Kattintson a Fullscreen ikonra
, ha a folyóiratot nagyobb méretben kívánja olvasni!
1. Bevezetés
A fiatalkorúakra vonatkozó büntetőjogi normák történetével, a hatályos szabályok elemzésével foglalkozó tudományos munkák csak elvétve, szűkszavúan térnek ki az e korosztállyal szemben folytatott büntetőeljárásokban betöltött, illetve ideálisan elvárható ügyészi szerepre, jóllehet a nyomozás felügyeletéért, irányításáért felelős, a vádemelés vagy az egyes diverziós lehetőségek alkalmazása felől dönteni jogosult, illetve a bírósági eljárás során vádképviseleti feladatokat ellátó közvádló szerepe, jelentősége vitathatatlan.
Dolgozatomban az e témával összefüggésben kifejtésre kerülő gondolatok egyik kiindulópontja az, a hatályos büntetőeljárási törvényben[1] is megfogalmazott alapvetés, amely szerint „a fiatalkorúval szemben az eljárást az életkori sajátosságainak figyelembevételével, és úgy kell lefolytatni, hogy az elősegítse a fiatalkorúnak a törvények iránti tiszteletét”[2]. Ez az alapelv jellegű előírás egyértelművé teszi: a jogalkotó a fiatalkorú elkövetők esetében nem csupán a büntetőeljárás befejezésekor alkalmazandó joghátránytól reméli a speciális prevenciós célok megvalósulását, hanem elvárja a jogalkalmazóktól, hogy már önmagában az eljárás lefolytatása is – függetlenül annak eredményétől – idomuljon a terhelt életkori sajátosságaihoz az eljárásjogi normák biztosította kereteken belül, valamint nevelő hatású legyen. Az idézett rendelkezés alapelvi jellegére figyelemmel e két szempontot egyrészt minden esetben figyelembe kell venni az egyes eljárásjogi normák értelmezése, gyakorlati alkalmazása során, másrészt az eljárási cselekmények elvégzésével összefüggésben felmerülő, a jogalkotó által konkrétan nem szabályozott részkérdések tekintetében is szem előtt kell tartani.
Az eljárásjogi törvény hivatkozott szabálya mögött hosszabb időszakra visszanyúló tudományos kutatások mai napig meg nem cáfolható eredményei állnak. A még éretlen személyiséggel, értékrenddel bíró, a szocializáció folyamatában lévő fiatalkorú személy eltévelyedésének okai – legalábbis részben – valamely nevelésére, védelemére hivatott rendszer diszfunkcionális működésében keresendők: a család, az iskola, az állami gyermekvédelmi rendszer nem volt képes felismerni, és kezelni egy kialakulóban lévő negatív folyamatot, adott esetben éppen azt indukálta, erősítette. A fiatalkorban elkövetett bűncselekmények az esetek többségében nem előzmény nélküliek, az intő jeleknek és a beavatkozás szükségességének – legalábbis szakember számára – mindenképpen szembetűnőeknek kell lenniük. Annak is jelentősége lehet ugyanakkor, ha az elkövetett büntetendő cselekménynek ilyen értelemben nem voltak előzményei: a büntető igazságszolgáltatásban részt vevő hatóságoknak[3] – értelemszerűen a jogszabályok által biztosított keretek között – minél pontosabban meg kell tudniuk húzni azt a határvonalat, amelyet átlépve a büntetőjogi beavatkozás már nem nevelő, hanem romboló hatású, kontraproduktív lesz. A fiatalkorú személyek elleni büntetőeljárások jelentősége és különlegessége éppen ebben áll: a hatóságok olyan folyamatba kapcsolódnak be, amelynek az alakulását csak részben tudják „hatalmi szóval” irányítani. Ideális esetben már önmagában a büntetőeljárás megindulása alkalmas lehet a negatív tendencia megakasztására, és arra, hogy a terhelt fejlődése – még ha lassan is – előjelet váltva pozitív irányt vegyen, majd később az eljárás során és azt követően mindez felerősödve folytatódjon. Erre azonban – megfelelő jogszabályi környezetben is – csak abban az esetben lehet reális esély, ha az eljáró hatóságok tagjainak megvan a szándékuk, illetve képességeik szerint alkalmasak arra, hogy a folyamat korábbi részeinek egyes szegmenseit elemezzék, értékeljék, és a büntetőeljárás menetét, a meghozandó döntéseket, az egyes cselekmények elvégzésének módját ennek ismeretében és figyelembevételével tervezzék és valósítsák meg.
A kifejtettekből következően a fiatalkorúak elleni eljárások sikeres lefolytatásához két feltételnek mindenképpen teljesülnie kell: szükség van kellően átgondolt, önmagában és más jogterületekkel is koherens eljárásjogi szabályozásra, illetve olyan jogalkalmazókra, akik e jogi normák ismeretén túl rendelkeznek olyan alapvető pedagógiai, pszichológiai, szociológiai tudással, amelyek birtokában képesek a fiatalkorú fejlődésének folyamatát pozitív irányba befolyásolni a büntetőeljárás során is.
Jelen tanulmányban a fiatalkorúak ellen folytatott büntetőeljárásokban betöltött ügyészi szereppel a fentiekben írt szempontok alapján kívánok foglalkozni: egyrészt vizsgálva, hogy a normatív környezet megfelelő-e, illetve elemezve azt is, hogy a nevelési cél megvalósítása milyen ügyészi magatartást kíván.
A Be. fentiekben idézett rendelkezésének alapelvi jellegére figyelemmel, már ezen a helyen érdemes kitérni arra a kérdésre, hogy annak megfogalmazása kellően alkalmas lehet-e az ideális cél megvalósítására.
Az életkori sajátosságok figyelembevétele kötelezettségének a hatályos Be.-ben található megfogalmazása nem kifogásolható: értelemszerűen ennek megvalósulása attól függ, hogy részben a jogalkotó, részben a jogalkalmazók mindezt a részletszabályok megalkotásakor, illetve a konkrét büntetőügyekkel összefüggésben elvégzett eljárási cselekmények végrehajtása során miként töltik meg tartalommal. E kérdésekre a tanulmány következő részeiben térek ki.
A fentiekhez képest egész más a helyzet a Be. 447. §-ának (1) bekezdésében található rendelkezés második felével[4], ennek kapcsán ugyanis komoly kritikai észrevételek tehetők. Ha e jogi normát kizárólag a nyelvtani értelmezés módszerének segítségével szeretnénk elemezni, akkor azt a következtetést lehetne levonni, hogy a büntetőeljárás lefolytatása során figyelemmel kell lenni a fiatalkorú terheltnek a törvényi (és kizárólag a törvényi) szintű jogi normákhoz való viszonyára, és lehetőség szerint azok tiszteletére kell sarkallni. Mindez azt jelentené, hogy a büntetőeljárás során közreműködő hatóságoknak nem kellene foglalkozniuk a terhelt törvényeknél alacsonyabb szintű jogi, illetve a jog területén kívül eső erkölcsi normákhoz való hozzáállásával. A jogalkotói célt illetően a Be. hivatalos indokolása nem szolgál többletinformációkkal, ott a normaszöveg megismétlése található azzal – az egyébként el nem hanyagolható – kiegészítéssel, hogy mindez a fiatalkorúak elleni büntetőeljárás sajátos alapelvének tekintendő.
Remélhető ugyanakkor, hogy a hatályos magyar büntetőeljárási kódex megalkotói nem csupán a nyelvtani értelmezés szerinti jelentést tulajdonították az elemzett rendelkezésnek. Feltételezve, hogy a jogpolitika irányítói és döntéshozói mindenkor törekednek a büntető anyagi és eljárásjogi normák közötti összhang megteremtésére, fenntartására, érdemes figyelemmel lenni arra is, hogy a Btk.[5] miként határozza meg fiatalkorú elkövetők esetében a joghátrány alkalmazásának célját[6]. Álláspontom szerint nehezen cáfolható az a megállapítás, hogy a büntető anyagi jogban meghatározott célok (a fiatalkorú nevelése, fejlődésének, társadalmi beilleszkedésének elősegítése) csak abban az esetben valósíthatók meg hatékonyan, ha a folyamat nemcsak a jogerős ügydöntő határozat meghozatalát követően kezdődik, hanem a büntetőeljárás során végig érvényesül. Erre figyelemmel indokolt lenne a Be. 447. §-ának (1) bekezdését ekként értelmezni, avagy sokkal inkább ezt az alapelvet oly módon megfogalmazni, hogy a norma szövege is a fenti céloknak megfelelő elemeket tartalmazzon.
Annak ellenére, hogy a fenti gondolatokat tudományos szinten feltehetően kevés kritika érné, az ítélkezési gyakorlatban fellelhető olyan eset is, amelyben a bíróság a jogerős ügydöntő határozatában akként foglalt állást, hogy eredményeket nem a büntetőeljárásnak, hanem csupán az alkalmazott joghátránynak kell keletkeztetnie. A minősített emberölés miatt folyamatban volt büntetőügyben az első fokon eljárt bíróság az ítélet indokolásában[7] a büntetés kiszabása körében értékelte azt a körülményt, hogy a terhelt változatlanul nem szembesült az általa elkövetett cselekmény valóságos következményeivel, megbánást nem tanúsított, érzelmi megnyilvánulásai ezzel összefüggésben nem voltak, ilyen értelemben tehát a büntetőeljárás nem érte el a célját. A másodfokon eljárt Fővárosi Ítélőtábla[8] e gondolatokat nem tartotta elfogadhatónak és az elsőfokú ítéletben hivatkozott körülmények figyelembevételét mellőzte.
Álláspontom szerint a másodfokú bíróság döntése nem helytálló, még akkor sem, ha az elsőfokú ítéletben található megfogalmazás talán félreértésekre adhatott okot. A Be. 447. §-ának (1) bekezdésében írt rendelkezés előzőekben kifejtett értelmezése szerint a későbbiek során alkalmazandó joghátránnyal elérendő célok megvalósításának már a büntetőeljárás során el kell kezdődnie, ebben minden, az eljárásban közreműködő hatóságnak tevékenyen részt kell vennie. Érdemes utalni továbbá ennek kapcsán az alábbiakra is.
A fiatalkorúak ügyeiben ítélkező bíróságoknak meglehetősen nagy mérlegelési szabadságuk van a joghátrány nemének és mértékének megválasztása terén. Amikor e kérdésben döntést hoznak – ügyészi oldalról megközelítve: amikor egy bizonyos joghátrány alkalmazását indítványozzák –, éppen a Btk. 106. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel először meg kell állapítaniuk a fiatalkorú személy aktuális állapotát ahhoz, hogy minél pontosabban választhassák ki a nevelési cél szempontjából leghatékonyabb joghátrányt. E tevékenységnek része az is, hogy a bíróság értékeli a vádlott büntetőeljárás során tanúsított magatartását is, viszonyulását az általa elkövetett cselekményhez. Az intézkedés, büntetés meghatározása során komoly jelentősége lehet annak, hogy a fiatalkorú terhelt szembesült-e tettével, és őszintén elfogadta-e azt, hogy az nem csupán büntetőjogi, de társadalmi megítélését tekintve sem tolerálható. Az e kérdésre adandó válaszoknak alapvetően kell befolyásolniuk a bíróság döntését.
