Kattintson a Fullscreen ikonra
, ha a folyóiratot nagyobb méretben kívánja olvasni!
1. Előzmények
A magunk mögött hagyott évtizedben Belgiumban – számos más európai országokhoz hasonlóan – több nagy horderejű, tömeges igényérvényesítésre irányuló üggyel kellett a jogalkalmazónak megbirkóznia. Ezek közül néhány olyan (egy eseményből eredő) tömeges károkozás volt, amely során személyi sérülések és halálesetek is előfordultak. Így pl. a 2004. július 30-i gázrobbanás miatt Ghislenghienben huszonnégy ember halt meg, további százharminckettő sérült meg, négyszázan szenvedtek vagyoni kárt és a biztosítótársaságoknak összesen több, mint húszmillió eurót kellett kifizetnie. Viszonylag nagy figyelmet kapott az az eset is, melynek során 2012. február 15-én két személyvonat ütközött össze Halleban. A tömegszerencsétlenség során tizennyolcan haltak meg és száznál többen szenvedtek különböző mértékű sérüléseket. 2013. május 4-én egy vegyi anyagokat szállító vonat siklott ki Wetterennél, emberek tucatjai sérültek meg, százak nem tudtak visszamenni a házaikba napokon át. A potenciálisan sokalanyú eljárások azonban értelemszerűen nem korlátozódnak a közlekedési balesetek vagy ipari, ill. környezeti katasztrófák területére. Az említett időszakban több esetben előfordult, hogy részvényesek szenvedtek komolyabb pénzügyi természetű károkat. A 2008-as világválság eredményeképpen a belga Fortis Bankot, amelynek a fő részvényese a belga kormány volt, el kellett adni a BNP Paribasnak, hogy elkerüljék a csődöt. Ez az átvétel számos eljárást eredményezett, melyeket a kárt szenvedett kisebbségi részvényesek kezdeményeztek.[1] Természetesen hosszan folytathatnánk a sort, itt azonban csak pár esetet ragadtunk ki annak szemléltetésére, hogy modern tömegtársadalmak milyen olyan új kihívásokkal szembesítik az igazságszolgáltatást, amelyek a hagyományos – eredetileg alapvetően szinguláris perekre modellezett – perszerkezet keretei között nem oldható meg hatékonyan.
Ez a hiátus vezetett a 2014. évi belga reformhoz. Előtte is létezett már ugyan néhány – a „sokalanyú ügyekre” kifejlesztett – eljárásjogi megoldás, ilyenként emlegetik a belga szerzők pl. a munkajog területén ismert sokalanyú eljárásokat. Ezeket némi kritikával élve a kollektív igényérvényesítés embrionális típusának nevezik munkáikban.[2] Emellett Belgiumban a tömeges károkozások kezelésének két további útja volt ismert. Egyfelől a belga polgári perrendtartás (Code Judiciaire/Gerechtelijk Wetboek) és a polgári törvénykönyv (Code Civil/Burgerlijk Wetboek) tartalmaz eljárási technikákat, amelyeket már jó ideje alkalmaznak a többalanyú eljárásokban. Ilyen tradicionális eszköz például a pertársaság intézménye. Az ide vonatkozó szabályozás akkor alkalmazható, ha az igényeket együtt kell elbírálni annak érdekében, hogy elkerüljük az egymásnak ellentmondó határozatokat. A beavatkozás a másik régóta rendelkezésre álló lehetőség (nyilvánvalóan folyamatban levő ügyek esetén). A legtöbbet alkalmazott eszköz a képviselet, (ennek korlátai abban érhetők tetten, hogy csak a meghatalmazást adó érintettekre terjeszthető ki). Másfelől említést érdemelnek még a jogellenes magatartás abbahagyása iránt indított ún. egyesületi perek. Ezek is korlátozottan vehetők igénybe, ugyanis a per tárgyának az egyesület törvényes céljával összhangban kell lennie. A gyakorlatban a következő területeken jellemzőek: fogyasztóvédelem, félrevezető reklámok, tisztességtelen szerződési feltételek és hosszú távú megállapodások, környezetvédelem, diszkrimináció és rasszizmus, szerzői jogok stb.[3]
