Kattintson a Fullscreen ikonra , ha a folyóiratot nagyobb méretben kívánja olvasni!

 

1. Jogátvétel és bizonyítékkizárás − Alapvetések^[1]

Kiinduló feltevésünk, hogy a jogsértő bizonyítással kapcsolatban még nyitott kérdéseket elsőként célszerű egy holisztikusan komparatív, rendszerszintű nézőponton keresztül vizsgálni. Ennek oka, hogy egy alkotmányozás – az adott alkotmányos rendszert érintő rendszerszintű változás – folyamatában, és az alkotmány mindennapi gyakorlatában egyaránt, az alkotmányos eszmék migrációja kapcsán a jogátvétel vagy egy konkrét transzplant alkalmazása akár identitásformáló jelentőséggel is bír.

Talán általánosan is ismert az a vita, amely a magyar Alaptörvénnyel és különösen annak értéktartalmával kapcsolatban szinte az egész euro-amerikai jogi és politikai kultúra alkotmányjogászait foglalkoztatja. Sokak számára szokatlan, hogy egy modern európai alkotmányban egyszerre vannak jelen konzervatívnak és liberálisnak bélyegzett értékek, illetve az, hogy egy ilyen alaptörvény egyszerre tükröz hagyományos, közösségi értékeket, és hangsúlyozza az egyéni alapjogvédelem fontosságát. Ezt a kérdéskört bővebben sokan vizsgálják az alkotmányos identitás^[2] fogalma körében, azon belül is konkrétan azon alkotmányos értékek és javak (pl. házasság, család, magánszféra, méltóság stb.) meghatározásával, amelyek külön-külön és együttesen lényeges tartalmát (ún. kemény magját – noyeau dur) képezik egy adott ország alkotmányos identitásának. Ezen a vonalon azonban egy lényegében más irányt venne írásunk, így visszatérünk a címben jelzett csapásirányhoz.

Ma Magyarországon az alkotmányjogi diskurzus és az azt tápláló alaptörvényi passzusok azon alkotmányos javak körét érintik, amelyek védelme prioritást kell hogy képezzen a mindenkori alkotmányozó számára, és amelyek védelme érdekében akár egyes jogi, alkotmányjogi transzplantok „meghonosítása” is megfontolandó az alkotmányban, illetve az arra épülő szektorális törvényekben.

Ezzel azon „új” demokráciák sorába illeszkedünk, amelyek a nemzetközi közösség tagjaiként nemzetközi mintákat (best practice-eket) is figyelembe vesznek, és döntést hoznak egy-egy adott szabályozási modell nemzeti jogrendjükbe való inkorporációjával kapcsolatban. Az alkotmányos eszmék jogrendszerek közötti migrációja^[3] a mai többszintű alkotmányosság rendszerében általános és mindennapi, egyesek szerint ugyanúgy mindenütt jelen lévő (ubiquitous^[4]), mint az életünket és magánszféránkat formáló infokommunikációs technológiák (IKT).

A közjogi berendezkedés alapjai vagy éppen az alapjogok szabályozása, védelme terén egy adott jogrendszer csak más jogrendszerek megoldásaira nyitottan tud megfelelően adaptálódni az információs társadalom és az online politikai közösség megváltozott igényeihez, és az ezek működése által megjelenő új közérdek(ek)hez. Az Alaptörvény elfogadását megelőzően, illetve annak folyamatában is megfogalmazta pl. a Velencei Bizottság, hogy az új magyar alkotmány elfogadásához és a megfelelő alapjogi garanciák megteremtéséhez az Európai Unió Alapjogi Chartájának szövege „inspirációs forrásként” használható. Így történt ez a magánszférajogok esetében is (ún. vertikális transzplant alkalmazásával), amelyek alaptörvényi védelme szinte szövegszerűen tükrözi az Alapjogi Charta megfogalmazását.

A fentiekből kiindulva a jogátvétel (máshol: jogimport, jogtranszfer) egyes fajtáinak vizsgálata mindenképp szükséges a magánszféravédelem alkotmányban rögzített garanciái tekintetében, egy konkrét kontex­tusban. Ez pedig a tisztességes eljáráshoz való joghoz kapcsolt polgári eljárásjogi garanciák, valamint az azokra épülő, az alkotmány alapjogi mércéit konkrétan visszatükröző szektorális, eljárásjogi védelem eszköztárának a köre. E tekintetben az új Pp. koncepciója által felhívott komparatív vizsgálatunk^[5] elsődleges tárgya a 269. § által szabályozott jogsértő bizonyítási eszközökkel szemben alkalmazható bizonyítékkizárás nemzetközi modelljei.

Kiinduló feltevésünk, hogy a jelenlegi – ti. a most hatályos Pp. rendelkezései és a bírói gyakorlat által meghatározott – magyar rendszer egy olyan almát testesít meg az alapjogsértő bizonyítás terén, amely messze esett attól a mérgezett fától, amely az amerikai Legfelső Bíróság büntetőeljárási esetjogában gyökerezik (the fruit of the poisonous tree, a mérgezett fa gyümölcse). Az amerikai kizárási szabály az 1900-as évek óta lehetővé teszi az alkotmányellenesen, későbbi fejlődése révén pedig nevesítetten a magánszférasértés árán szerzett bizonyítékok kizárását a büntetőeljárásból^[6], s ennélfogva meghatározó befolyással bír az ezzel a kérdéssel foglalkozó kontinentális büntető és polgári eljárásjogi és alkotmányjogi gondolkodásra is. Nem véletlen tehát, hogy az új Pp. normaszövege jelentős jogalkotási novumként Magyarországon először tartalmaz rendelkezéseket a jogsértő bizonyítási eszközök kizárásáról, és az alapjogsértő bizonyítás egyes kérdéseit ezáltal kinyitja az alkotmányjog irányába.

2. A jogátvétel elméleti megalapozása a polgári eljárásjogi magánszféravédelemben^[7]

A jogátvétel egyes elvi lehetőségeinek vizsgálata előtt fontos rögzítenünk, hogy a magánszférához való jogot egyszerre védelmi és részvételi jogként definiáljuk. Ekkénti értelmezéséből nagyon fontos következtetések vonhatóak le az amerikai jogirodalom és bírósági gyakorlat később elvégzendő elemzéséből, amelyek – különösen a magyar jogalkotó, alkotmányozó és jogalkalmazó számára – nagyon fontos tanulságokat rejthetnek.