A fiatalkorúak ügyeiben eljáró ügyészek tevékenységét normatív utasítás szintjén szabályozó, a gyermek- és fiatalkorúak által elkövetett bűncselekményekkel összefüggő ügyészi szakfeladatok ellátásáról szóló 21/2013. (X. 31.) LÜ utasítás (továbbiakban: Fk. Utasítás) a Be. fentiekben elemzett rendelkezéséhez képest álláspontom szerint körültekintőbb megfogalmazást tartalmaz, amikor előírja, hogy az eljáró ügyésznek a fiatalkorúak jövőbeni helyes fejlődését szem előtt tartva kell eljárnia[9]. Megfontolandó – különösen a büntetőeljárási törvény készülő kodifikációjára figyelemmel – hasonló megfogalmazás rögzítése a Be.-ben.
2. Az ügyész és az eljárás egyes szereplőinek viszonya a fiatalkorúakkal szemben folytatott büntetőeljárásban
2.1. A fiatalkorú terhelt
A Be. egyértelműen meghatározza[10], hogy a XXI. Fejezetben található speciális eljárási szabályokat a Btk. 105. §-ának (1) bekezdésében meghatározott fiatalkorúak elleni eljárásokban kell alkalmazni. E szabály értelmezése és alkalmazása tekintetében a jogirodalom és az ítélkezési gyakorlat egységesnek és következetesnek tekinthető. Az eljárási szabályok megválasztása során annak van jelentősége, hogy a büntetőügy terheltje az eljárás tárgyát képező cselekmény időpontjában milyen életkorú volt; a fiatalkorúakra vonatkozó speciális szabályok akkor alkalmazhatóak esetében, ha az említett időpontban a tizennyolcadik életévét még nem töltötte be, és a büntethetősége a gyermekkorra tekintettel nem kizárt. Abban az esetben, ha a gyanú, illetve vád tárgyát képező cselekmények feltételezett megvalósításának időtartama alatt a terhelt a tizennyolcadik életévét betöltötte, a speciális rendelkezések alkalmazására nincs lehetőség.
A fenti szabályozás alkalmankénti visszásságára többek között Herke Csongor is felhívta a figyelmet[11], kiemelve: az el nem évülő bűncselekmények esetében például előfordulhat, hogy idős korú személyt vonnak felelősségre egy tizennégy és tizennyolc éves kora között elkövetett cselekményért, ebben az esetben pedig vonatkozásában is a fiatalkorúakra vonatkozó speciális szabályokat kell alkalmazni az aktuális életkora ellenére. A felvetés – annak ellenére, hogy a konkrét példa (nyolcvanéves terhelt) szélsőséges, a gyakorlatban feltehetően eddig még fel nem merült és a jövőben is kis valószínűséggel előforduló esetet tartalmaz – több szempontból is továbbgondolásra érdemes.
Abból kiindulva, hogy a fiatalkorú terheltek esetében a büntetőeljárás lefolytatása során is szem előtt kell tartani az érintett személy társadalomba való beilleszkedésének elősegítését, illetve a lefolytatott bizonyítás eredményeképpen nem csupán a történeti tényállást szükséges megállapítani, hanem fel kell mérni azt is, hogy a fiatalkorúak esetében a joghátránnyal elérni kívánt nevelési cél melyik típusú szankció megválasztása esetén érhető el a leginkább, felvetődik a kérdés, hogy a jelenlegi szabályozás minden esetben kellően hatékony-e.
Álláspontom szerint nehezen vitatható, hogy az ember pszichológiai, szocializációs, érzelmi fejlődésében önmagában a tizennyolcadik életév betöltése különösebb mérföldkövet nem jelent: a folyamat az adott életkor betöltésének másnapján éppen úgy és azon a ponton folytatódik (akár pozitív, akár negatív irányba), ahol annak előtte állt; e fejlődés csak évekkel később fejeződik be. Erre tekintettel megfontolást érdemelne, hogy a fiatalkorúakra vonatkozó speciális eljárási szabályok alkalmazásának, alkalmazhatóságának határait a jogalkotó kevésbé sztrikt, inkább a jogalkalmazó számára mérlegelést engedő módon húzza meg. Az újraszabályozás során – figyelembe véve az előzőekben kifejtetteket – az eljáró hatóságok számára érdemes lenne előírni, hogy az eljárás tárgyát képező cselekmény megvalósításának időpontjában – vagy annak időtartama alatt – a tizennyolcadik életévét betöltött, de még ezen életkorhoz közel álló személy esetében is vizsgálják, egyes, a fiatalkorúakra vonatkozó speciális eljárási szabályokat indokolt-e alkalmazni. Ugyanakkor szükséges lenne megteremteni jogszabály által a lehetőséget arra is, hogy a cselekményt fiatalkorúként megvalósító, ám az elbíráláskor már fiatal felnőttnek sem tekinthető terheltek esetében a speciális szabályok alkalmazása mellőzhető legyen.
2.2. A fiatalkorúak ügyésze
A hatályos büntetőeljárási törvény rendelkezései értelmében – fenntartva e tekintetben a korábbi hagyományokat – a fiatalkorúak elleni büntetőeljárásokban mind ügyészként[12], mind bíróként[13] kizárólag az erre az ügytípusra kijelölt személy járhat el. Eredendően e rendelkezések mögött feltételezhetően az a – fentiekben már részben kifejtett – megfontolás állt, hogy a fiatalkorúak elleni büntetőeljárásban az ügyészség, illetve a bíróság tagjaként részt vevő személyek rendelkezzenek olyan többlet képességekkel, képesítéssel, amely alapján alkalmasak lehetnek a nevelési célt mind az eljárás során, mind annak kimenetele tekintetében hatékonyan megvalósítani. A fiatalkorúak ügyésze, fiatalkorúak bírája tehát ideális esetben nem abban különbözik (különbözne) a kijelöléssel nem rendelkező jogalkalmazóktól, hogy képes értelmezni és formálisan alkalmazni a fiatalkorúakra vonatkozó anyagi és eljárási jogszabályokat, mivel erre a jogvégzett ember alkalmas. Éppen a fentiekre tekintettel nehezen értelmezhető a fiatalkorúakra vonatkozó különleges szabályok szükségességét vitatók azon érve, amely szerint a speciális anyagi és eljárásjogi rendelkezések értelmezése nem igényel különleges jogászi szaktudást. Álláspontom szerint nem a különleges szabályok értelmezése, hanem az azokkal elérendő célok megvalósítása igényli – a nem tisztán jogászi – speciális szakértelmet.
A dolgozat tárgyára figyelemmel a kijelölés mechanizmusát elsősorban az ügyészek vonatkozásában vizsgálom, alkalmanként azonban ki kell térni néhány gondolat erejéig a fiatalkorúak ügyeiben eljáró bírák kiválasztásának mikéntjére is.
Az ügyészi szervezettel, illetve az ügyészekkel kapcsolatos törvényi szintű alapvető jogi normák[14] csak igen szűkszavú rendelkezést tartalmaznak a fiatalkorúakra vonatkozó eljárásokkal összefüggésben, így a jogforrási hierarchiának ezen a szintjén nincs szabályozva az sem, milyen feltételekkel, milyen eljárás keretében lehet kijelölni az ügyészt a fiatalkorúak elleni eljárásokra. Az ügyészségről szóló törvény rögzíti, hogy az ügyészeknek kiemelt figyelmet kell fordítaniuk a fiatalkorúak ellen indult büntetőeljárások különös szabályainak betartására[15], ezt az általános rendelkezést, illetve a végrehajtás módját azonban törvény tartalommal nem tölti meg.
A törvényekhez képest alacsonyabb szintű jogi normák között sem találunk olyat, amely a kijelölés módjára vonatkozóan részletes szabályokat tartalmazna, így megállapítható, hogy a magyar ügyészi szervezetben jelenleg nincs normatív – a képzettséget, vagy az addigi ügyészi munka minősítését érintő – feltétele a fiatalkorúak ügyészévé történő kijelölésnek. Az Fk. Utasítás 2. §-ának (4) bekezdése értelmében a felettes ügyész általi kijelölésnek az egyetlen feltétele, hogy ahhoz a Legfőbb Ügyészség Gyermek- és Fiatalkorúak Bűnügyeinek Önálló Osztályának vezetője hozzájáruljon. E hozzájárulás megkövetelése elméletileg biztosíthatná azt, hogy a kijelölést megelőzze az adott ügyész fiatalkorúak ügyszakára vonatkozó alkalmasságának vizsgálata, azonban ezt normatív utasítás nem írja elő, illetve a hozzájárulás megadását a gyakorlatban sem előzi meg semmilyen vizsgálat. A kifejtettekből következően megállapítható, hogy a fiatalkorúak ügyeiben eljáró ügyészek kijelölése csupán formális aktus; ennek szükségessége ilyen formában megkérdőjelezhető.
A fiatalkorúak ügyeiben eljáró bírák kijelölése kapcsán is a fentiekhez hasonló megállapítások tehetők, jóllehet, időről időre felmerül az igény, hogy a kijelölés feltétele továbbképzés, esetleg szakjogászképzés teljesítése legyen. Ez a törekvés – többek között éppen a jelen dolgozatban kifejtett szempontokra is figyelemmel – mindenképpen támogatandó lenne, még akkor is, ha ez a bírósági, illetve az ügyészi szervezet részéről többletkiadásokat, és a jelenlegihez képest összetettebb szervezési, koordinációs feladatokat jelentene.
A normatív feltételek, illetve a kialakult gyakorlat azt mutatja, hogy az ügyészi (és a bírósági) szervezetben a fiatalkorúak ügyeiben történő eljárásra kijelölés során a rövid távú szervezeti, illetve egyéni érdekek és a fiatalkorúak ellen folytatott büntetőeljárással, illetve az e korosztállyal szemben alkalmazandó joghátrányokkal elérendő célok alkalmankénti küzdelméből az előbbiek kerülnek ki győztesen. Ilyen esetekben figyelmen kívül marad az a szempont, hogy a bíróságnak mint az igazságszolgáltatásra hivatott szervezetnek, illetve az ügyészségnek mint e folyamat állami közreműködőjének – hosszú távon feltétlenül – a társadalom érdekeit kell érvényre juttatnia. Ez az érdek pedig nem lehet más, mint az, hogy a jogrenddel szembe került fiatalok későbbi deviáns megnyilvánulásai megelőzhetőek legyenek, és a társadalomba való beilleszkedésük, a különböző normáknak megfelelő viselkedésük kialakítása eredményes legyen. Ez – ritka kivételektől eltekintve – csak akkor valósulhat meg, ha a folyamatot irányító hivatalos személyek kellő felkészültséggel, szaktudással és elhivatottsággal rendelkeznek.
2.3. A nyomozó hatóság
A büntetőeljárás során a terheltek – így a fiatalkorúak is – az esetek jelentős részében elsőként a nyomozó hatóság tagjaival kerülnek személyes kapcsolatba, az ügyészség képviselőjével általában csak a bírósági tárgyaláson, esetleg (vádemelés elhalasztása, közvetítői eljárásra utalás estén) az eljárás ügyészi szakaszában találkoznak. A fiatalkorúak ügyésze a nyomozás során tehát csupán közvetett információk – a részére felterjesztett iratok tartalma – alapján alakíthatja ki az álláspontját az eljárás ténybeli, valamint jogi megítélését illetően. Általában mindez a történeti tényállás, illetve a jogi minősítés vonatkozásában különösebb nehézséget nem okoz, azonban korántsem ilyen egyszerű a fenti módon feltérképezni a fiatalkorú terhelt személyiségét, mentalitását, az eljárás tárgyát képező cselekményhez fűződő személyes viszonyát; mindez pedig a nevelési cél megvalósítása szempontjából alapvető jelentőséggel bírhat.