Látjuk tehát, hogy 2014-ig a hagyományos eszközök (pl. pertársaság, beavatkozás, egyes képviseleti formák stb.) igen korlátozottak. Az akkori eljárások ráadásul szűk területen voltak igénybe vehetők.[4] A kétezres években megindult gondolkodás és kodifikációs munkák nyomán 2009–2010-ben három javaslatot terjesztettek elő: egyet a kormány a holland WCAM[5] és a quebec-i class action rendszer[6] mintájára, egy másikat az (ellenzéki) Zöldek és egy továbbit a flamand ügyvédi kamara.[7] A politikai konszenzus hiányában végül egyiket sem fogadták el.[8] Végül 2013 decemberében a kabinet jóváhagyott egy újabb törvényjavaslatot, melyet 2014 elején nyújtottak be a parlamenthez,[9] és március 28-án fogadtak el.[10] Az új szabályozás 2014. szeptember 1-jén lépett hatályba.
Az új szabályozás a fogyasztói ügyekre szorítkozik, ide értve a versenyjog, fogyasztóvédelem, hitelügyek, termékfelelősség, szellemi tulajdon, elektronikus aláírás, piaci gyakorlatok és árak, biztosítások, szakmai felelősség, egészség, utazás, energia, személyszállítás stb. kérdésköreit.[11] A perindítás feltételez egy megfelelő csoportképviselőt, amely lényegében fogyasztói egyesület lehet, mivel a (szövetségi) fogyasztói ombudsman szerepe a kollektív egyezségek megkötésére korlátozódik.[12]
2. A felek és az eljáró bíróság
Az új törvény lehetővé teszi, hogy a képviselők meghatározott köre pert indítson a fogyasztók meghatározatlan csoportjának nevében konkrét jogszabályi rendelkezések megsértésével okozott károk iránt. Az eljárás négy fázisa különíthető el: a megengedhetőségről való döntés, az egyezségkötésre irányuló kísérlet, az érdemi eljárás és a végrehajtás.[13]
A belga jogalkotó az ún. spekulatív felperes (egyesület vagy egyéb szervezet – lásd 3. pont) mellett tört lándzsát, aki nem anyagi jogi jogosult. Ennek a választásnak az indoka, hogy az eljárásban – a jogalkotó szándéka szerint – a csoport érdeke áll előtérben és nem az egyes csoporttagok vagy az ügyvéd(ek) egyéni érdeke.[14] A spekulatív felperes lényegében a fogyasztók érdekeit védi, nem törekedhet profitra az ügyből (emiatt nem lehet ügyvéd). Az eljárás során felmerült költségeit megtérítik. A védett érdeknek már létrejöttnek és fennállónak kell lennie, jövőbeli hipotetikus érdekek nem jöhetnek szóba, az egyetlen kivétel ez alól az elv alól a „súlyosan veszélyeztetett” érdek védelme.[15]
Ám jogszabályi rendelkezéseknek megfelelő, s így perképességgel rendelkező egyesület vagy szervezet még nem lesz automatikusan csoportképviselő az egyes speciális ügyben.[16] A csoportképviselő megfelelőségéről az eljáró bíróságnak kell döntenie (lásd 3. pont). Emellett fontos azt is megjegyezni, hogy az ad hoc (lényegében csak erre az ügyre projektjelleggel alapított) egyesületek sem juthatnak csoportképviselőként szerephez a perben.[17] Ezekkel is a visszaéléseket kívánja a rendszer kiszűrni.