Következzék két állítás a fentiek igazolására:

Ad (i) Számos kontinentális eljárási jogi törvény nem képes a tisztességes eljáráshoz való jogot meghatározó bizonyítási korlátozások és/vagy tilalmak megfelelő alkalmazására az elektronikus magánszféra kontextusában, mivel pl. az elektronikus levél (vagy általánosságban az aszinkron elektronikus kommunikáció) pontos fogalma számos helyen konceptuálisan nem volt képes beépülni az anyagi jogba és annak a magántitokra vonatkozó rendelkezéseibe (nevezhetnénk ezt „magántitok-problémának” is) vagy eljárási jog alkotmányos alapon meghatározott bizonyítási eszközrendszerébe, nem is beszélve az azok felhasználhatóságával kapcsolatos alkotmányjogi kérdésekről (leszámítva persze az elektronikus bizonyítékok hitelesítésének egyes technikai kérdéseit, amellyel azonban ezen keretben nem szándékunk foglalkozni).

„Talán nem túlzunk, ha e tekintetben úgy fogalmazunk, hogy az információrögzítő, információtároló, információfeldolgozó és információközvetítő eszközök által felvetett jogi problémák jogelméleti feldolgozása, azok jogszabályi és jogalkalmazói kezelése – Székely László szavaival, azok lefordítása a jogintézmények nyelvére – folyamatos lemaradásban van a technikai fejlődéshez képest.” – írta Papp Zsuzsanna éppen a polgári eljárásjog vonatkozásában még 2011-ben.^[8]

Ad (ii) A fent említett eljárásjogi elégtelenségek számos ország, de különösen Magyarország esetében a bírói gyakorlat jelentős széttartása mellett az alkotmány szintjén megalkotott olyan kizárási szabályok hiányának tudhatóak be, amelyek a magánszférát a tisztességes eljáráshoz való jogot biztosító, védelmező rendelkezések között vagy adott esetben azoktól függetlenül védelmezik. [Megjegyzendő, hogy a polgári eljárásokra vonatkozó tisztességes eljárási garanciák egyébként is számszerű kisebbségben vannak az Alaptörvény XXVIII. cikke tekintetében a büntetőeljárásokban alkalmazott biztosítékokhoz képest (2-5 megosztásban), tehát a polgári eljárásokra vonatkozó nevesített garanciák számának növelése mindenképpen indokolt lenne ezen a szinten is, akár nevesített kizárási szabály által is.]

A büntetőeljárási törvények az egyének állammal szembeni védelmének esernyője alatt sokszor alkalmaznak bizonyítási korlátozásokat és tilalmakat, de számos esetben látható, hogy azok a büntető anyagi jogi szabályok is, amelyek például a magántitok megsértését szankcionálják, elnehezülnek az olyan kontextusokban, ahol az elektronikus magánszféra vagy az elektronikus levelek vagy az IKT egyéb eszközeinek alkalmazása válnak érintetté. Ezen válaszok megtalálása természetesen a büntetőeljárási jog kodifikációjára tartozik, azokat bővebben most nem érintjük. Az polgári eljárásjogi szabályozás alkotmányjogi értékelésének vonatkozásában viszont pont ezért választottunk eljárásjogi megközelítést, és tekintünk el a magánszférához kapcsolódó személyiségvédelem anyagi jogi kérdéseinek mélyreható elemzésétől.

Álláspontunk szerint a kapcsolattartás, és különösen az elektronikus kapcsolattartás védelmének megfelelő alapjogi garanciái az általunk konkrétabban vizsgált polgári perbeli bizonyításban általában nem érvényesülnek megfelelően, különös tekintettel az elektronikus levelezés eljárási felhasználhatóságára.^[9] Ennek oka, hogy az irányadó bírói gyakorlat a bíró mérlegelési jogkörébe telepíti annak eldöntését, hogy (i) alkotmányos jog megsértésével megszerzett bizonyítási eszközt beenged-e a bizonyítási eljárásba? Illetve, ha igen, akkor (ii) milyen előfeltétellel, valamint annak mérlege­lése során tulajdonít-e bármilyen bizonyító erőt a jogsértő bizonyítási eszköznek, vagyis az befolyásolja-e a bírót ítélete meghozatalában?^[10] (Ezt nevezheténk akár „jogsértésproblémának” is.)

Mivel a kontinentális igazságszolgáltatási rendszerek többségében nincs tipikus amerikai alapjogi bíráskodás, így a bíró nem értelmezheti és alkalmazhatja az alkotmány magánszféravédő rendelkezéseit úgy, hogy érvényt szerezzen egy esetleges kizárásnak ilyen eljárásjogi rendelkezés híján. Egyetlen megnyugtató válasz marad tehát, mégpedig az alkotmányi szinten megfogalmazott – s így a bírát is kötelező – kizárási szabály, amely a tisztességes eljáráshoz való jog keretében egy specifikus kontextuális védelmet nyújt a polgári eljárás keretei között sérülő magánszférának. (Az új Pp. természetesen rendelkezik a jogsértő bizonyítási eszközök tekintetében arról, hogy azokat milyen esetekben nem kell figyelembe venni, de ez a helyzet nem változtat azon, hogy további biztosítékok is beépíthetőek lennének az Alaptörvénybe.)

A bírói függetlenség elve értelmében a bíró csak a törvénynek és az alkotmánynak alárendelt, így a megfelelő tiltásokat és korlátozásokat elsősorban az alkotmány szintjén, és annak felhatalmazása alapján másodlagosan pedig az alkotmányban rögzített kizárási szabályt mélységében megerősítő és visszatükröző szektorális eljárási törvényekben kell megfelelően meghatározni. [Hatásmechanizmusában elviekben egy ilyen kizárási szabály az Alaptörvény R) cikkében és 28. cikkében megfogalmazott értelmezési szabályokkal is rokonítható lehetne, bár azoknál ténylegesen normatívabb kötelező erővel bírna, hiszen egy konkrét alapjoghoz kötne a bírói jogalkalmazást – egy másik alapjog védelme érdekében – racionalizáló, kötelező tiltásokat a polgári eljárások vonatkozásában.]

Amennyiben egy alkotmány a magánszféra védelmében, a tisztességes eljáráshoz való jogba építve kizárási szabályt tartalmaz, ezzel az alapjogsértő bizonyítással szembeni jogi védelem első vonalát adja meg. Ez akár írásunk fő tézise is lehetne, amelyet azonban a jelen keretek között csak a polgári eljárásokra szűkítünk le. Az alapjogsértő bizonyítás legnagyobb veszélye, különösen a magánszférajogok kapcsán, hogy az azt kizáró szabályok nélkül a bizonyítás tényei károsan hathatnak az egyének közötti bizalmi kapcsolatok tartalmi és formai alakulására és az információs önrendelkezésre, amely alapjogok sérülése nem várt hatásokhoz vezethet.

