hatalom-tudásban és ennek történelmi átalakulásaiban, s ez utóbbiak hatásai. Egyszóval nem a megismerés alanyának tevékenysége hozza létre a hatalom szemszögéből hasznos vagy csökönyös tudást, hanem a hatalom–tudás s a hatalom–tudást át- meg átszövő és alkotó folyamatok és harcok határozzák meg a megismerés formáit és lehetséges területeit.” Michel FOUCAULT: Felügyelet és Büntetés. A börtön története. Gondolat, Budapest, 1990. 40, és „ [… a szimbolikus erőszak valójában kényszer, és ez a kényszer úgy jön létre, hogy az elnyomott kénytelen urának elismerni elnyomóját, mivel csakis olyan megismerési eszközökkel tudja elgondolni önmagát is meg az urát is, amelyek egyben az uráé is, és amelyek nem egyebek, mint az, uralmi viszony bensővé tett formái. …] Pierre BOURDIEU: Férfiuralom. I. m.: Férfiuralom. Írások nőkről, férfiakról, feminizmusról. . (Szerk.: HADAS Miklós) Budapest, Replika Kör, 1994. 23.

^[55]  Niklas LUHMANN: Legitimation durch Verfahren. Frankfurt am Main, Suhrkamp Verlag, 1983.