A büntetőügyben eljáró hatóságokkal való első találkozásnak a terhelt szempontjából is komoly jelentősége van, különösen azon fiatalkorúak esetében, akik korábban még semmilyen formában nem kerültek összetűzésbe a jogrenddel. A terhelt elfogása, előállítása, gyanúsítottként történő kihallgatása törést jelent az adott személy és közvetlen környezete (elsősorban családja) életében; a büntetőeljárással, illetve az alkalmazott joghátránnyal elérni kívánt célok megvalósíthatósága szempontjából pedig jelentőséggel bír, hogy mindez az addigi életvezetést pozitív vagy még negatívabb irányban befolyásolja.
Az előzőekben kifejtettekre figyelemmel nehezen magyarázható, hogy a nyomozó hatóságok számára a jogszabályok miért nem írnak elő speciális feltételeket a fiatalkorúak ügyeiben eljáró személyek kiválasztása tekintetében. A fiatalkorúak ügyészével és bírájával szemben támasztandó képesség és képesítésbeli követelményeknek a nyomozó hatóság tagjaira ideális esetben hatványozottan kellene vonatkozniuk, hogy a büntetőeljárás gépezetébe bekerülő fiatalokkal a kezdetektől szakemberek foglalkozzanak. Megjegyzendő, a megyei rendőr-főkapitányságok többségén működik olyan önálló szervezeti egység, amely a fiatalkorúak által elkövetett kiemelkedő tárgyi súlyú bűncselekmények esetében folytatja a terhelt beazonosítását követően a nyomozást. Ez a jelenség annyiban pozitívnak tekinthető, hogy, ha nem is szervezett képzés keretében, de a gyakorlati tapasztalatok alapján az ennél az egységnél szolgálatot teljesítő rendőrök bizonyos idő elteltével elsajátítják a szükséges tudásnak legalább egy részét.
A büntetőeljárás a fiatalkorúakkal szemben akkor folytatható eredményesen, ha egyrészt az abban részt vevő hatóságok, személyek (a nyomozó hatóság, az ügyészség, a bíróság, a védő, a törvényes képviselő), másrészt a gyermekvédelemmel foglalkozó szervek hatékonyan együtt tudnak működni. A felsorolt szereplők között felmerülő koherenciazavar a pozitív eredmény elérésének esélyeit jelentősen rontja. A fiatalkorúak ügyeiben eljáró ügyészeknek a hatékony együttműködés megteremtésében kiemelkedő szerepe van. A nyomozó hatóság munkája felett törvényességi felügyeletet gyakorolnak, részükre utasításokat adhatnak, a vádemelést megelőzően figyelemmel kísérik, hogy a terhelt védője, törvényes képviselője – a jogszabályok által biztosított jogosultságaik gyakorlásának korlátozása nélkül – valóban a fiatalkorú érdekében jár-e el, az eljárás bírósági szakaszában esetleges jogszabálysértés esetén indítványokat, észrevételeket tesznek, a határozatokkal szemben jogorvoslati nyilatkozatot tesznek, illetve a gyermekvédelmi intézmények, hatóságok felé kellő időben és terjedelemben jelzéssel élnek. Álláspontom szerint ennek az összetett munkafolyamatnak az egyes szegmensei még a legcsekélyebb tárgyi súlyú, egyszerű megítélésű ügyekben sem mellőzhetőek automatikusan, a büntetőeljárás vádemelést megelőző szakasza sem szorítkozhat egyetlen esetben sem csupán a történeti tényállás felderítésére. Értelemszerűen ugyanakkor az eljáró ügyész a körülmények ismeretében, azok elemzését követően juthat arra a következtetésre, hogy valamelyik imént említett elem elvégzése az adott ügyben szükségtelen. Hangsúlyozandó ugyanakkor ismételten, hogy az ügyészi feladatok ellátása során – így annak megítélésekor is, hogy a történeti tényállás felderítésén túl milyen feladatok elvégzése szükséges – a nevelési célt nem lehet figyelmen kívül hagyni.
2.4. A védő
A jelenleg hatályos Be. a korábbihoz hasonlóan a védő részvételét kötelezővé teszi[16] a fiatalkorúak elleni eljárás egésze alatt[17]. A jogszabály szövegéből, és annak rendeltetéséből is logikusan következik, hogy a hivatkozott Be. rendelkezés alapján attól az időponttól kezdve kell a védő részvételét biztosítani, amikortól az eljárás folytatása olyan konkrét személy ellen irányul, aki életkoránál fogva büntethető, azonban a feltételezett elkövetés időpontjában a tizennyolcadik életévét még nem töltötte be. A jogirodalom és az ítélkezési gyakorlat következetes abban, hogy amennyiben az érintett személlyel szemben közlik a megalapozott gyanút, az eljárás már kétséget kizáróan vele szemben (is) folyik, így – amennyiben a fiatalkorú terheltnek nincs védője – ezzel az eljárási cselekménnyel egyidejűleg védőt kell kirendelni. Nem lehet ugyanakkor egyértelműen kijelenteni, hogy ennek a feltételnek a megállapíthatósága a megalapozott gyanú közlését megelőzően kizárt lenne. Nyilvánvaló, hogy amikor a nyomozó hatóság – ügyészségi nyomozás estén az ügyészség – tervezi a fiatalkorú gyanúsítottkénti kihallgatását, ennek érdekében terheltként idézi, adott esetben előállítása iránt intézkedik, akkor az eljárást már az adott személlyel szemben („ellene”) folytatja. Véleményem szerint nem tekinthető a jogszabállyal ellentétes gyakorlatnak, ha például a nyomozó hatóság a bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható személy előállításának realizálását megelőzően nem rendel ki a részére védőt, elkerülve ezáltal a tervezett nyomozati cselekmény (például az előállításkor foganatosítandó házkutatás) sikeres lefolytatásának veszélyeztetését, azonban csak abban az esetben, ha az érintett személy terheltkénti kihallgatását a hatóság – amint annak a ténybeli feltételei fennállnak – megkísérli foganatosítani. A hatályos eljárásjogi szabályok céljaival alapvetően lenne ellentétes olyan gyakorlat folytatása, amely szerint a nyomozás során eljáró hatóságok a védő (és egyébként a gyanúsított) eljárásba való bekapcsolódásával együtt járó, általuk negatívként értékelt következményeket úgy kívánnák redukálni, hogy a megalapozott gyanú közlését megelőzően igyekeznek a legtöbb nyomozati cselekményt elvégezni, annak ellenére, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján a gyanúsításra már jóval korábban sor kerülhetett volna, és ezáltal a terhelt, illetve a védő gyakorolhatta volna az e pozíciókkal együtt járó eljárásjogi jogosultságokat. A jogirodalom szerint azokban az esetekben, amikor a nyomozó hatóság, illetve az ügyészség nem tartja szükségesnek a gyanúsítottként kihallgatni tervezett személy előállítását, csupán írásbeli idézése iránt intézkedik, már az idézés kibocsátásával egyidejűleg lehetőség van a védő kirendelésére[18]. Álláspontom szerint a fiatalkorúak elleni eljárás céljait figyelembe véve mindezt nem lehetőségként, hanem kötelezettségként indokolt értékelni.
Az Fk. Utasítás a kötelező védelemmel összefüggésben előírja, hogy a fiatalkorúak ügyészének vizsgálnia kell, a nyomozó hatóság a megalapozott gyanú közlésével egyidejűleg rendelt-e ki védőt, ha a fiatalkorú terheltnek nincs meghatalmazott védője[19]. E rendelkezéssel kapcsolatban azonban érdemes utalni az alábbiakra. Az esetek többségében az ügyész csak utólag, az iratok részére történő felterjesztésekor kerül abba a helyzetbe, hogy ellenőrizze a védő kirendelésére vonatkozó szabály betartását, annak esetleges elmulasztása pedig utólag nem, csak a jövőre nézve orvosolható. Ezzel összefüggésben megjegyzendő az is, hogy a fiatalkorúak ügyészének e kötelezettsége csak részben a terhelt érdekeit, sokkal inkább az eljárás eredményességét hivatott szolgálni, tekintve, hogy az e vonatkozásban egységesnek mondható ítélkezési gyakorlat szerint, amennyiben a terheltnek a kihallgatás kezdetekor nincs védője, az ilyen módon felvett vallomás később bizonyítékként nem vehető figyelembe.
Az előző bekezdésben felvetett esetleges mulasztásokhoz képest álláspontom szerint legalább ekkora jelentősége lehet a fiatalkorúak ellen folytatott büntetőeljárásokkal összefüggésben annak, hogy a védő ténylegesen gyakorolhatja-e, és törekszik-e magas színvonalon gyakorolni a védői jogokat, illetve – és jelen írás szempontjából igazán ez bír jelentőséggel – a vádemelést megelőzően az ügy „urának” tekinthető ügyésznek lehet-e, van-e intézkedési kötelezettsége a védelemhez való jog sérülése esetén.
A fiatalkorúak ellen folytatott büntetőeljárás sajátos céljaira figyelemmel, a védő kötelező részvétele nem redukálódhat egy szabály formális betartására. Ideális esetben a védő még akkor is részese lehet a nevelési cél elérésének, ha a választott védekezési taktikának megfelelően arra törekszik, hogy az eljárás megszüntetéssel, felmentéssel végződjön, és az ügyészség vagy a bíróság azt állapítsa meg, hogy a terhelt az eljárás alapjául szolgáló cselekményt nem követte el. A nevelési cél érvényesítésének része lehet a védő részéről a terhelt eljárási cselekményeken való megjelenési fegyelemének erősítése, az egyes eljárási szabályok védence által történő betartásának, illetve a különböző hatóságok előtti kulturált megjelenésnek, megnyilvánulásnak a megkövetelése. Ilyen értelemben véleményem szerint kialakulhat együttműködés a védelem és a nyomozó hatóság, illetve az ügyészség között, függetlenül attól, hogy az eljárás kimenetelét illetően az érdekek különbözőek. Mindennek azonban feltétele, hogy a védő tényleges, aktív szereplőjévé váljék az eljárásnak.
A védő büntetőeljárásban való kötelező részvétele nem jelenti automatikusan azt, hogy minden eljárási cselekménynél kötelezően jelen is kell lennie. Általánosságban elmondható, hogy a fiatalkorúak elleni eljárás nyomozati szakaszában az egyes nyomozati cselekményeken a védő jelenléte nem kötelező, így a hatóságnak csak értesítési és nem idézési kötelezettsége van. Ezzel kapcsolatban a gyakorlat során két olyan probléma tapasztalható, amelyek esetlegesen jogalkotói megoldásra várnak.
Különösen az első gyanúsítotti kihallgatást megelőzően – de nemritkán más nyomozati cselekmények végrehajtása kapcsán is – tapasztalható, hogy a nyomozó hatóság az értesítést olyan időben küldi el (a legtöbb esetben telefax útján) a kirendelt védő részére, hogy a védő megjelenésének nincs realitása. Formális értelemben ilyen esetekben nem lehet eljárásjogi szabálysértést megállapítani, a kötelező védelem intézménye által elérendő cél azonban nyilvánvalóan nem valósulhat meg.
A jelenlegi ítélkezési gyakorlat szerint a bíróságok általában e szempontokat nem vizsgálják, így azon az alapon nem rekesztik ki a bizonyítékok közül a fiatalkorú terhelt vallomását, hogy bár a védő értesítése a kihallgatást megelőzően megtörtént, de az értesítés kézbesítése és a kihallgatás kezdete között nem telt el kellő idő. Megfontolandó, hogy fiatalkorú terheltek esetében legalább az első gyanúsítotti kihallgatáson kötelezővé kellene tenni a védő részvételét, avagy előírni az ügyészség, valamint a bíróság számára annak mérlegelését, hogy az értesítés és az eljárási cselekmény kezdete között elegendő idő telt-e el, azzal, hogy nemleges megállapítás esetén az adott cselekmény során beszerzett bizonyítékot nem lehetne figyelembe venni.