Első látásra furcsának tűnhet a bizalmi kapcsolatokat formai és tartalmi szempontok szerint is megkülönböztetni, azonban ez a distinkció a jelen helyzetben mindenképpen szükséges. Formai szempontból a bizalmi kapcsolat fenntartásának módszertanára érdemes összpontosítani (milyen gyakorisággal, milyen eszközökkel, milyen technológiákkal), míg tartalmi szempontok figyelembevételével arra kapunk választ, hogy a személyes adatoknak és magántitkoknak, illetve egyéb információknak milyen köre cserél gazdát, válik ismertté az adott bizalmi kapcsolat keretében, vagyis mely információk köre kapcsán állhat fenn valamiféle „bizalmi kötelezettség”, amelyet az angolszász jogirodalom és esetjog többször is ún. duty of confidence-nek (vagy duty of confidentialitynak) nevez, s melynek megsértése bizalomszegéssel (breach of confidence) jár.^[11]

A másik megoldás – amelyet már számos európai ország később említett alkotmánya alkalmaz is –, hogy általános hatályú kizárási szabályokon, bizonyítási tilalmakon keresztül csak általános, generális alapjogvédelmi szempontokat érvényesítünk az alapjogsértő bizonyítási eszközök vonatkozásában a tisztességes eljáráshoz való jogot szabályozó alkotmányi rendelkezések között, nem szűkítve e kizárást és tilalmakat a magánszféra specifikus védelmére. (Bár a védelem elvben ettől még lehetne univerzális, azaz minden eljárásjogra kiterjedő.)

(i) Ilyen szabályok esetében fennáll annak a veszélye, hogy az alkotmány alatti szintű szektorális jogi szabályozás elégtelensége miatt csökken a közbizalom az igazságszolgáltatás rendes működésében.

(ii) Ilyen szabályok hiánya ugyanakkor akadályozhatja az igazsághoz való hozzáférést (access to justice) is, különösen annak a bizonyítás során elkülöníthetően azonosítható alapjogi pozíciónak az oldalán, amely a magánszférát védelmezi, és amellyel szemben a bíróság adott esetben magánszféra-sérelem ellenére megengedi az alapjogsértő bizonyíték felhasználását, a bizonyítási érdekpozíció védelmében, különféle közérdekekre (pl. az igazság érvényesülésére) hivatkozva.

Ennek ténylegesen az igazságszolgáltatás rendes működésére, és az abba vetett közbizalomra, mint alkotmányos értékre van/lesz veszélyeztető hatása^[12], illetve adott esetben az igazság kiderülésének, illetve érvényesülésének érdekét is veszélyezteti, különösen a polgári peres eljárások alább vizsgált vonatkozásai között.

Álláspontunk szerint nem megengedhető, hogy az alkotmány rendelkezéseinek tartalma fényében eldöntendő bizonyítási (tehát eljárási) kérdésekben anyagi jogi – ti. a magántitok törvényi fogalmára, és annak túlságosan kötött bírói értelmezésére épített – alapon a bíróság foglaljon állást, hacsak nincsenek az alkotmányba beépített olyan racionalizáló tilalmak, amelyek a magánszféra (és nem a magántitok!) fokozott védelmét erősítik a tisztességes eljáráshoz való jogot szabályozó – és így a bíróságokat is kötelező – rendelkezések között. Nem véletlen, hogy a kizárási szabályokat vizsgáló amerikai irodalom szerint azért van szükség azokra, hogy a bírói integritást erősítsék.^[13] (Hazánkban a polgári eljárások vonatkozásában különösképp indokolható az alaptörvényi garanciarendszer szélesítése ezen az alapon, hiszen a XXVIII. cikk túlnyomórészt és lényegileg a büntetőeljárásokkal kapcsolatos garanciákat tartalmaz.)

Az olyan alapjog- és magánszféravédő bizonyítási korlátozások, mint az amerikai bírósági gyakorlatban gyökerező mérgezett fa gyümölcsének doktrínája nemcsak a jogállami büntető eljárásjogokban kellene hogy teret nyerjenek Európában, hanem szélesebb körben, valamilyen „lefordításukon keresztül” az alkotmányos polgári eljárásjogban is. Ettől eltekintve, véleményünk szerint az lenne az ideális, hogy ha hasonló szabályok elsődlegesen az alkotmány szintjén jelennének meg, és onnan hatnának tovább az eljárásjogokba. Mindezt egyértelműen alátámasztja a fentiek szerint a magánszférajogokhoz kapcsolódó információs önrendelkezés és a tisztességes eljáráshoz való jog egymásra vonatkoztatott értelmezése, illetve ebben a keretben a bizonyítás során kialakult és a perbeli szembenállásból, ellenérdekűségből adódó ún. konkuráló alapjogi pozíciók^[14] létrejötte, amelyet a későbbiekben még részleteiben elemezni szükséges a polgári perbeli bizonyítás összefüggésében.

Tekintettel arra, hogy jelenünkben a mindennapi bizalmi kapcsolattartás jelentős része az elektronikus (online) térbe helyeződött, a családon belüli bizalomszegések (breach of confidence) és magánszférasértések (breach of privacy), különösen pl. a szülők közötti érdekellentét esetében problémás forgatókönyvekhez vezethetnek a mindennapokban, de akár családi jogi jogviták, pl. házassági bontóperek vagy gyermekelhelyezési perek vonatkozásában. Adott esetben pl. az egyik szülő a másik ellen a köztük zajló aszinkron vagy egyéb elektronikus bizalmi kapcsolattartás, vagy az egyik fél által a külvilággal folytatott ilyen kommunikáció alapjogsérelem révén megszerzett részeit szándékozhat felhasználni a fent említett eljárásokban – jogsértő bizonyítási eszközként.

További kiváló példa lehetne a jelenkor problémáira a brit bíróságok által családi jogi ügyekben az 1990-es évektől egészen 2010 augusztusáig követett ún. Hildebrand-szabályok köre^[15], amelyek értelmében házasság felbontása iránti perekben jogsértő – de megengedhető – bizonyítási eszközként felhasználni engedték a házasfelek által saját kapcsolattartásukról, vagy egymás személyes dokumentumairól, pl. különvagyonukat részletező iratokról, titokban készült másolatokat annak megállapításával, hogy a feleknek „teljes és őszinte” – full and frank – ügyfeltárási, ti. bizonyítékszolgáltatási (disclosure) kötelezettsége van.