Az ilyen perekben kizárólag a brüsszeli székhelyű elsőfokú bíróság (tribunal de première instance/rechtbank van eerste aanleg) vagy a kereskedelmi bíróság (tribunaux de commerce/rechtbanken van koophandel) járhat el. Az esetleges jogorvoslatot a brüsszeli fellebbviteli bíróság (cour d’appel/hof van beroep) bírálja el. Tekintettel arra, hogy az ügyek száma várhatóan meglehetősen kevés lesz (a hatálybalépés óta eltelt rövid időre tekintettel ez a várakozás még nem erősíthető meg, de nem is cáfolható), az ügyek ilyen fajta koncentrációja biztosítja a bírák számára a gyorsabban megszerezhető tapasztalatot, a jobban érvényesülő specializációt és a hatékonyságot. Az egységes és kiszámítható joggyakorlat is fejleszthető ezáltal az adott területen.[18]
3. A megengedhetőség kérdéséről való döntés
A Code de droit économique XVII. 36. cikke három speciális megengedhetőségi kritériumot ír elő, melyet a bíróságnak vizsgálnia kell. Elsőként ez az eljárás csak meghatározott kártérítési ügyekre alkalmazható, ezeket a törvény XVII. 37. cikke sorolja fel. Lényegében a fogyasztói ügyek tartoznak ide széles értelemben, beleértve versenyjogi kérdéseket is, ahogyan azt az 1. pontban kifejtettük.
Másodsorban a kollektív igényérvényesítést olyan kérelmező kezdeményezheti, aki megfelel a szükséges jogi előírásoknak. Két ilyen kategóriát különböztet meg a belga jogalkotó: a jogi személyiséggel rendelkező fogyasztóvédelmi egyesületeket, amely vagy tagja a Fogyasztói Tanácsnak vagy a hatáskörrel rendelkező miniszter által elismert egyesület, vagy olyan jogi személyiséggel rendelkező és a miniszter által elismert egyesület, amelynek a törvényes célja közvetlenül kötődik a kollektív kárhoz, amelyet a csoport szenvedett. A harmadik lehetséges csoportképviselő a fogyasztói ombudsman, aki e minőségében csak az egyezségi tárgyalásokon tevékenykedhet.[19] (Lásd XVII. 39. cikk)
A bíróság dönt arról, hogy a kérelmező megfelelő csoportképviselő-e az adott ügy tekintetében (XVII. 36.2 cikk). Ez lehetővé teszi a bíró számára, hogy értékelje a csoporttagok és a (potenciális) képviselő közötti viszonyt, illetve az utóbbi képességét arra nézve, hogy menedzselhetné a kollektív pert. Abban az esetben, ha van egy alkalmasabb csoportképviselő, a bíró elutasíthatja a kérelmet. Előállhat olyan eset, hogy több csoportképviselő is próbál pert indítani (ugyanabban az időszakban, ugyanabból az okból), ilyenkor a bíró választja ki az arra legalkalmasabbat. Tehát nem a megelőzés elve érvényesül. A csoportképviselőnek végig az eljárás során megfelelő képviselőnek kell maradnia. Ha az eljárás folyamán alakulna ki olyan helyzet, amelyből fakadóan a továbbiakban már nem felelne meg a törvényi előírásoknak (és nem helyettesíthető más csoportképviselővel), úgy a bíróság megszünteti az eljárást (XVII. 40. cikk).[20]
Harmadsorban a csoportképviselőnek bizonyítania kell, hogy a kollektív igényérvényesítési forma sokkal hatékonyabb lenne, mint az egyedi fogyasztói perek sokasága (XVII. 36. cikk). Ez a szabály tükrözi azt az elvet, hogy a kollektív igényérvényesítés még kivételesnek számít, a belga jog a szinguláris pereket preferálja. A bírónak kell megítélnie, hogy ez a követelmény teljesül-e. A jogszabály nem fekteti le ennek kritériumait, de az előkészítő anyagokból hasznos információ nyerhető, amelyek utalnak – többek között – az ügy komplexitására, a kollektív igényérvényesítés hasznosságára, a csoport potenciális méretére és az eljárásnak az egyes fogyasztókra gyakorolt hatására.[21]