Álláspontom szerint a kifejtettekkel szemben nem elfogadható érv az, hogy a terhelt a védő távollétében (is) megtagadhatja a vallomástételt. A büntetőeljárás során a védő az egyetlen olyan jogi szaktudással rendelkező személy, akivel a terhelt következmények nélkül, őszintén konzultálhat. Közreműködése egyebek mellett éppen annak eldöntésében lehet a gyanúsított segítségére, hogy tegyen-e vallomást, és milyen terjedelemben, illetve többletgaranciát jelenthet a tekintetben is, hogy a nyomozó hatóság eljáró tagja a fiatalkorú megnyilvánulásait ne befolyásolja az illegalitás határait súroló módon, a jegyzőkönyvben pedig a ténylegesen megtörténteket, elhangzottakat rögzítse. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a fentiekben javasolt változtatások nélkül is alappal várható el a fiatalkorúak ügyészétől a védői jelenlét tényleges biztosításának ellenőrzése, megkövetelése; mindezt az Fk. Utasításban is szükséges lenne rögzíteni.
A fentiekben írtakhoz hasonlóan formálissá válik a kötelező védelem, amennyiben a védő az eljárás során passzív marad, nem kötelező jelenlét esetén az eljárási cselekményeken nem vesz részt, a fiatalkorú terhelttel, annak törvényes képviselőjével érdemben nem kommunikál. A hatályos eljárásjogi rendelkezések, illetve a kialakult gyakorlat alapján mindezt hivatalból érdemben egyik hatóság sem vizsgálja, esetlegesen csak akkor, ha a terhelt vagy a törvényes képviselő ilyen jellegű jelzéssel él. Panasz e körben mindazonáltal az érintett személyektől ritkán érkezik; a legtöbb esetben feltehetően maguk sincsenek tisztában egyrészt azzal, hogy a védelem „működhet” másként is, másrészt nem bíznak abban sem, hogy az észrevételüknek számukra pozitív következménye lesz.
A fiatalkorúak ügyészének – különösen a vádemelést megelőzően – hivatalból lenne célszerű vizsgálnia, hogy a védő ténylegesen részt vesz-e az eljárásban, és képviseli-e a terhelt érdekeit. E felvetés megvalósítása álláspontom szerint nem jelentené azt, hogy az ügyésznek az eljárás eredményes lefolytatásához fűződő érdekkel ellentétes magatartást kellene tanúsítania, különös tekintettel arra, hogy az ügyészség feladata az anyagi igazság kiderítése, és nem annak feltétlen bizonyítása, hogy az eljárásban aktuálisan gyanúsítottként szereplő személy bűncselekményt követett el (adott esetben a nyomozás éppen akkor lesz eredményes, ha bebizonyosodik, hogy az eljárás tárgyát képező cselekményt nem a gyanúsított, hanem valaki más követte el, ad absurdum nem is történt bűncselekmény).
Megjegyzendő ugyanakkor, hogy az ügyész – és általában a büntetőügyben eljáró hatóságok – számára jelenleg kevés jogi eszköz áll rendelkezésre a felvetett probléma megoldására. A terhelt indokolt esetben kérheti más védő kirendelését[20], azonban az eljárásjogi törvény rendelkezéséből az következik, hogy az ügyészség a védő kizárását a bíróság felé hivatalból csak a törvényben nevesített esetekben[21] indítványozhatja. Kérdésként merül fel, hogy a védő teljes és indokolatlan passzivitását lehet-e a terhelt érdekével ellentétes magatartás tanúsításának tekinteni[22], és erre hivatkozással indítványozni a védő kizárását. Álláspontom szerint bizonyos esetekben az erre a körülményre alapított indítvány törvényesnek tekinthető, a gyakorlatban azonban tudomásom szerint ilyenre nem szokott sor kerülni.
Figyelemmel mindezen körülményekre, a büntetőeljárási törvényben szükséges lenne a bíróság számára lehetővé tenni az indokolatlanul passzivitást tanúsító védő (különösen a kirendelt védő) eljárásból történő kizárását ügyészi indítványra, ennek vizsgálatát pedig – elsősorban az Fk. Utasításban – célszerű lenne a fiatalkorúak ügyésze kötelezettségévé tenni.
2.5. A törvényes képviselő
A törvényes képviselő szerepe a fiatalkorúak ellen indult büntetőeljárásokban legalább olyan fontos lehet, mint a védőé. Ideális esetben a terhelt valamelyik, vele együtt élő szülője egyben a törvényes képviselője is, így a fiatalkorú addigi életvezetésével, szokásaival, pszichés és szocializációs fejlődésével kapcsolatban ő rendelkezik a legtöbb és leghitelesebb információval, még akkor is, ha mindezt nem rendszerezve, szakszerűen fogalmazza meg. A büntetőügyben eljáró hatóságok feladata lenne, hogy ezeket az információkat a büntetőeljárás hatékony lefolytatása, és a büntetőjogi felelősség megállapítása esetén a megfelelő joghátrány kiválasztása érdekében megszerezze, jóllehet erre vonatkozó közvetlen előírásokat a hatályos jogi normák nem tartalmaznak.
A fiatalkorúak ügyészének elsődleges feladata annak meghatározása – avagy a nyomozó hatóság erre való felhívása –, hogy a fiatalkorú terhelt tekintetében törvényes képviselőként ki jogosult eljárni. Ennek során egyrészt tisztázni kell, hogy aktuálisan ki tekinthető a fiatalkorú törvényes képviselőjének, másrészt fel kell mérni, hogy ez a személy a Be. 452. §-ának (1) bekezdése alapján a büntetőeljárás során ilyen minőségben eljárhat-e. Ellenkező esetben az eljárásjogi törvény alapján eseti gyám kirendelése iránt kell intézkedni, aki a továbbiakban az eljárás során a törvényes képviselő jogait gyakorolja.
A törvényes képviselőt a büntetőeljárás során lényegében a védővel azonos jogok illetik meg, jóllehet a tényleges szerepe a védőétől – legalábbis részben – eltérő. Ritka kivételtől eltekintve a törvényes képviselők nem rendelkeznek jogi végzettséggel, így jogi értelemben a védőhöz képest kevésbé hatékonyan tudnak eljárni a fiatalkorú terhelt érdekében. Ugyanakkor – amint erre a fentiekben már utaltam – sok esetben a fiatalkorú személyiségének fejlődését, társadalomba való beilleszkedését érintően ők segíthetik leginkább az eljárást. Megjegyzendő, a fiatalkorúval szemben lefolytatott büntetőeljárás – különösen azokban az esetekben, amikor a törvényes képviselő a terhelt valamelyik szülője – jó alkalom lehet arra is, hogy maga a törvényes képviselő is átértékelje a fiatalkorú irányában kifejtett addigi nevelési tevékenységét, és adott esetben a saját hibáit belátva új alapokra helyezze azt. Mindez azonban csak akkor lehetséges, ha a törvényes képviselőt a hatóságok is partnerként kezelik, legalábbis kezdetben, függetlenül az esetleges ellenséges hozzáállásától.
A hatályos jogszabályok értelmében a törvényes képviselő nem kötelezhető arra, hogy a büntetőügyben eljáró hatóságokkal bármilyen formában is – legalább a gondozásában lévő fiatalkorú személyiségével, nevelésével összefüggésben – kommunikáljon. A Be. 2006. július 1. napját megelőzően hatályban volt 453. §-ának (1) bekezdése akként rendelkezett, hogy a fiatalkorú egyéniségét, értelmi fejlettségét és életviszonyait jellemző körülmények felderítése érdekében a fiatalkorú gondozóját tanúként kell az eljárás során kihallgatni. E tekintetben a gondozót – aki a legtöbb esetben maga a törvényes képviselő volt – a Be. 82. §-ának (1) bekezdésében meghatározott mentesség nem illette meg, értelemszerűen azzal a megkötéssel, hogy a fiatalkorúval hozzátartozói viszonyban lévő gondozó az eljárás tárgyát képező cselekménnyel összefüggésben a vallomástételt megtagadhatta. A jogalkotó e szabály hatályon kívül helyezését azzal indokolta, hogy – bár klasszikus és a magyar büntető perjogban bevett jogintézményről van szó – emberi jogi szempontokra figyelemmel nem várható el a gondozótól, hogy a fiatalkorú egyéniségét, értelmi fejlettségét és életviszonyait tanúvallomás formájában maga tárja a büntetőügyben eljáró hatóságok elé. A fenti érveléssel nem értek egyet, álláspontom szerint az alapvető jogok érvényesülését ez a korábbi eljárásjogi rendelkezés nem sértette, ugyanakkor az így beszerzett információk jelentősen segítették az eljárás hatékonyságát, illetve a megfelelő joghátrány kiválasztását. Megjegyzendő, a gondozóval szemben joghátrányként rendbírságot ebben az esetben is csak akkor lehetett alkalmazni, ha a vallomástételt jogosulatlanul teljesen megtagadta, azt a hatóságok azonban nem tudták befolyásolni, hogy ténylegesen szolgáltat-e érdemi információt, és milyen terjedelemben.
A jelenleg hatályos jogi normák értelmében a büntetőeljárás során kötelezően beszerzendő környezettanulmányt készítő pártfogó felügyelőnek kell meghallgatnia a fiatalkorú terhelttel együtt élő szülőt, vagy gyámot, ennek hiányában gondozót[23]. Elméletileg tehát az ügyész és a bíró a környezettanulmány részeként megismerheti a terheltet nevelő személy fiatalkorúval kapcsolatos álláspontját. Ez azonban egyrészt csupán egy közvetett, a pártfogó felügyelő által közvetített információhalmaz lesz, másrészt az ügyészség, illetve a bíróság – amely szervek jogosultak és kötelesek a büntetőeljárás során a terhelttel kapcsolatban a legfontosabb döntéseket meghozni – nem lesz abban a helyzetben, hogy az általa fontosnak tartott kérdéseket (is) feltegye e személynek. Megjegyzendő továbbá, hogy a jogszabályok nem fűznek semmilyen jogkövetkezményt ahhoz, ha a szülő, a gyám vagy a gondozó nem működik együtt a környezettanulmány elkészítőjével, és így a meghallgatása egyáltalán nem lehetséges; ebben az esetben csupán ennek a tényét kell rögzíteni[24] az elkészített környezettanulmányban.
A fentiek alapján megfontolandó lenne a régi szabályozás legalább oly módon történő visszaállítása, hogy a fiatalkorúak ügyében eljáró ügyész, valamint bíró hivatalból dönthessen úgy: a terhelt személyi körülményeivel összefüggésben meghallgatja (meghallgattatja) a törvényes képviselőt, gondozót. E tekintetben e személy számára – a korábbi rendelkezésekhez hasonlóan – célszerű lenne kötelezővé tenni a vallomástételt, értelemszerűen azzal a megkötéssel, hogy sem saját magát, sem hozzátartozóját nem köteles bűncselekmény elkövetésével vádolni. Az eljárásjogi törvény módosítása nélkül is rögzíthető lenne mindazonáltal az Fk. Utasításban, hogy a fiatalkorúak ügyésze felhívhatja – adott esetben a nyomozó hatóságon keresztül – a környezettanulmányt készítő pártfogó felügyelő figyelmét az eljárás tárgyát képező cselekmény sajátosságaira, illetve azokra, az adott ügyre jellemző speciális szempontokra, amelyeket a környezettanulmány elkészítése, illetve szülő, a gyám vagy a gondozó meghallatása során feltétlenül szükséges figyelembe venni.