2010-ben azonban, több mint 20 évvel később, az információs forradalom által teremtett új összefüggések között, ti. elektronikus adatok és dokumentumok nagy mennyiségben történt, titkos másolását követően, a Fellebbviteli Bíróság (Court of Appeal) egy hasonló ügyben (Imerman^[16]) úgy döntött, hogy a házasfeleknek bizalmi kötelezettségük van egymás felé (duty of confidence), amelyből az következik, hogy családként nem egy entitás, és mindkét félnek joga van bizalmas adatokat őrizni, és kötelezettsége a bizalomszegéstől (breach of confidence) tartózkodni. (Az ügyben egyébként az eljáró brit bíróság nem zárta ki a tort felelősség megállapításának, valamint büntetőeljárás kezdeményezésének a későbbi lehetőségét sem.)^[17]

A helyzet bonyolultságát egy házastársi, családi kon­textusban még tovább súlyosbítja, ha azzal érvelünk, hogy a privacy közvetlen horizontális hatályát kellene elismernünk. Ilyen esetekben a két szülő akár egymás ellen is hivatkozhatna magánszférasértésre vagy bizalomszegésre a bírósági eljárásban. Ezt a helyzetet csak a hivatkozás jogosságának vizsgálata tudja tisztázni, hiszen jogellenes magatartás (megtörtént vagy közvetlenül fenyegető, tehát tényleges jogsértés) bizonyítására jogellenesen szerzett bizonyíték például a német és magyar bírói gyakorlat szerint is felhasználható. Ez azonban ismét nem anyagi jogi, hanem eljárásjogi mederbe tereli a vitát, ezért mi is ezen a nyomvonalon haladunk tovább.

Ha az alapjogsértő bizonyítási eszközök eljárási felhasználhatóságát az alkotmány szintjén nem szorítjuk keretek közé, különös tekintettel a magánszférasértő bizonyítási eszközökre polgári perekben, akkor azzal mind nagyobb teret engedünk alapjogkorlátozással kapcsolatos jogkérdésekben a bírói mérlegelésnek, és ezzel az esetleges bírói önkénynek, illetve a bírói integritás nagyobb fokú sérelmének is, amely a magánszféra általunk megfogalmazott kettős (részvételi és védelmi jogként értelmezett) felfogásával szembemegy.

Ráadásul mindez a tisztességes eljáráshoz való jog alkotmányi garanciáit is erodálni tudja, és ilyen esetekben a bírói önkény, illetve bírói döntés, illetve a bírói döntéssel okozott alapjogsérelem egyedüli gátja a valódi alkotmányjogi panasz útján megszólított Alkotmánybíróság lehet. Olyan tételes alkotmányi rendelkezés nélkül azonban, amely a fenti tisztességes eljárási keretben védelmezné a magánszférát, az Alkotmánybíróság is csak alkotmányértelmezés – és esetlegesen alkotmányos követelmények megfogalmazása – útján lehet képes a magánszféra megfelelő védelmére. Ez viszont elvben kisebb fokú védelem, mint a tételes alkotmányi szintű szabályozásból (ti. az Alaptörvény XXVIII.cikkéből) eredő tiltás, amelynek már a bírósági eljárásban is érvényesülnie kellene, az esetlegesen az eljárási törvényből is következő korlátozó és tiltó szabályokkal egyetemben, ráadásul azok alapjogvédelmi irányultságát is meghatározva.

Az információs társadalomban, különös tekintettel az egyének elektronikus magánszférájára és az ennek keretében zajló bizalmi kapcsolattartásukra, meg kell teremteni a tisztességes eljáráshoz való jog olyan magánszféra-biztosítékait, amelyek az igazságszolgáltatás rendes és hatékony működését erősíthetik, valamint növelhetik az abba vetett közbizalmat. Az ilyen garanciák létrehozására irányuló alkotmányozási és jogalkotási folyamatot pedig nagyban segítheti a jogátvétel, de önmagában a jogösszehasonlító szemléletmód is.

3. Jogátvétel, de hogyan? Konvergencia és transzplantok^[18]

A jogátvétel egyes lehetőségeinek vizsgálata vonatkozásában Halmai Gábornak az alkotmányos eszmék migrációjáról 2013-ban kialakított elméleti rendszertanából indulunk ki. Az általa vizsgált külföldi szerzők munkássága alapján Halmai az „alkotmányos kereszteződésnek” (constitutional cross-fertilization), ti. a tulajdonképpeni jogátvételnek, három alapvető fajtáját különbözteti meg:^[19]

• transzplantáció (ti. jogrendszerek közötti szabályátültetés, szabályátvétel)
• kölcsönzés (ti. egyes jogintézmények vagy érvelési technikák és megközelítések átvétele), és
• migráció (ti. alkotmányos eszmék sokoldalú hasznosítása a befogadó ország joggyakorlatában, amely egyre kevésbé egyirányú).

A transzplantáció alkotmányjogi összefüggéseiben Roghina és Spector gondolatait is alapul vesszük^[20], melyek alapján – Halmai megfogalmazásán túlmutatva – az (alkotmány)jogi transzplantok vonatkozásában egy definíció adódik, amelynek értelmében e transzplantok tulajdonképpen olyan „migrációs folyamatokként” is értelmezhetőek, amelyeken keresztül (i) külföldi (de alapvetően jogrendszeridegen) alkotmányos intézményeket, normákat, fogalmakat vagy eszméket (konkrétabban egy adott alkotmányszöveget vagy alkotmányos doktrínát) átemelünk egy adott ország nemzeti jogába; valamint amelyeken keresztül (ii) különböző alkotmányos elemek elterjednek, és nemzetközi hatást fejtenek ki.