Két hónap áll a bíróság rendelkezésére, hogy megítélje a kollektív igényérvényesítés megengedhetőségét. Ezt a jogirodalom helyenként kritizálja (kevesli a bírónak biztosított időt, az ügyek komplexitására tekintettel).[22] Pozitív döntése esetén választania kell az opt-in és opt-out rendszerek között is. A csoportképviselő tehet javaslatot a kérelmében a csoport összeállításának módszerére (lényegében opt-in vagy opt-out rendszerek alkalmazására) (XVII. 38., 42. cikkek). A végső döntést az alkalmazott modellről azonban már a bíróság hozza meg a megengedhetőség kérdésében hozott határozatában (XVII. 43.2. cikk). Két esetben a jog előírta az opt-in modell kötelező alkalmazását, nevezetesen olyan személyek tekintetében, akik nem Belgiumban rendelkeznek szokásos tartózkodási hellyel, vagy az ügyben nem vagyoni kár a per tárgya, illetve testi sérülés következett be.[23]
A megengedhetőség tárgyában hozott határozatában a bíróság rögzíti a fogyasztók a ki-, illetve belépésére rendelkezésre álló határidőt. Ez nem lehet rövidebb harminc napnál és hosszabb három hónapnál. Annak érdekében, hogy biztosan minden érintett fogyasztó megfelelő információhoz jusson az eljárásról, a megengedhetőségről hozott határozatot közzéteszik a belga közlönyben (Moniteur Belge/ Belgisch Staatsblad) és a P.M.E., Classes moyennes et Energie / FOD Economie, K.M.O., Middenstand en Energie nevű szervezet honlapján[24]. A bíróság elrendelhet kiegészítő közzétételt, ha a jog által előírtakat nem tartja elegendőnek (XVII. 43.2. cikk).[25] A fogyasztónak a közzététel után van lehetősége – magától értetődően az eljárásra előírt (opt-in vagy opt-out) rendszertől függően – a ki- vagy belépésre. Ezt a bírósági titkárnál teheti meg.[26]
A megengedhetőségről hozott határozat tartalmazza a kollektív kár leírását, okát, a csoporttagok szelekciójának alkalmazható módszerét, az érintett személyek csoportjának precíz körülírását, a csoportképviselő meghatározását, a ki- vagy belépés határidejét, az egyezségkötésre rendelkezésre álló időt, a megengedhetőségi határozatnak a kiegészítő közzétételi módozatát.[27]
4. Egyezségi kísérlet és érdemi eljárás
Belgiumban a csoportos per új szabályai nem tartalmaznak kötelező mediációs fázist a pert megelőzően vagy az eljárás kezdetén (XVII. 38. cikk), de kínál a szabályozás egy eszközt, ami nagyon hasonló a holland egyezségi eljáráshoz[28]. A megengedhetőség tárgyában hozott határozatot követi tehát egy kötelező egyeztetés a csoportképviselő és az alperes között. A bíró a megengedhetőségről szóló határozatában rögzít egy határidőt, melyen belül az egyezség megköthető. Ez nem lehet rövidebb három és hosszabb hat hónapnál. Ha nem sikerül egyezséget kötni, vagy az nem hagyható jóvá, érdemben folytatják az eljárást.[29]
Amennyiben a feleknek sikerül egyezséget kötnie, jóváhagyás végett benyújtják a bíróságnak. Többek között akkor tagadhatja meg a jóváhagyást a bíróság, ha nyilvánvalóan észszerűtlen az egyezség a csoport vagy alcsoport számára, illetve ha pl. a költségek és díjak, amelyeket az alperes fizetne a csoportképviselő részére, meghaladják a tényleges költségeket stb.[30] A bíróság által jóváhagyott egyezségnek az ítélettel azonos joghatásai vannak. A határozatban a bíróság egy ügykezelőt jelöl ki, aki a kártérítési összegnek a csoporttagok közötti elosztását intézi (XVII. 49.3–4. cikk). A közlönyben és a korábban megjelölt honlapon (lásd 3. pont) ezt a határozatot is közzéteszik.[31]