2.6. Szignalizáció
Törvényi szintű jogi normák írják elő, hogy a büntetőügyben eljáró hatóságoknak az egyéb hivatalos szervek felé jelzéssel kell élniük, amennyiben úgy ítélik meg, hogy erre további bűncselekmények megakadályozása, illetve a fiatalkorú terhelt védelme érdekében szükség van. A Be. 63/A. §-a általánosságban szabályozza, hogy az ügyészség – a nyomozó hatóság és a bíróság mellett – milyen módon tehet intézkedéseket a bűnözés megelőzése és más eljárás kezdeményezése érdekében. Ezen túl a vonatkozó jogszabály értelmében a nyomozó hatóság, az ügyészség és a bíróság a gyermekvédelmi rendszerhez kapcsolódó feladatokat látnak el, amelynek keretében kötelesek jelzéssel élni a gyermek – így értelemszerűen a fiatalkorú terhelt – veszélyeztetettsége esetén a gyermekjóléti szolgáltatást nyújtó szolgáltatónál, illetve adott körülmények között hatósági eljárást kezdeményezni[25]. E rendelkezésnek felel meg lényegében a Be. 447. §-ának (2) bekezdése, alapelvi jelleggel előírva, hogy a büntetőeljárás során – szükség esetén, illetőleg külön jogszabály rendelkezése alapján – kezdeményezni kell a fiatalkorú érdekében gyámhatósági intézkedés elrendelését, valamint a fiatalkorú nevelését, gondozását vagy felügyeletét elmulasztó személlyel szembeni intézkedést.
Az Fk. Utasítás 14. §-a részletesen tartalmazza, hogy a fiatalkorúak ügyészének a fenti törvényi előírások betartása során miként kell eljárnia. Úgy vélem, nem kifogásolható az a rendelkezés[26], amelynek értelmében a büntetőügyben eljáró ügyész a kötelezettségét oly módon teljesíti, hogy a közérdekvédelmi szakág ügyésze felé – aki feltehetően e területen nagyobb tapasztalatokkal rendelkezik – intézkedésre irányuló megkereséssel él. Nyilvánvaló, hogy a jól felépített jogszabályi környezet csak a rendelkezések gyakorlati érvényesítése esetén hozhat pozitív eredményeket. Az ügyészi szervezetnek arra kell törekednie, hogy a fiatalkorúak ügyeiben eljáró ügyészek kiemelt figyelmet fordítsanak a szükséges jelzések megtételére, és aktívan hozzájáruljanak a gyermekvédelem komplex rendszerének minél hatékonyabb működéséhez. Ennek megvalósíthatósága szempontjából jelentősége van a munkaszervezésnek: az ügyészekre nehezedő túlzott munkateher eredményezheti azt, hogy a büntető ügyszak szempontjából – álláspontom szerint tévesen – járulékosnak tekintett gyermekvédelmi feladatok ellátása szenved csorbát, jóllehet az esetek nagy részében e tevékenységnek az eredmények elérését tekintve legalább akkora hatása lehet, mint a büntetőjogi intézkedéseknek. A gyermekvédelmi intézkedések elmaradása ráadásul gyengítheti (adott esetben negligálhatja is) a büntetőeljárással, illetve az alkalmazott joghátránnyal elért eredményeket. Jelen tanulmány kereteit meghaladná annak részletes elemzése, hogy a fiatalkorúak ügyeiben eljáró ügyészek munkaterhét miként lehetne csökkenteni, arra azonban érdemes utalni, hogy mindez nem kizárólag az ügyészi létszám emelésével érhető el. Az igazságszolgáltatás különböző szegmenseiben általában szükséges lenne az adminisztratív terheket (a jelenleginél is jobban) csökkenteni, kiemelten a bírák és az ügyészek esetében, lehetővé téve ezáltal azt, hogy a munkájuk során a ténylegesen nekik rendelt, és kizárólag általuk elvégezhető feladatokkal foglalkozhassanak.
3. A fiatalkorúak ügyészének szerepe az eljárás egyes szakaszaiban
3.1. Az ügyészség és a nyomozó hatóság kapcsolata
A hatályos magyar eljárásjogi törvény alapján a vádemelést megelőzően – függetlenül attól, hogy ténylegesen ki végzi a nyomozást – az ügy ura az ügyész, aki rendelkezik a nyomozásról, és a nyomozó hatóságot utasítja[27]. A nyomozó hatóság eljáró tagjának az utasítás végrehajtása során nincs mérlegelési lehetősége, abban az esetben is az ügyész rendelkezése szerint kell eljárnia, amennyiben azzal egyébként nem ért egyet[28]. A nyomozó hatóság vezetőjének mindazonáltal lehetősége van arra, hogy az ügyészi utasítás ellen a felettes szerve útján a felettes ügyészhez előterjesztést tegyen, azonban ennek az utasítás végrehajtására nincs halasztó hatálya.
A gyakorlatban leginkább az okoz nehézséget, ha e jogi normák ellenében a nyomozó hatóság eljáró tagja nem teljesíti – adott esetben tudatosan – az ügyészi utasítást, és e tekintetben az elöljáró sem teszi meg a szükséges intézkedéseket. Az ügyészség rendelkezésre álló eszközei ilyen esetekben meglehetősen szűkösek, tekintve, hogy a nyomozó hatóság tagjai fölött csak a büntetőügyek tekintetében gyakorolnak utasítási jogosítványokat, szolgálati jogviszonyukkal összefüggésben, a fegyelmi jogkört illetően csak az adott szerv elöljárói, illetve végső soron a belügyminiszter rendelkezik jogosítványokkal.
A fiatalkorúak ellen folytatott eljárásokban mindez az átlagosnál is hátrányosabb következményekkel járhat, ha a nyomozó hatóság eljáró tagjai az ügyésznek azokat az utasításait nem – vagy nem megfelelő módon – teljesíti, amelyek éppen a nevelési célt szolgálnák, illetve a fiatalkorú társadalomba való beilleszkedését segítenék elő. Erre tekintettel is indokolt lenne a nyomozó hatóságok fiatalkorúakkal szemben eljáró tagjaitól (is) speciális felkészültséget megkövetelni, illetve szorgalmazni, hogy ezekkel az ügyekkel speciális egységek foglalkozzanak.
A nyomozás nyomozó hatóság általi teljesítése során lehetőség van fokozott ügyészi felügyelet gyakorlására. Ilyen esetekben az ügyész meghatározott időközönként – legalább havonta egyszer – a nyomozás során addig keletkezett iratokat teljes terjedelmükben megvizsgálja, majd egyebek mellett meghatározza a nyomozás kereteit, határidő tűzésével utasítást ad az elmulasztott nyomozati cselekmények elvégzésére, megjelöli a beszerzendő bizonyítási eszközöket, lefolytatandó bizonyítási eljárásokat, illetve eldönti, hogy a nyomozás mikor fejezhető be[29]. A nyomozó hatóság és az ügyészség között így kialakított szorosabb kapcsolat elméletileg lehetőséget teremthet arra, hogy a speciális ismeretekkel és képességekkel rendelkező fiatalkorúak ügyésze lépésről lépésre megkövetelje a nyomozó hatóság tagjaitól is az eljárás terhelt életkorának megfelelő lefolytatását, és a nevelési cél az eljárás ezen szakaszában is megvalósuljon.
Az Fk. Utasítás a fiatalkorúak ellen folytatott büntetőeljárásban – az általánosságban előírt kötelező eseteken[30] felül – csak akkor rendeli el fokozott ügyészi felügyelet gyakorlását, ha a fiatalkorú gyanúsított előzetes letartóztatásának vagy ideiglenes kényszergyógykezelésének elrendelésére kerül sor, illetve amennyiben az eljárás 14. életévét még be nem töltött személlyel szemben folyik. Úgy vélem, a fokozott ügyészi felügyelet kötelező eseteinek bővítése nem feltétlenül lenne indokolt, ugyanakkor külön elemzést igényelne, hogy az ügyészek a legfőbb ügyész által kiadott normatív utasításban rögzített lehetőséggel, amely szerint minden olyan esetben bejelenthetik a fokozott ügyészi felügyelet gyakorlását, amikor ezt valamilyen okból szükségesnek ítélik, milyen gyakran, mely esetekben élnek, és e nyilatkozat megtételének vizsgálata során kiemelt szempontot képez-e a nevelési cél megvalósulására való törekvés. Ezzel kapcsolatban érdemes utalni az alábbiakra is: a gyakorlati tapasztalatok szerint a fiatalkorúak ritkán követnek el összetett, bonyolult ténybeli vagy jogi megítélésű (például pénzügyi, gazdasági jellegű) bűncselekményeket, így a fokozott felügyelet bejelentése, gyakorlása erre tekintettel ritkán indokolt. Éppen ebből a megállapításból következik, hogy az ügyészeknek elsősorban a terhelt életkori sajátosságainak nyomozó hatóság általi megfelelő figyelembevételét, pontosabban annak hiányát kell értékelnie akkor, amikor a fokozott felügyelet felől határoz.
3.2. A kényszerintézkedések
Azokban az esetekben, amelyekben kényszerintézkedés elrendelésére (időtartamának meghosszabbítására) a vádirat benyújtását megelőzően is a bíróság – a nyomozási bíró – ülés tartása mellett jogosult, az eljárásjogi törvény tartalmaz néhány, az eljárás lefolytatására vonatkozó olyan speciális szabályt, amely az ügyészi tevékenységgel is összefügg.
A nyomozási bíró ülése fiatalkorú terhelt esetében a védő távollétében nem tartható meg[31]; ebben az esetben tehát védőnek nemcsak általában kell részt vennie a büntetőeljárásban, de ezen az eljárási cselekményen ténylegesen jelen is kell lennie. Figyelemmel arra, hogy az eljárás nyomozati szakaszában rendelkezési jogkört az ügyész gyakorolhat, neki kell – adott esetben a nyomozó hatóság útján – gondoskodnia a védő nyomozási bírói ülésre történő idézéséről, e kötelezettségét az Fk. Utasítás külön is nevesíti[32]. Ezzel kapcsolatban kiemelendő, hogy a védő meg nem jelenésének kockázatát az ügyész (bizonyos értelemben a nyomozó hatóság) viseli. Amennyiben ugyanis a nyomozási bíró által tartott ülés tárgya az őrizetben lévő fiatalkorú terhelt előzetes letartóztatásának elrendelése, akkor az őrizet a kezdetétől számított hetvenkét óra elteltével megszűnik, ebben az időpontban tehát a terheltet – függetlenül attól, hogy a bíróság hozott-e döntést – szabadon kell bocsátani.
Szintén speciális eljárási szabály, hogy a nyomozási bíró üléséről a fiatalkorú törvényes képviselőjét és gondozóját értesíteni kell, illetve e személyek az ülésen fel is szólalhatnak[33]. Az értesítési kötelezettség ebben az esetben is az ügyészt terheli, a legtöbb esetben ennek végrehajtása is a nyomozó hatóságon keresztül történik.