Mint látható, a fogalom ilyen megközelítése önmagában egyszerűsíti a fenti rendszertant és gyakorlatilag magában foglalja az alkotmányos kölcsönzés, illetve az alkotmányos eszmék migrációjának lényegét is. Ennek megfelelően tehát az alkotmányjogban, de ebből levezethetően az alkotmányos eljárásjogokban is transzplantnak tekinthető természetesen az ezen folyamatok eredményeként (i) az adott állam nemzeti alkotmányában meghonosodott intézmény, (szövegszerű) norma, fogalom vagy eszme, illetve (ii) az adott alkotmány értelmezésében vagy ezek kapcsán (vagy ezektől függetlenül) megjelenő progresszív megközelítések is, pl. más alkotmánybíróságok/legfelsőbb bíróságok ratio decidendijének elismerése az adott transzplanthoz kapcsolódóan.^[21]

Nelson Tebbe és Robert Tsai a kölcsönzésről alkotmányjogi aspektusból úgy vélekednek, hogy az nem más mint „doktrínák, érvelések, troposzok, vagy a jog más elemeinek átemelése az alkotmányjog egyik területéről a másikra, meggyőzés céljából”.^[22] Mindazonáltal hozzáteszik, hogy a jog minden területén beszélhetünk ilyen folyamatokról. A szerzők megjegyzik azt is, hogy a kereszteződés, migráció, kölcsönzés etc. kifejezéseket egymás megfelelőiként célszerű használni. Ezek alapján, valamint tekintettel a fentebb általunk adott definícióra, ahol a jogátvétel lehetőségeit vizsgáljuk az alapjogsértő bizonyítás és az eljárási magánszféravédelem vonatkozásában, ott mindenhol a transzplant kifejezést fogjuk alkalmazni. Ehhez kapcsolódóan pedig röviden elemezzük az ún. „Transzplant Vita” („Transplant Debate”) lényegét.

Az alkotmányos eszmék migrációja kapcsán Halmai megjegyzi, hogy az nem szükségképpen jelent az alkalmazott alkotmányos megoldások közötti konvergenciát, viszont minden esetben jelzi az elkötelezettséget az összehasonlító módszertan alkalmazására a megoldások keresésében^[23], amelyet a fentiekben mi is támogattunk. Ehhez az érvhez kapcsolódóan Rosalind Dixon és Eric Posner az alábbi elhatárolási szempontrendszerben vázolják fel az ún. alkotmányos konvergencia (constitutional convergence) elméletét.^[24]

(i) A szuperstruktúra elmélet értelmében az alkotmányokat mélyebb erők formálják, pl. a technológia is ilyen, és amikor ezek a mélyebb erők globalizálódnak/konvergálnak (így például az információtechnológiai forradalom hatására), így az egyes alkotmányok (és azok szabályozása is) konvergál. Ilyen esetben az alkotmányos eszmék migrációja csak „másodlagos tünet”, arra nincs ráhatása az alkotmányozó és a politikai hatalomnak.

(ii) A tanulási elméletek vonatkozásában azzal érvelnek, hogy pl. bírói párbeszéden keresztül fejlesztik értelmezésüket az alkotmánybírák, illetve az alkotmányozó is más országok mintáit követi.

(iii) A kényszerítési elmélet szerint a nemzetközi közösség képes hatni egyes államokra az alkotmányos szabályozás megváltoztatására^[25], illetve

(iv) A versenyelmélet alapján az egyes országok általában valamely gazdasági motivációból hajtanak végre reformokat (igaz ez az alapjogokra is).^[26]

Fontos, hogy a jelen tanulmányunkban leírt alkotmányjogi vizsgálat szempontjából az utóbbi két elmélet (kényszerítés és verseny) tárgytalannak tekinthető, tehát a továbbiakban – összehasonlító alkotmányjogi, s ebből következő eljárásjogi nézőpontunkból – csak a szuperstruktúra- és a tanulási elméletek lényegén keresztül igazoljuk a jogátvétel alkalmazhatóságának létjogosultságát.

A szuperstruktúra-elmélet hatásai alapján, valamint a tanulási elmélet fontossága mellett érvelve kívánjuk bemutatni az alkotmányozóra/jogalkotóra és az alkotmányértelmezőre, valamint a jogalkalmazóra háruló feladatokat a magánszférajogok és a tisztességes eljáráshoz való jog védelmének megszilárdításában, az összehasonlító szemléletmód alkalmazásán keresztül.

A szuperstruktúra-elméletből következően – nézőponttól függően – a magánjog közjogiasodása, illetve a közjog magánjogiasodása – mint a napjainkat átható globális tendenciák – alapvető tendencia, és ezen folyamatok felgyorsulásáért olyan „szuperstruktúrák” evolúciója okolható, mint pl. a technológia.^[27]

Ezenkívül természetesen a tanulási elméletek szerepe sem elhanyagolható például a komparatív alkotmányértelmezés keretében, hiszen az alkotmányos párbeszédben^[28] ezek a meghatározóak. Ennek vonatkozásában Halmai arról is értekezik, hogy az egyes alkotmánybíráskodást végző bírói fórumok – ítélkezési gyakorlatukban – milyen mértékben támaszkodnak a fenti keretek között külföldi megoldásokra. Megjegyzi, hogy e használat intenzitásától függően változhat a külföldi jog befolyása az adott nemzeti alkotmányjogra, egészen odáig, hogy a külföldi/összehasonlító jogot külön hivatkozásként használó, vagy külföldi jogi szabályozást ténylegesen idéző bírói fórumok által alkalmazott megoldások között kialakulhat egyfajta konvergencia, anélkül, hogy a mintát adó (exportőr, átadó) jogrendszer a mintát alkalmazó (importőr, átvevő) jogrendszer uniformitását feltételezné.^[29]

Az alkotmányos rendszerek és alkotmányos megoldások közötti konvergencia vonatkozásában Halmai megközelítését Posner és Dixon univerzalista felfogásával is indokoljuk. Ahogy az egyes szuperstruktúrák konvergenciája lebontja a jogrendszerek közötti éles különbségeket, úgy a jogterületek, valamint az egyes jogintézmények és az egyes jogterületeken felmerülő problémák és megoldások közötti különbségeket, akadályokat is szépen lassan megszünteti, amely folyamat a jog természetes és organikus fejlődését is eredményezi.

A technológia mint globálisan konvergáló szuperstruktúra a magánszféravédelemben értelemszerűen új utakat nyit. Teszi ezt többek között a jogágak közötti határokat lassan lebontó védelmi lehetőségek sajátos keverékei (pl. IT-jog, médiajog, adatvédelmi jog) által, hiszen ezek már önmagukban az alkotmányos eszmék különböző fokú migrációjának köszönhetően létrejött egyfajta transzplantoknak tekinthetőek az összes olyan jogrendszerben, ahol ezt megelőzően ezek a megoldások „rendszeridegennek” vagy atipikusnak számítottak. Gondolunk itt például a tort privacy alapvetően angolszász-amerikai jogrendszerben honos szankciórendszerére, amely a szerződésen kívüli károkozás keretein belül vegyes szankciókkal orvosol(hatna) magánszférasértéseket. Ehhez hasonló megoldások idővel megjelentek civiljogi rendszerekben is, bár alapvetően itthon még mindig elválik a magánszférasértésekkel szemben alkalmazható büntető- és polgári jogi jogkövetkezmények rendszere.