5. Végrehajtás
Végül szólnunk kell az eljárás utolsó fázisáról, melynek során az egyezséget vagy a határozatot végrehajtják a bíróság által kijelölt ügykezelő (lásd 5. pont) felügyelete alatt. Az ügykezelőt egy bírósági jegyzékből választják ki (XVII. 57.1. cikk), akinek fontos feladata, hogy a bírósági titkár hivatalától kapott információ alapján a készít egy előzetes listát a kártérítést igénylő csoporttagokról. Észszerű időn belül összeállít egy listát azokról a csoporttagokról, akik kártérítést igényeltek, és akik kifejezetten ismertté tették magukat (XVII. 58.1. cikk).[32] Megjegyzést tehet a listán, amennyiben azon az állásponton volna, hogy az igényüket bejelentők nem felelnek meg a csoport leírásának, vagy nem felelnek meg a végrehajtás módozatainak. Az előzetes listát megküldi a bírónak, a csoportképviselőnek és az alperesnek (XVII. 58. cikk). A csoportképviselő vagy az alperes harminc napon belül kérheti valamely tag törlését a listáról, avagy felvételét a listára. A csoportképviselő, alperes és a listáról lehagyott esetleges csoporttagok meghallgatását követően a bíróság véglegesíti a listát, határozata ellen természetesen jogorvoslatnak van helye.[33]
A végrehajtást követően az ügykezelő benyújt egy végső beszámolót a bírósághoz, amely alapján lezárásra kerülhet az eljárás. Ezt a határozatot is a közlönyben és azon a 3. pontban említett honlapon kell közzétenni. A végrehajtás során esetlegesen fel nem használt összegek sorsáról a bíróság hoz döntést.[34]
6. Kritikák
A szabályozásnak kellő gyakorlata még nem alakulhatott ki az eddigi közel két éves alkalmazás során, ezért ennek elemzésére nem vállalkozik a cikk szerzője. Ám érdemes összegezni és értékelni azokat a kritikákat, melyek külföldi és belga szerzők soraiból kiolvashatóak.
A német szerzők közül Stadler kritikusan szemléli, hogy a 2014-ben – hosszú és ellentmondásos vita után elfogadott – új reprezentatív eljárás szabályozása a közös európai elvekből [lásd az uniós jog által biztosított jogok megsértése tekintetében a jogsértés megszüntetésére és kártérítésre irányuló tagállami kollektív jogorvoslati mechanizmusok közös elveiről szóló ajánlást (2013/396/EU)][35] csak keveset vett át. A belga megoldás az ajánlással ellentétben a bíróságra hagyja, hogy az opt-in és opt-out mechanizmusok között döntsön (az ajánlás az opt-in mechanizmusok mellett tört lándzsát).[36] Ez az aggály nem feltétlenül megalapozott. Egyfelől az ajánlás szabályai soft law-ként nem keletkeztetnek jogalkotási kötelezettséget a tagállami jogalkotó részére, másfelől az ajánlás maga is generált kritikát a jogirodalomban, talán helyenként maga is egy sokkalta inkább szofisztikált megközelítéssel élhetne. Ilyen kérdés éppen az opt-in és opt-out modellek közötti választás kérdése. Hess szerint az ajánlás a címével ellentétben nem kínál közös elveket inkább egyfajta jogalkotási eszköztárat jelent, amelynek célja, hogy segítse a tagállamokat a nemzeti eljárásokba való implementálás során.[37] Stadler is az ajánlás hiányosságaként rója fel egy másik írásában, hogy bár az opt-in modellen alapuló rendszer jelentős szerepet adna a bíróságoknak, hogy a felek jogait és érdekeit védjék – a nemzetközi sztenderdekkel ellentétben – nem írja elő követelményként az egyezség bírósági jóváhagyását.[38]