Kérdésként merül fel, hogy az említett személyek nyomozási bírói ülésen történő szóbeli megnyilvánulása csupán lehetőség, vagy adott esetben kötelezettség is, értve ezalatt azt, hogy a bíró, az ügyész vagy a védő tehet-e fel az irányukba kérdést akkor is, ha ők eredetileg nem kívántak felszólalni. Álláspontom szerint e kérdés megítélése kapcsán is abból kell kiindulni, hogy fiatalkorú terhelttel szemben kényszerintézkedést csak végső esetben indokolt alkalmazni; annak megítélése szempontjából pedig, hogy ez fennáll-e, bizonyos esetekben elkerülhetetlen a törvényes képviselő és a gondozó meghallgatása. Értelemszerűen a kérdések ebben az esetben sem vonatkozhatnak az eljárás tárgyát képező cselekményre, hanem kizárólag a fiatalkorú életkörülményeire, illetve arra, hogy e személyek mennyiben képesek garantálni a kényszerintézkedéseket megalapozó különös okok megvalósulásának elkerülését.
A hatályos jogszabályok a kényszerintézkedések alkalmazásával összefüggésben csak az előzetes letartóztatás tekintetében tartalmaznak speciális rendelkezéseket a fiatalkorúakra vonatkozóan. Néhány gondolat erejéig érdemes ugyanakkor kitérni az egyéb kényszerintézkedésekre is abból a szempontból, hogy azokat mennyiben célszerű alkalmazni fiatalkorú terhelttel szemben.
A nevelési, illetve a társadalomba való beilleszkedési célt szem előtt tartva lehetőség szerint biztosítani kell, hogy a fiatalkorú terhelt az iskolai tanulmányait a büntetőeljárás alatt is folytathassa, illetve azok befejezése esetén munkát végezhessen. Az iskolarendszerű képzésben részt vevő, illetve munkahellyel rendelkező terhelttel szemben – amennyiben egyébként az előzetes letartóztatás feltételei nem állnak fenn – éppen erre figyelemmel nem célszerű házi őrizetet elrendelni; e kényszerintézkedés nyilvánvalóan jelentősen veszít hatékonyságából, ha a bíróság rendszeresen annak részleges feloldása felől határoz, ugyanakkor nem lehet cél az iskolai tanulmányok szüneteltetése, a munkahely elveszítése. Ilyen esetekben sokkal inkább indokolt lehet – a terhelt életkörülményeit figyelembe véve – lakhelyelhagyási tilalmat elrendelni azzal, hogy a fiatalkorúnak meghatározott időközönként jelentkeznie kell az illetékes rendőrkapitányságon. Megjegyzendő, az Fk. Utasítás is előírja[34] az említett szempontok figyelembevételét a házi őrizet indítványozása alkalmával.
Az eljárásjogi törvény akként rendelkezik, hogy fiatalkorú terhelt előzetes letartóztatásának csak akkor van helye, ha a törvényben meghatározott általános és különös okok fennállása mellett a bűncselekmény különös tárgyi súlya folytán ez szükséges[35]. Jogszabály nem határozza meg, hogy e rendelkezés alkalmazása során milyen szempontokat kell figyelembe venni annak megítélése kapcsán, hogy az eljárás tárgyát képező bűncselekmény különös tárgyi súlyúnak tekinthető-e, a jogirodalom és az ítélkezési gyakorlat azonban igyekezett e hiányosságot pótolni. A különös tárgyi súly vizsgálata során figyelemmel kell lenni a Btk. Különös Részében meghatározott büntetési tételkeret felső határára, a halmazat, illetve a folytatólagosság egységének megállapíthatóságára, az elkövetési módra, valamint arra a körülményre is, hogy a terhelt a cselekményt bűnszervezet tagjaként vagy bűnszövetségben követte-e el[36].
Álláspontom szerint a különös tárgyi súly meghatározásához képest nagyobb nehézséget okoz a jogalkalmazó számára e szabály tényleges betartása az alább kifejtettekre figyelemmel. Mi alapján indítványozza az ügyész az olyan fiatalkorú terhelt előzetes letartóztatásának elrendelését, fenntartását, akivel szemben csekélyebb (vagy legalábbis nem különös) tárgyi súlyú bűncselekmény miatt van folyamatban eljárás, azonban tudatosan, huzamosabb ideig és eredményesen kivonja magát a büntetőeljárás alól? Ez különösen az eljárás bírósági szakaszában okozhat nehézségeket, figyelemmel arra, hogy – egyébként helytállóan – a hatályos eljárásjogi szabályok alapján a tárgyalást a fiatalkorú személy távollétében nem lehet megtartani[37]. Alappal vetődik fel kérdésként, hogy például egy lopás vétségével vádolt fiatalkorú esetében miként lehet megtartani a bírósági tárgyalást, ha azon a terhelt szabályszerű idézés ellenére rendszeresen nem jelenik meg, a rendőri elővezetések nem járnak eredménnyel, avagy a vádlott az eljárás során folyamatosan törekszik a tanúk megfélemlítésére, befolyásolására. Úgy vélem, olyan irányú jogpolitika nem képviselhető, amely szerint a terhelt büntető felelősségre vonásáról le kell mondani csupán azon az alapon, hogy egy nem különös tárgyi súlyú bűncselekmény elkövetésével gyanúsított, megvádolt fiatalkorúval szemben kényszerintézkedés alkalmazására ne kerüljön sor. A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy ilyen esetekben ügyészi indítványra – bírósági szakaszban akár hivatalból is – a bíróság az esetek nagyobb részében elrendeli a terhelt előzetes letartóztatását, az erről rendelkező határozatban pedig az eljáró bírák nem térnek ki az eljárás tárgyát képező bűncselekmény különös tárgyi súlyára, vagy e feltétel fennállására olyan indokokat próbálnak felsorakoztatni, amelyek legalábbis könnyen támadhatóak. Megjegyzendő, ugyanez megállapítható az ügyészi indítványok tartalmával kapcsolatban is, jóllehet az Fk. Utasítás egyértelműen előírja, hogy az előzetes letartóztatás elrendelésére, meghosszabbítására, illetve fenntartására vonatkozó indítványnak tartalmaznia kell a különös tárgyi súly megállapíthatóságát megalapozó tényeket is[38].
E témát érintően érdemes utalni a Legfelsőbb Bíróság által közzétett egyik eseti döntésre[39], amely – annak ellenére, hogy egy lényegesen korábbi döntésről van szó – jól szemlélteti az előzőekben felvázolt problémát. Az ügyben eljáró Győri Megyei Bíróság megállapította, hogy a fiatalkorú terhelt elrejtőzésével az eljárás alól igyekezett kivonni magát, és e törekvése hosszú időn át eredményes is volt; a kibocsátott elfogatóparancs csak több mint másfél év elteltével vezetett eredményre. A bíróság álláspontja szerint bár az eljárás csak kisebb értékre elkövetett lopás vétsége miatt volt folyamatban, „a vádirati tényállás szerinti elkövetési tevékenység és elkövetési mód azonban a cselekmény jelentősebb tárgyi súlyára utal”. Az eseti döntés indokolása ennél többet e tekintetben nem tartalmaz, a bíróság érezhetően igyekezett elkerülni azoknak a konkrét tényeknek a felsorakoztatását, amelyek e megállapítást megalapozták. A konkrét – és az ehhez hasonló – döntések véleményem szerint mégsem kifogásolhatóak; tipikusan olyan helyzetről van szó, amikor kisebb tárgyi súlyú bűncselekménnyel megvádolt fiatalkorú terhelt esetében is indokolt lehet a legsúlyosabb kényszerintézkedés alkalmazása.
A fent kifejtettek alapján úgy gondolom, a jelenleg hatályos szabályozás nem megfelelő, az ítélkezési gyakorlat nem idomult, nem is tudott idomulni ahhoz, és büntetőpolitikai szempontból nem is lenne helyes, ha megtörténne. Érdemes lenne megfontolni annak törvényi szinten történő lehetővé tételét, hogy bizonyos – konkrétan meghatározott – körülmények fennállása esetén a fiatalkorú terhelttel szemben különösnek nem tekinthető tárgyi súlyú bűncselekmények esetén is el lehessen rendelni előzetes letartóztatást. Véleményem szerint a jogi normák és a gyakorlat között fennálló ellentét ilyen módon kiküszöbölhető lenne.
A fentiekben felvázolt problémához szorosan kapcsolódik a fiatalkorú terheltekkel szemben alkalmazott előzetes letartóztatás végrehajtásának kérdése. Az eljárásjogi törvény rendelkezése értelmében a tizennegyedik életévét betöltött fiatalkorú előzetes letartóztatását javítóintézetben vagy büntetés-végrehajtási intézetben kell végrehajtani[40], míg a tizennegyedik életévét be nem töltött fiatalkorú esetében a végrehajtás helye kizárólag javítóintézet lehet[41]. Az Fk. Utasítás előírja, hogy az ügyésznek fiatalkorú terhelt esetében az előzetes letartóztatás elrendelésére, meghosszabbítására, illetve fenntartására vonatkozó indítványban ki kell térnie arra is, hogy a fiatalkorú előzetes letartóztatását javítóintézetben vagy büntetés-végrehajtási intézetben indokolt-e végrehajtani[42]. A hatályos jogi normák részletesen nem szabályozzák, hogy az ügyészség milyen szempontok figyelembevételével indítványozza, illetve a bíróság mi alapján határozza meg az előzetes letartóztatás végrehajtásának helyét, a Be. csupán annyit tartalmaz, hogy a fiatalkorú személyiségét vagy a terhére rótt bűncselekmény jellegét vizsgálni kell[43]. A gyakorlati tapasztalatok hosszú ideje azt mutatják, hogy a javítóintézeti tartózkodás – legyen annak a jogcíme akár előzetes letartóztatás, akár jogerősen alkalmazott intézkedés – alapvetően pozitív, nevelő hatással van a fiatalkorúakra, míg a büntetés-végrehajtási intézetből szabaduló fiatalkorú terheltek esetében többségében már az is eredménynek számít, ha a társadalmi normák betartására vonatkozó hajlandóságuk a korábbiakhoz képest nem csökkent nagyobb mértékben.
A fentiekből következően vagy a fiatalkorúak előzetes letartóztatásának büntetés-végrehajtási intézetben történő végrehajtásának rendjét lenne indokolt alapjaiban megváltoztatni (erre álláspontom szerint csak hosszú távon van lehetőség), vagy az eljárásjogi szabályokat kell úgy módosítani, hogy a legsúlyosabb kényszerintézkedés végrehajtásának helyszíne főszabályként a javítóintézet legyen, a Be.-ben pedig ehhez képest rögzíteni lenne szükséges azokat a kivételeket, amelyek megvalósulása esetén lehetőség lenne az előzetes letartóztatás végrehajtását büntetés-végrehajtási intézetben foganatosítani. Ilyen kivétel lehetne a terhelt aktuális életkora, a javítóintézetben tanúsított deviáns magatartása vagy például a bűnügyi előélete. Ennek megvalósulása esetén – feltételezve, hogy a terhelt a javítóintézetben az előzetes letartóztatásának ideje alatt is részt vesz iskolarendszerű képzésben, illetve végez valamilyen munkához hasonló tevékenységet – kevésbé lenne jelentősége annak, hogy a fiatalkorúak előzetes letartóztatásának elrendelésére valóban csak akkor kerül-e sor, amikor különös tárgyi súlyú bűncselekmény elkövetése miatt van folyamatban büntetőeljárás. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a fiatalkorúak egy jelentős része pozitívan – vagy legalábbis nem negatívan – élte meg a javítóintézetben kényszerintézkedés hatálya alatt töltött időt, és maguk is úgy értékelték, hogy az életük jó irányba változott[44].