Ebben az összefüggésben tehát teljes mértékben indokolt a magánszférajogok kapcsán az amerikai és az európai alkotmányos gyakorlat összehasonlítása. Halmai véleménye szerint az egyes jogrendszerekből vett összehasonlító jogi példák alkalmazhatóak adott esetben argumentum a contrario jelleggel is, épp azért, hogy érvelésünkkel – akárcsak az ilyeneket alkalmazó alkotmánybíróságok is – kifejezzük elhatárolódásunkat vagy éppen támogatásunkat a vizsgált jogi megoldástól vagy azzal kapcsolatban.

Halmai szerint az alkotmányos kereszteződés vagy konvergencia folyamatai kettős viszonyrendszerben értékelhetőek, amelyeket alapvetően a jelen keretben is vizsgálat tárgyává tehetünk.^[30] Eszerint jogátvétel tehát irányulhat (i) egyes külföldi alkotmányos megoldások használatára az alkotmányozás, alkotmányfejlesztés folyamataiban, valamint (ii) az összehasonlító módszer alkalmazására az alkotmányértelmezésben.

Posner és Dixon alkotmányos konvergenciához kapcsolódó elhatárolási szempontrendszeréhez mindenképpen hozzá kell rendelnünk Halmai hármas modelljét, amelyet annak feltérképezésére alkotott, hogy az összehasonlító jog alkalmazásával kapcsolatban milyen tudományos álláspontok léteznek az emberi jogi problémák megoldásával összefüggésben.^[31]

Ad (i) Halmai megfogalmazásában egyes „univerzalista” elméletek szerint az alkotmányos problémák és ezek megoldási lehetőségei minden alkotmányos államban azonosak, és ez a normák alkotmányos konvergenciájához vezet. Ez áll legközelebb a Posner és Dixon által kifejtett elmélethez. (Természetesen, az alább vizsgált jogi megoldások vonatkozásában ez azt is fogja jelenteni, hogy az adott normák adaptív alkalmazhatóságán keresztül külföldi minták alapulvételével kialakíthatóak kvázi „jogrendszerfüggetlenül” érvényes alkotmányos megoldások a magánszféra tisztességes eljárási védelmére Magyarországon is.)

Ad (ii) Más elméletek szerint ugyan a problémák lehetnek azonosak, de a válaszok szükségképpen különbözőek kell hogy legyenek. Minden ilyen esetben van azonban elkötelezettség az összehasonlítás mellett, amely azonban nem jelenti a külföldi megoldások okvetlen átvételét vagy követését. (A hazai alkotmánybírósági gyakorlat vonatkozásában egyértelműen azonosítható olyan irányvonal, amely alkalmazza az összehasonlítást, de azt nem „vakon”, illetve „jogrendszerfüggetlenül” teszi.)

Ad (iii) A Halmai által harmadikként azonosított „agnosztikus” elméletek szerint sem a problémák, sem a megoldások nem lehetnek azonosak, így ezek az elméletek önkényesnek, feleslegesnek és torzítónak tartják a jogösszehasonlítás alkalmazását. (Ezen elméletekkel az alábbiakban természetszerűleg nem foglalkozunk, hiszen a jogösszehasonlítás és a jogátvétel létjogosultságának fontossága mellett érvelve fogalmazzuk meg megállapításainkat.)

3.1. A jogátvétel célja az ún. „Transzplant Vita” tükrében^[32]

A Halmai által az összehasonlító jogi módszer alkalmazásával kapcsolatban rendszerezett vitás kérdések leképeződnek a transzplantok vonatkozásában is, természetesen. Ezt neveztük a fentiekben „Transzplant Vitának”, amelyet alapvetően a jogi transzplantok szerepéről és hatékonyságáról alkotott vélemények különbözősége határoz meg – írja Perju.^[33]

Az összehasonlító jogban a transzplantok létjogosultságát az eddigiekben inkább csak a magánjogban méltatták, de azoknak az összehasonlító alkotmányjogban (s az eljárásjogok alkotmányos meghatározottságának okán az egyes eljárásjogokban) is szerepet kell adni, mivel Dixon és Posner fentebb tárgyalt alkotmányos konvergenciaelméletének fényében nemcsak az egyes alkotmányos eszmék, de az alkotmányos kultúrák maguk is konvergálnak hasonló vagy ugyanolyan jogi válaszokat adva a közös problémákra. Ez a közeledés pedig – ebből következően természetesen – teret ad egyes transzplantok más jogrendszerekbe való beépítésének, illetve ezekhez kapcsolódóan adott esetben alkotmányos eszmék migrációjának vagy a jogátvétel további fajtáinak is.

Blum álláspontja szerint – a bizonyítással összefüggésben – a transzplantokat három megközelítésben lehet vizsgálni. Az idézett szerző a kizárási szabályok izraeli meghonosításával kapcsolatban hívja fel a külföldi jog figyelembevételének veszélyeire a figyelmet a jogi transzplantok vonatkozásában, a büntetőeljárások kontextusában. A Blum által felsorolt három megközelítés a következők:^[34]

(i) A problémamegoldó (problem solving) megközelítés lényege, hogy az egymás felé konvergáló jogrendszerekben mutatkozó közös problémák megoldására a jogösszehasonlítás tapasztalatait adatszolgáltatáson keresztül egyes policy opciók alátámasztására alkalmazzák.

(ii) A külső kényszerítő hatások (external imposition) vizsgálatára épülő megközelítés lényege, hogy nagyobb külföldi országoknak (a legtöbb esetben az Egyesült Államoknak) a rendszerszintű változások promotálásában betöltött szerepére (ti. ösztönzők – szankciók alkalmazása pl. gazdasági és politikai téren) összpontosít.

(iii) Az emulációs (emulation) megközelítés lényege, hogy egy adott működési elvet más körülmények között alkalmaznak, mint az született, és e körben a mintákat átvevő országok olyan nemzetek jogára támaszkodnak, amelyeket mintaértékűnek tartanak (Blum szerint „csodálnak”).