A belga jogirodalomban megfogalmazódó kritika jobban megragadja jelen cikk szerzőjének a figyelmét. Ez alapvetően két területre koncentrálódik. Egyfelől megfogalmazza, hogy a szabályozás a jelenlegi állapotában alig foglalkozik a finanszírozási kérdésekkel.[39] Másfelől – akár alkotmányossági szempontból is[40] – aggályosnak tartja a jogirodalom a hatály kérdését, melyet meglehetősen szűkre szabott a 2014-es első szerény lépésével. A 2014. évi szabályozás szektorális megközelítésű (a fogyasztói ügyekre szorítkozik), ennélfogva pl. a bevezetőben felemlített ügyekben nem nyújt megoldást. A tömegbalesetek vagy értékpapír ügyek károsultjai kívül esnek a jelenlegi törvény hatályán, vagyis csak egyedi módon (ezáltal kevésbé hatékonyan) tudják igényeiket érvényesíteni.[41] A kérdéskör kapcsán a helyzet nem reménytelen, hiszen 2017-ben várható egy analízis az alkalmazási tapasztalatokról, amely vezethet akár oda is, hogy kiterjesztik a jogszabály hatályát az anyagi jog más területeire is.[42]
Harsági Viktória
* A tanulmány a K 105559 nyilvántartási számú OTKA-kutatás keretében készült.
[1] Voet, Stefaan: Consumer Collective Redress in Belgium: Class Actions to the Rescue? European Business Organization Law Review, 2015, 121–122.
[2] Eyskens, Werner / Kaluma, Nanyi: Belgium. In: The International Comparative Legal Guide to: Class & Group Actions, 2010, 32.; Fierens, Jean-Pierre / Volders, Bart: Belgium. In: Karlsgodt, Paul G. (ed.): World Class Actions. A guide to Group and Representative Actions Around the Globe. Oxford–New York: Oxford University Press, 2012, 272–273.
[3] Voet, Stefaan: Belgium – National Report. In: Maleshin, Dmitry (ed.): Civil Procedure in Cross-cultural Dialogue: Eurasia Context, Moscow: Statut Publishing House, 2012, 478.; Eliantionio, Mariolina / Backes, Chris W. / van Rhee, Cornelius Hendric / Spronken, Taru / Berlee, Anna: Standing up for Your Right(s) in Europe. A Comparative Study on Legal Standing (Locus Standi) before the EU and Member State Courts. Cambridge–Antwerp–Portland: Intersentia, 2013, 53.
[4] Voet, Stefaan: Belgium’s New Consumer Class Action. In: Harsági, Viktória / van Rhee, Cornelius Hendric (eds.): Multi-party Redress Mechanisms in Europe: Squeaking Mice? Intersentia: Cambridge-Antwerp-Portland, 2014, (a továbbiakban: Voet 2014a) 95.; Lásd részletesebben: Voet, Stefaan: Cultural Dimensions of Group Litigation: the Belgian Case. Georgia Journal of International and Comparative Law, 2013, (a továbbiakban: Voet 2013a) 440–453.
[5] Harsági, Viktória: A holland kollektív igényérvényesítés rendszere. Magyar Jog, 2016/7–8., 478–484.
[6] Lásd Martineau, Yves / Lang, Adrian: Canada. In: Karlsgodt, Paul G. (ed.): World Class Actions. A guide to Group and Representative Actions Around the Globe. Oxford–New York: Oxford University Press, 2012, 56–113.
[7] Voet, Stefaan: Public enforcement and A(O)DR as mechanisms for resolving mass problems: a Belgian perspective. In: Hodges, Christopher / Stadler, Astrid (eds.): Resolving Mass Disputes. ADR and Settlement of Mass Claims. Cheltenham – Northamton: Edward Elgar, 2013, (a továbbiakban: Voet 2013b) 271.