3.3. A büntetőeljárás ügyészi szakasza
Az eljárásjogi törvény rendelkezései értelmében a nyomozás befejezését követően – amely lényegében az iratismertetéssel zárul[45] – az ügyész a részére felterjesztett iratok megvizsgálása után jogosult további nyomozati cselekmények elvégzéséről rendelkezni, a nyomozást felfüggeszteni, megszüntetni, az ügyet közvetítő eljárásra utalni, a vádemelés elhalasztásáról határozni, vádat emelni, valamint a vádemelés részbeni mellőzése mellett dönteni[46]. A jogszabályok a fiatalkorúakkal szemben indult büntetőeljárásokkal kapcsolatban az eljárás e szakaszát illetően kevés speciális rendelkezést tartalmaznak, mindazonáltal indokoltnak tűnik kitérni néhány általános, nem kifejezetten a fiatalkorúakra vonatkozó szabályra is.
A nyomozás befejezését követően az ügyész legfontosabb feladata annak megítélése, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok értékelése és mérlegelése alapján kétséget kizáróan megállapítható lenne-e a (fiatalkorú) terhelt büntetőjogi felelőssége. Mindez lényegében megegyezik azzal, amikor a bíró az ügydöntő határozat meghozatala során megállapítja a tényállást, a különbség csupán abban nyilvánul meg, hogy a bírósági eljárás során későbbiekben esetlegesen beszerzésre kerülő bizonyítékok még nem állnak az ügyész rendelkezésére. A két tevékenység ugyanakkor teljes mértékben megegyezik abban, hogy az eljárás az ügyészi szakaszban is csak akkor irányulhat annak megállapítására, hogy a terhelt elkövette a terhére rótt bűncselekményt, ha a bizonyítékok alapján ehhez nem fér kétség. Ellenkező esetben az ügyész dönthet további nyomozati cselekmények elvégzése, elvégeztetése mellett – abban az esetben, ha reális esélyt lát arra, hogy ennek eredményeképpen az eljárás iránya megváltozzon –, illetve végső soron a nyomozás megszüntetése felől kell határoznia bűncselekmény, vagy bizonyítottság hiányára tekintettel[47].
Az ügy közvetítői eljárásra utalására, a vádemelés elhalasztására, vagy esetleg megrovás alkalmazására csak abban az esetben kerülhet sor, ha egyébként a rendelkezésre álló adatok alapján a terhelt büntetőjogi felelőssége megállapítható lenne. Az imént felsorolt intézkedések alkalmazására olyan alapon nem kerülhet sor, hogy bár a terhelt felelősségének megállapíthatósága kétséges, mindezek azonban úgysem járnak rá nézve komolyabb következményekkel. Megjegyzendő, a rendelkezésre álló bizonyítékokat még abban az esetben is gondosan mérlegelni kell, ha egyébként a terhelt beismerő vallomást tett.
Az általános szabályokkal egyezően a fiatalkorúak ügyészének is lehetősége van arra, hogy a nyomozás megszüntetése mellett a fiatalkorú terhelttel szemben megrovást alkalmazzon, ha a gyanúsított cselekménye már nem veszélyes, vagy oly csekély fokban veszélyes a társadalomra, hogy a törvény szerint alkalmazható legenyhébb büntetés kiszabása vagy más intézkedés alkalmazása is szükségtelen[48]. Az Fk. Utasítás főszabályként azt írja elő, hogy a megrovást a fiatalkorúak ügyésze hirdeti ki[49], ebből a célból a terheltet a megadott időpontra idézni, míg a védőt és a törvényes képviselőt értesíteni kell[50]. A legfőbb ügyészi normatív utasítás lehetőséget ad arra, hogy a megrovás kihirdetése során a terhelt lakó-, illetve tartózkodási helye szerint illetékes ügyészség járjon el megkeresés alapján[51], illetve arra is, hogy az idézés ellenére meg nem jelent fiatalkorú terhelttel szemben az ügyész a megrovást a határozat kézbesítése útján foganatosítsa[52]. Úgy vélem, ez utóbbi rendelkezés kevésbé célravezető, a büntetőeljárás során ugyanis törekedni kell arra, hogy a hatóságok is hozzájáruljanak a fiatalkorú terhelt neveléséhez, ösztönözzék őt a normák betartására. Amennyiben az ügyész az Fk. Utasítás hivatkozott rendelkezése alapján jár el, lényegében következmények nélkül tudomásul veszi azt, hogy a fiatalkorú terhelt a tartózkodási helye, idézhetőségi címe megváltozásának bejelentésére vonatkozó kötelezettségét[53] megszegte (és ezért nem lehet őt idézni), illetve azt, hogy szabályszerű idézés ellenére nem jelenik meg, távolmaradását nem menti ki. További lényeges szempont, hogy a nem szóban, hivatalos személy által, a hatóság hivatalos helyiségében kihirdetett megrovás veszíthet a „súlyából”, adott esetben az intézkedés alkalmazásáról szóló határozatot a terhelt ténylegesen el sem olvassa. A fentiek alapján álláspontom szerint a megrovás kihirdetése vonatkozásában a szóbeli forma kizárólagossága lenne indokolt.
Az eljárásjogi törvény értelmében fiatalkorú terheltek esetében az ügyész a vádemelést az ötévi szabadságvesztésnél nem súlyosabb büntetéssel büntetendő bűncselekmény miatt halaszthatja el, a fiatalkorú helyes irányú fejlődése érdekében[54]. Ilyen esetekben a pártfogó felügyelői vélemény beszerzése kötelező, az ügyész pedig a vádemelés elhalasztásáról szóló határozatban a fiatalkorút magatartási szabályok megtartására vagy más kötelezettségek teljesítésére kötelezheti. Az Fk. Utasítás annak eldöntéséhez, hogy a konkrét esetben helye lehet-e vádhalasztásnak, annyi támpontot nyújt, hogy vizsgálni kell: a fiatalkorú helyes irányú fejlődése a személyi körülményekre és a bűncselekmény jellegére figyelemmel bírósági eljárás mellőzésével is elérhető-e.
Álláspontom szerint az utasítás megfogalmazása nem teljesen pontos. Általában a terheltek, de különösen a fiatalkorúak esetében megállapítható, hogy a személyi körülményeik egy részére nincs, vagy csak csekély mértékben van ráhatásuk. Önmagában azon az alapon nem méltányos elvetni a vádhalasztás lehetőségét, hogy a fiatalkorú terhelt családi körülményei rendezetlenek, ő maga kriminogén környezetben él. Sokkal inkább figyelembe kell venni a büntetőeljárás során tanúsított magatartását, fejlődését, illetve a jövőre vonatkozó szándékait. A nem megfelelő családi háttérrel összefüggésben felmerülő nehézségek egy része a vádhalasztás esetén kötelezően alkalmazandó pártfogó felügyelet által kiküszöbölhető. Azokban az esetekben, amikor a terhelt magatartásában pozitív irányú fejlődés nem következik be, illetve a korábbi negatív tendencia erősödik, álláspontom szerint a bírósági eljárás lefolytatása és joghátrány alkalmazása nem mellőzhető.
A fiatalkorúakkal szemben folyamatban lévő büntetőügyek közvetítői eljárásra utalásának szabályai jelentős eltéréseket nem mutatnak a felnőtt korúakra vonatkozó rendelkezésekhez képest. A fiatalkorú törvényes képviselőjének kötelező részvétele helyeselhető, mivel komoly segítséget jelenthet a terhelt számára annak eldöntésében, hogy a bűncselekmény következményeinek jóvátétele érdekében milyen vállalásokat tehet. A közvetítői eljárásra utalás – a jogszabályi feltételek betartása mellett – szorgalmazandó, ez az eljárási mód lehet ugyanis a leginkább alkalmas arra, hogy a fiatalkorú terhelt szembesüljön tettének a sértettre gyakorolt hatásával, és ösztönözze a jövőben a társadalmi és a jogi normák betartására.
Amennyiben a fenti intézkedések megtételének, illetve az eljárás felfüggesztésének vagy megszüntetésének nincs helye, az ügyész vádat emel a fiatalkorú terhelttel szemben. A vádemelésre vonatkozó általános szabályok betartása mellett, álláspontom szerint a fiatalkorúak ügyészének azt kell a legkörültekintőbben mérlegelnie, hogy a konkrét ügyben alkalmazható eljárási formák közül melyiket a legcélszerűbb választani.
Az Fk. Utasítás szerint[55] a tárgyalás mellőzését a fiatalkorúak ügyésze – az általános feltételek fennállása esetén – akkor indítványozza, ha a bűncselekmény jellegére és a fiatalkorú személyi körülményeire figyelemmel az eljárás nevelő hatása tárgyalás tartása nélkül is elérhető. Ez véleményem szerint akkor állapítható meg, ha a büntetőeljárás során a fiatalkorú olyan mértékű pozitív fejlődése figyelhető meg, amely a vádemelés elhalasztását, a joghátrány alkalmazásának mellőzését ugyan nem teszi lehetővé, azonban a tárgyalás nevelő hatása már szükségtelen. Ezen eljárási forma megválasztása során a pergazdaságossági szempontok nem lehetnek döntő jelentőségűek.
A bíróság elé állítás előnye, hogy a cselekmény elkövetését rövid időn belül követi az azzal összefüggésben alkalmazott joghátrány, ami a fiatalkorúak esetében a büntetések speciális célját tekintve nem elhanyagolható szempont. Kérdés ugyanakkor, hogy ennek az eljárási formának az alkalmazása során – éppen annak gyors lefolyására figyelemmel – a hatóságok milyen mértékben képesek feltárni azokat a személyi körülményeket, amelyek ismerete elengedhetetlenül szükséges az eljárás befejezési módja, illetve a megfelelő joghátrány megválasztása során. Véleményem szerint, amennyiben a fiatalkorúak ügyésze úgy ítéli meg, hogy kellő mennyiségű információ nem áll még rendelkezésre, akkor a terhelt bíróság elé állítására nincs lehetőség még akkor sem, ha egyébként a jogszabályi feltételek fennállnak.
3.4. Az eljárás bírósági szakasza
Az ügyészi szervezet átalakítását követően az a sajátos helyzet alakult ki, hogy az esetek jelentős részében a járásbíróság (kerületi bíróság) hatáskörébe tartozó ügyekben nem az az ügyészség látja el a vádképviseleti feladatokat, amely a nyomozást felügyelte és vádat emelt. Az Fk. Utasítás értelmében a nyomozás felügyeletére, valamint a vádemelésre általában a főügyészség székhelye szerinti járási ügyészség rendelkezik illetékességgel[56], míg a vádképviseletre az eljáró járásbíróság mellett működő járási ügyészség[57]. Ez a megoldás az alábbiakra figyelemmel nem helyeselhető. A nyomozásfelügyeleti tevékenység ellátása során az eljáró ügyész olyan – nem feltétlenül tényszerű – ismeretek birtokába juthat, amelyek átadására írásbeli formában csak igen csekély lehetőség van. Emellett az Fk. Utasítás akként rendelkezik, hogy a vádképviseletet ellátó ügyész a vádiratban foglalt állásponttól akkor térhet el, ha utóbb merülnek fel korábban nem ismert, a tényállást, a jogi minősítést, valamint az indítványozott joghátrányt lényegesen befolyásoló körülmények, azonban főszabályként ilyen esetben is kérni kell a vádiratot kiadmányozó ügyész engedélyét[58]. Mindez jelentősen megnehezíti a tárgyaláson jelen lévő ügyész helyzetét, különös tekintettel arra, hogy éppen az Fk. Utasítás írja elő a tárgyaló ügyész számára: a tárgyalás adatai alapján mérlegelje, a fiatalkorú jövőbeni helyes fejlődése érdekében milyen intézkedés vagy büntetés felel meg leginkább a törvény céljainak[59]. Hatékonyabb, a fiatalkorúak ellen folytatott büntetőeljárás céljait jobban szem előtt tartó megoldásnak tűnhet, ha a nyomozás felügyeletére, a vádelőkészítésre, vádemelésre és vádképviseletre ugyanaz a járási ügyészség illetékes.