Álláspontunk szerint a transzplantok vitathatatlanul a jogrendszer- és/vagy alkotmányfejlesztés eszközei lehetnek, akár közvetlenül (pl. kényszer révén) hatnak az alkotmányozó vagy közvetetten („csodálat” vagy problémamegoldó szándék hatására) az alkotmányértelmező hatalomra, bár azok alkalmazása kapcsán a fenti megközelítésekre is tekintettel kellő óvatossággal kell eljárni. „Az átvett doktrínákat úgy kell adaptálni, hogy azok a helyi feltételeknek megfeleljenek, miközben tekintettel vagyunk olyan tényezőkre is, melyek befolyásolhatják működésüket. Még ha úgy is döntünk, hogy nem adaptáljuk mások törvényeit, már azok puszta vizsgálata is elvezethez ahhoz, hogy jobban megértsük önmagunkat.”^[35]

Éppen ezen gondolatokból kiindulva, az önvizsgálat és az önfejlesztés célkitűzéseit szem előtt tartva, jelen írásunkban a jogösszehasonlító módszer segítségével igyekszünk feltárni olyan jogátvétel-lehetőségeket, amelyek segítségével a magyar kontextusban a magánszférához való jog mind alanyi, mind pedig tárgyi oldala még erősebb védelem alá helyezhető a polgári eljárásjogban, megerősítve a tisztességes polgári eljárás alaptörvényi védelmének lehetőségeit.

Ez az erősebb védelem véleményünk szerint az alkotmányba épített, és a tisztességes eljáráshoz való jog védelmét biztosító rendelkezések keretében megfogalmazott olyan magánszféra-biztosítékokon keresztül valósul meg a leghatékonyabban, amelyek az alapjogsértő bizonyítást tiltó alapjogi mércét alkalmaznak. Minderre a bizonyítás szűkebb összefüggésében létrejött konkuráló alapjogi pozíciók miatt, a magánszféra hatékonyabb tisztességes eljárási védelme érdekében van szükség. Vizsgálatunkban konkrétan a polgári perbeli bizonyítás alkotmányi szintű „magánszféra-érzékenyítése” mellett érvelünk.

Az általunk vizsgált szűkebb értelmezési tartomány szempontjából a „mérgezett fa gyümölcsének” az amerikai büntető eljárásjogban kidolgozott bizonyítási doktrínája egy szemléletes, analogikus példa lehet az eljárás tisztességességének tartalmi bővítése vonatkozásában szükséges változásokra. Komparatív szemléletünket is ezen doktrína ihlette meg, egyben meghatározva a jogösszehasonlítás egyik céltartományaként az amerikai jogrendszert, hiszen – ahogy Gácsi megjegyzi – ezen másodlagos típusú kizárás részletszabályait ez a joggyakorlat dolgozta ki a legrészletesebben, és ennek értelmében „mind a jogellenes bizonyíték, mind az annak folyományaként beszerzett bizonyíték kizárt a bizonyítékok köréből.”^[36]

E bizonyítási doktrína és az ehhez hasonló jogi transzplantok azonban nemcsak az alkotmányozás folyamatában, hanem az összehasonlító módszer (konkrétabban a komparatív indokolás) alkotmánybírósági alkalmazásán keresztül az alkotmányértelmezésben is jól működhetnek, ideértve az alapjogok számára meghatározott védelem körének kiterjesztését is. Ezenfelül természetesen a jogalkotó és a jogalkalmazó hatalom segítségére is lehetnek.

4. A konkrét jogátvétel irányai és lehetőségei – rendszertani kérdések és külföldi minták^[37]

Alapvetően három célterületre összpontosítottunk az új. Pp. jogsértő bizonyítási eszközök felhasználhatóságát rendező rendelkezése (269. §) nyomán végzett komparatív vizsgálatunk során: külföldi (elsősorban amerikai) szakirodalom és bírói gyakorlat (alapvetően büntetőügyekben), valamint külföldi (elsősorban európai) alkotmányok.

Az első megközelítésben a jogsértő bizonyítási eszközök rendszertanát vizsgáltuk a kizárási szabály alkalmazásával kapcsolatban.

Fontos megjegyeznünk, hogy az elmúlt 25 év amerikai jogirodalma, talán „arra érett” ügyek hiánya okán is, de nem foglalkozik számottevően a kizárási szabály polgári ügyekre és magánszemélyek által elkövetett alapjogsértéssel szerzett bizonyítási eszközök kizárására való kiterjesztésével, hanem a negyedik alkotmánykiegészítésből kifolyólag csak büntetőeljárási aspektusokra koncentrál.^[38] Több mint valószínű, hogy ezt a vitát a szövetségi bíráskodás szintjén mára lezártnak tekintik, és a tagállamok mozgástere nagyobb ezen a területen. (Ennek oka az is, hogy a szövetségi alkotmány „magánszféra-deficitjével” szemben kilenc állam alkotmánya tartalmaz explicit, nevesített magánszféravédő rendelkezéseket.) Az 1920 és 1990 közötti időszak áttekintett irodalmából mindazonáltal nagyon fontos következtetések vonhatóak le jogösszehasonlító téziseink vonatkozásában.

A jogsértő bizonyítási eszközök legkomplexebb rendszertanát talán Wilkes állította fel az amerikai kontextusban még 1975-ben, amikor is a kizárási szabályt az amerikai joggyakorlatban érő történeti és jogösszehasonlító megközelítésű kritikákat elemezte.^[39] Álláspontja szerint az alábbiak szerint különböztetünk meg jogsértő bizonyítási eszközöket a velük szemben alkalmazott kizárási szabály szempontjából:^[40]

1. Irregulárisan szerzett bizonyíték (irregularly obtai­ned evidence) lehet szerinte (a) visszaélésszerűen (improperly, jog vagy mentesség megsértésével) szerzett, valamint (b) tisztességtelenül (unfairly, morális vagy etikai elvek megsértésével) szerzett – de erről a csoportról Wilkes elemzése hallgat, s így teszünk mi is a továbbiakban.
2. A visszaélésszerűen (improperly) szerzett bizonyíték lehet (a) az állam/kormányzat képviselője (ti. hatóság) által szerzett, valamint (b) magánfél által elkövetett jogsértéssel (wrongfully) szerzett.