[8] Voet 2013b, 272.; Eyskens / Kalumai, 126.; Lásd részletesebben: Voet 2013a, 454–455.
[9] Voet, Stefaan: European Collective Redress: A Status Quaestionis. International Journal of Procedural Law, 2014, (a továbbiakban: Voet 2014b) 126.
[10] 28 MAART 2014. – Wet tot invoeging van titel 2 „Rechtsvordering tot collectief herstel” in boek XVII „Bijzondere rechts procedures” van het Wetboek van economisch recht en houdende invoeging van de definities eigen aan boek XVII in boek I van het Wetboek van economisch recht / 28 MARS 2014. – Loi portant insertion d’un titre 2 „De l’action en réparation collective” au livre XVII „Procédures juridictionnelles particulières” du Code de droit économique et portant insertion des définitions propres au livre XVII dans le livre 1er du Code de droit économique
[11] Voet 2014a, 97.
[12] Voet 2014b, 127.
[13] Nowak, Janek Tomasz: The New Belgian Law on Consumer Collective Redress and Compliance with EU Law Requirements. In: Lein, Eva / Fairgrieve, Duncan / Otero Crespo, Marta / Smith, Vincenth (eds.): Collective Redress in Europe – Why and How? London: British Institute of International and Comparative Law, 2015, 179–180.
[14] Voet 2014a, 98.; Voet 2015, 127.
[15]Nowak, 170.
[16] Voet 2015, 128.
[17] Voet 2014a, 98.
[18] Voet 2014a, 99.; Voet 2015, 129.; Voet 2014b, 127.; Harsági, Viktória / van Rhee, Cornelius Hendric: Collective Redress in the European Union – Comparative Perspectives. In: Harsági, Viktória / van Rhee, Cornelius Hendric (eds.): Multi-party Redress Mechanisms in Europe: Squeaking Mice? Cambridge-Antwerp-Portland: Intersentia, 2014, XXVI.
[19] Nowak, 180–181.
[20] Nowak, 181–182.
[21] Nowak, 182.
[22] Nowak, 183.
[23] Voet 2014b, 127.; Nowak, 182.
[24] http://economie.fgov.be
[25] Nowak, 183.
[26] Voet 2014b, 127.
[27] Nowak, 183.
[28] Lásd részletesebben: Harsági, 478–484.
[29] Stadler, Astrid: Foreword. In: Lein, Eva / Fairgrieve, Duncan / Otero Crespo, Marta / Smith, Vincenth (eds.): Collective Redress in Europe – Why and How? London: British Institute of International and Comparative Law, 2015, XV.; Nowak, 183–184.; Voet 2014b, 128.
[30] Voet 2014b, 127.; Nowak, 184–185.
[31] Nowak, 185.
[32] Nowak, 186–187.
[33] Voet 2014b, 128.; Nowak, 187.
[34] Nowak, 188.; Voet 2014b, 128.
[35] Horváth, E. Írisz: Uniós elvek? A kollektív igényérvényesítés elvei Európában. Európai Jog, 2016/4, 1–6.
[36] Stadler, X–XI.
[37] Hess, Burkhard: European Perspectives on Collective Litigation. In: Harsági, Viktória / van Rhee, Cornelius Hendric (eds.): Multi-party Redress Mechanisms in Europe: Squeaking Mice? Intersentia: Cambridge–Antwerp–Portland, 2014, 7.
[38] Stadler, Astrid: The Commission’s Recommendation on Common principles of collective redress and private international law issues. Nederlands Internationaal Privaatrecht, 2013/4, 483.
[39] Voet 2015, 140.; Voet 2014a, 106.
[40] Lásd Voet 2015, 126–127.; Voet 2014a, 97.
[41] Voet 2014a, 97.
[42] Nowak, 198, 201.; Voet 2014a, 97.; Harsági / van Rhee, XXV.