A vádemelést követően az ügyész szerepe a büntetőeljárásban megváltozik, az ügy urából ügyfél lesz, a jelentősége azonban nem csökken. Az eljárásjogi törvény alapelvére figyelemmel a vád tárgyát képező cselekmény bizonyításának kötelezettsége őt terheli, illetve amennyiben a bíróság vagy az eljárás más szereplője részéről jogszabálysértést észlel, a törvény által biztosított lehetőségekkel élve – észrevételek, indítványok, jogorvoslati nyilatkozatok megtétele útján – törekednie kell azok kiküszöbölésére. Ennek során a fiatalkorúak ellen folytatott büntetőeljárásokban figyelemmel kell kísérnie azt is, hogy a nevelési cél a lehetőségekhez képest a bírósági tárgyalások során is megvalósuljon.
A fentiekben írtakhoz szorosan kapcsolódik a terhelt tárgyaláson való jelenlétének, illetve a tárgyalás nyilvánosságának a kérdése. Az eljárásjogi törvény rendelkezése értelmében az ismeretlen helyen tartózkodó fiatalkorú terhelt távollétében az eljárás bírósági szakasza nem folytatható le, illetve maga a fiatalkorú terhelt sem dönthet úgy, hogy a tárgyalásokon nem kíván részt venni[60]. Ez a szabályozás helytálló: egyrészt amennyiben az ügyész úgy dönt, hogy az eljárás nevelő hatása tárgyalás mellőzésével nem érhető el, akkor ugyanez igaz arra az esetre is, amikor a tárgyalást a terhelt távollétében tartják meg, másrészt alapvető jogi kérdéseket is felvethet az a megoldás, ha a fiatalkorú terheltet a távollétében ítélik el.
Előfordulhat ugyanakkor olyan helyzet, amikor a tárgyalási jelenlét éppen károsan hat a fiatalkorú terheltre. Ilyen helyzet áll fenn, amikor a bíróság azokat a negatív személyi körülményeket (családi hátteret, szülői magatartást) vizsgálja, amelyek a terhelttől függetlenül alakultak ki. Ilyen esetekben a Be. lehetővé teszi, hogy a tárgyalásnak bizonyos részét a fiatalkorú távollétében tartsák meg[61].
Az eljárásjogi törvény rendelkezése értelmében a fiatalkorúak ellen folytatott eljárás tárgyalásáról – az általános okokon kívül – a nyilvánosságot abban az esetben is ki kell zárni, ha ez a fiatalkorú érdekében szükséges[62]. Ilyen esetekben álláspontom szerint nem lehet ütköztetni a fiatalkorú helyes irányú fejlődéséhez, valamint a tárgyalás nyilvánosságának garanciális jellegéhez fűződő érdekeket; a nyilvánosság kizárására nem csak abban az esetben van lehetőség, ha az esik nagyobb súllyal latba. Amennyiben felmerül annak a lehetősége, hogy a tárgyalás nyilvánossága negatívan hathat a fiatalkorú terhelt fejlődésére, zárt tárgyalást kell elrendelni, függetlenül attól, hogy egyébként mindez mennyiben sértheti a bírósági eljárás társadalmi kontrolljának lehetőségét, mint a tárgyalás nyilvánosságának egyik legjelentősebb célját.
4. Záró gondolatok
A fentiekben azoknak a legjelentősebb feladatoknak a bemutatására törekedtem, amelyeket álláspontom szerint a fiatalkorúak ügyeiben eljáró ügyészeknek el kell látniuk. Mind a hatályos jogi normákat, mind a kialakult gyakorlatot elsősorban azon szempontok felvázolása céljából vizsgáltam, amelyek esetlegesen még hatékonyabbá tehetik a büntetőeljárás e speciális, komplex és a különböző tudományágak szükségszerű együttműködésén alapuló formáját. Úgy vélem, a közeli és távoli jövő büntetőpolitikája csak abban az esetben lehet eredményes, ha a jogalkotók és a jogalkalmazók különös figyelmet fordítanak a bűncselekményt fiatalkorúként elkövetők társadalomba való beillesztésére, nevelésére, mindez pedig kizárólag kellő tudással, képességekkel rendelkező szakemberek segítségével valósítható meg.
Horváth Katalin
megbízott oktató (PPKE-JÁK, ELTE-ÁJK)
[1] A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (Be.).
[2] Be. 447. § (1) bekezdés.
[3] Értve ez alatt a nyomozó hatóságot, ügyészséget, bíróságot és a végrehajtásért felelős szervet.
[4] „A fiatalkorúval szemben az eljárást […] úgy kell lefolytatni, hogy az elősegítse a fiatalkorúnak a törvények iránti tiszteletét.”
[5] A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény.
[6] Btk. 106. § (1) bekezdés: „A fiatalkorúval szemben kiszabott büntetés vagy alkalmazott intézkedés célja elsősorban az, hogy a fiatalkorú helyes irányba fejlődjön, és a társadalom hasznos tagjává váljon, erre tekintettel az intézkedés vagy büntetés megválasztásakor a fiatalkorú nevelését és védelmét kell szem előtt tartani.”
[7] Fővárosi Bíróság Fk. 385/2001/60. számú ítélete.
[8] Fővárosi Ítélőtábla 3. Fkf. 517/2003/16. számú ítélete.
[9] Fk. Utasítás 2. § (1) bekezdése: „A büntetőügyben eljáró fiatalkorúak ügyésze a szakfeladatok ellátása során a fiatalkorúak jövőbeni helyes fejlődését szem előtt tartva ellátja törvényben meghatározott feladatait a fiatalkorúak által elkövetett bűncselekmények miatt indult eljárásokban.”
[10] Be. 446. §.
[11] Herke Csongor: A fiatalkorúak elleni büntetőeljárással kapcsolatos jogértelmezési kérdések. In: Nochta Tibor – Monori Gábor: Ius est ars – Ünnepi tanulmányok Visegrády Antal professzor 65. születésnapja tiszteletére. Pécs, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 2015. 204.
[12] Be. 449. § (1) bekezdés: „Az ügyész jogkörében a felettes ügyész által kijelölt ügyész (a fiatalkorúak ügyésze) jár el.”
[13] Be. 448. § (2) bekezdés: „Fiatalkorúak elleni bírósági eljárásban első fokon a tanács elnöke (egyesbíró), másodfokon és – a Kúriát kivéve – harmadfokon a tanács egyik tagja az Országos Bírósági Hivatal elnöke által kijelölt bíró.”
[14] Az ügyészi szervezetre, illetve az ügyészekre vonatkozó törvényi szintű alapvető jogi normák alatt az ügyészségről szóló 2011. évi CLXIII. törvényt, valamint a legfőbb ügyész, az ügyészek és más ügyészségi alkalmazottak jogállásáról és az ügyészi életpályáról szóló 2011. évi CLXIV. törvényt értem.
[15] Ügyészségről szóló 2011. évi CLXIII. törvény 2. §-a (1) bekezdésének h) pontja: (Az ügyészség) „kiemelt figyelmet fordít a kiskorúak által és sérelmükre elkövetett bűncselekmények üldözésére, a fiatalkorúak ellen indult szabálysértési és büntetőeljárás különös szabályainak betartására; törvényben meghatározott esetekben közreműködik a kiskorúak jogainak érvényre juttatásában és eljárást kezdeményez a szükséges gyermekvédelmi intézkedések megtétele érdekében”.
[16] Be. 540. §.
[17] Belovics Ervin – Tóth Mihály: Büntető eljárásjog. Budapest, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2013. 561.
[18] Bogár Péter – Margitán Éva – Vaskuti András: Kiskorúak a büntető igazságszolgáltatásban. Budapest, KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., 2005. 140.
[19] Fk. Utasítás 4. § (3) bekezdés a) pont.
[20] Be. 48. § (5) bekezdés.
[21] Be. 45. § (1)–(2) bekezdések.
[22] Be. 45. § (1) bekezdés c) pont.
[23] A Pártfogó Felügyelői Szolgálat tevékenységéről szóló 8/2013. (VI. 29.) KIM rendelet 19. § (1) bekezdés.
[24] A Pártfogó Felügyelői Szolgálat tevékenységéről szóló 8/2013. (VI. 29.) KIM rendelet 4. §.
[25] A gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény 17. § (1)–(2) bekezdés.
[26] Fk. Utasítás 14. § (1) bekezdés.
[27] Be. 165. § (1) bekezdés.
[28] A belügyminiszter irányítása alá tartozó nyomozó hatóságok nyomozásának részletes szabályairól és a nyomozási cselekmények jegyzőkönyv helyett más módon való rögzítésének szabályairól szóló 23/2003. (VI. 24.) BM–IM együttes rendelet 92. § (4) bekezdés.
[29] A vádelőkészítéssel, a nyomozás törvényessége feletti felügyelettel és a vádemeléssel kapcsolatos ügyészi feladatokról szóló 11/2003. (ÜK 7.) LÜ utasítás 38. §.
[30] 11/2003. (ÜK 7.) LÜ utasítás 37. §.
[31] Be. 456. § (1) bekezdés.
[32] Fk. Utasítás 6. § (4) bekezdés.
[33] Be. 456. § (2) bekezdés, 457. §.
[34] Fk. Utasítás 8. § (3) bekezdés.
[35] Be. 454. § (1) bekezdés.
[36] Herke i. m. 209.
[37] Be. 461. § (1) bekezdés.
[38] Fk. Utasítás 6. § (3) bekezdés a) pont.
[39] BH 1982.40.
[40] Be. 454. § (2) bekezdés.
[41] Be. 454. § (5a) bekezdés.
[42] Fk. Utasítás 6. § (3) bekezdés b) pont.
[43] Be. 454. § (3) bekezdés.
[44] Ezzel kapcsolatban érdemes utalni arra, hogy voltak olyan fiatalkorú terheltek, akik az előzetes letartóztatás megszüntetését követően sem akarták elhagyni a kényszerintézkedés végrehajtásának helyéül szolgáló javítóintézetet, arra hivatkozva, hogy az életüket csak így tudnák rendezni.
[45] Be. 193. §.
[46] Be. 216. § (1) bekezdés.
[47] A Be. 190. § (1) bekezdésének a), b) vagy c) pontja alapján.
[48] Be. 190. § (1) bekezdés j) pont.
[49] Fk. Utasítás 11. § (1) bekezdés.
[50] Fk. Utasítás 11. § (3) bekezdés.
[51] Fk. Utasítás 11. § (2) bekezdés.
[52] Fk. Utasítás 11. § (4) bekezdés.
[53] Be. 43. § (5) bekezdés.
[54] Be. 459. § (1) bekezdés.
[55] Fk. Utasítás 13. § (3) bekezdés.
[56] Fk. Utasítás 3. § (2) bekezdés a) pont.
[57] Fk. Utasítás 17. § (1) bekezdés.
[58] Fk. Utasítás 18. § (3) bekezdés.
[59] Fk. Utasítás 18. § (2) bekezdés.
[60] Be. 461. § (1)–(2) bekezdés.
[61] Be. 460. § (2) bekezdés.
[62] Be. 460. § (1) bekezdés.