Wilkes ezek után a kormányzat (állami hatóságok) és a magánfél által jogsértéssel szerzett bizonyítékok csoportját is két csoportra osztja:

1. Kormányzat (hatóság) által szerzett bizonyíték lehet: (a) illegálisan (illegally, ti. az alkotmányban a magánszférát védő, jogellenes lefoglalás és házkutatás alkotmányos garanciáinak sérelmével) szerzett, valamint (b) jogellenesen (unlawfully, tehát a hatóság tör­vényi felhatalmazásának vagy az irányadó jognak – Wilkes rendszertana esetében a common law-nak – a sérelmével) szerzett.
2. Magánfél által jogsértéssel szerzett bizonyíték^[41] lehet: (a) a büntetőjog rendelkezéseinek sérelmével szerzett, valamint (b) szerződésen kívüli károkozással (tort) vagy szerződéses kötelezettség megszegésével szerzett. (Fontos egyébként megjegyeznünk, hogy többek között az amerikai alkotmányos rendszer alapjogvédelmi sajátosságai miatt is, a kizárási szabály büntetőeljárási alkalmazása kapcsán a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a kormányzattal nem összefüggő magánfelek által jogsértés útján szerzett bizonyítási eszközök befogadhatóak^[42], polgári ügyekben pedig nagyon is ellentmondóak egymásnak a bíróságok ítéletei mind a szövetségi, mind a tagállami szinteken.^[43])

Véleményünk szerint Wilkes rendszertana mindenképpen irányadó a jogsértő bizonyítási eszközökkel kapcsolatos további jogösszehasonlító elemzés kiterjedésének megértéséhez, és többségében a kontinentális jogokban, illetve Európában is jól használható jogi fogalmakkal és egzakt rendszertannal dolgozik.

Az alábbiakban a magánfelek által jogsértéssel megszerzett bizonyítási eszközökre összpontosítunk, annyi pontosítással, hogy a kontinentális jogi gondolkodásban nem lehet attól eltekintenünk, hogy magánfelek magatartása is megvalósíthatja a magánszféra alkotmányos garanciáinak sérelmét, a magánszférát védelmező alapjogok megsértése által. Wilkes rendszertanát tehát ezzel a kiegészítéssel kell vizsgálnunk a polgári perbeli bizonyítás alapjogi összefüggéseit tekintve.

A szakirodalmat követően jogeseteket és alkotmányszövegeket vizsgáltunk, és az alább részletezettek szerint számos bírói döntésben, valamint külföldi alkotmányban találtunk olyan mintákat, amelyek komparatív jelleggel iránymutatásként szolgálhatnak ahhoz a magyar jogalkotó/alkotmányozó és természetesen a jogalkalmazó számára, hogy az alapjogsérelemmel szerzett bizonyítási eszközök eleve kizárhatóságát megalapozzák, különösen pedig abban az esetben, ha e bizonyítási eszközök alapjogsértő mivolta adott esetben – a Pp. 269. § szóhasználatának megfelelően – nem lenne egyértelműen nyilvánvaló egy polgári eljárásban.

Az alkalmazhatóságuk kapcsán komparatív jelleggel megvizsgált külföldi minták (mint lehetséges transzplantok) részletezése előtt azonban mindenképpen tisztáznunk kell azon fogalmi kereteket, amelyekkel ezen minták dolgoznak, illetve azt is, hogy a téma korábbi megközelítéséhez képest egy tisztán alkotmányjogi megközelítés milyen konkrét novumot képes hozzáadni az alapjogsértő bizonyítással és a bizonyítékkizárással kapcsolatos szélesebb körű jogi vitákhoz Magyarországon.

Mike Madden egy 2015-ös írásában úgy fogalmaz egy mintaadó (amerikai) kizárási szabály (model exclusionary rule) lehetőségéről értekezve, hogy „a kortárs jogtudomány képviselőinek a kizárási szabályokkal foglalkozó többsége vagy egészében megfeledkezik annak vizsgálatáról, hogy e szabályok miért is jöttek elsődlegesen létre, vagy kérdés nélkül elfogadják az adott kizárási szabálynak tulajdonított magyarázatot, amelyek egy adott joghatóság alatt egy felsőbíróság ad. Más szóval: a tudósok kritika nélkül elfogadják a status quót, amikor arra kerül sor, hogy kérdéseket kellene feltenni azzal kapcsolatban, hogy mire jó egy kizárási szabály, majd aztán megjegyzéseket tesznek arról, hogy az adott szabály hatékony vagy nem annak a célnak az elérésében, amelyet ők maguk kérdés nélkül elfogadtak.”^[44]

Madden szerint ez a fajta kritika legtöbbször elsiklik a legfontosabb kérdések felett, amelyeket ő maga úgy fogalmaz meg, hogy vajon mi történik, ha a kizárási szabály magyarázata nem kellően megalapozott, illetve, ha a szabályt kimondó felsőbíróság nem teljes vagy inkorrekt jogi válasszal indokolta a szabály magyarázatát?^[45] A kizárási szabályok bíróságok általi, esetről esetre történő vizsgálatából, illetve a szabályok ilyen módszertannal történő megállapításából eredő (Madden által is felvetett, Amerikában is azonosított) problémák elkerülése végett amellett érvelünk, hogy közvetlenül az alkotmányban szükséges szabályozni a bizonyítékkizárás esetköreit, tekintettel a nem kevés e tárgyban létező külföldi példára is.

Mielőtt azonban számos külföldi alkotmány szabályozásának példáján keresztül megvizsgáljuk e kérdést, szükséges egy rövid kitekintést tennünk az amerikai bírói gyakorlatot elemző irodalom főbb megállapításaira is, amely abba enged bepillantást, hogy a kizárási szabályt milyen elméleti és jogpolitikai indokokra tekintettel lehet szükséges alkalmazni.

A bizonyítékkizárási szabály (exclusionary rule) alkalmazásával kapcsolatban polgári ügyekben az általános amerikai gyakorlat már az 1980-as évekbeli irodalom szerint is az volt, hogy a nem hatósági vagy hivatalos személyek által jogellenesen, magánszférasértéssel szerzett bizonyítékok felhasználását megengedték. Ennek oka az volt, hogy az akkori amerikai gyakorlat szerint a kizárási szabály elsődleges célját nem abban azonosították, hogy nem kormányzati szereplőket (ti. pl. magánfeleket, magánszemélyeket) tartson vissza a jogellenes magatartástól, hanem hogy a kormányzat mozgásterét korlátozza alapjogsérelem vagy -korlátozás okozása tekintetében. Ez a felfogás egyébként az egész amerikai alkotmányos kultúra alapvető hangsúlyaiban keresendő, hiszen a kolóniákon a koronától való elszakadást követően a kormányzat befolyását az emberek veleszületetett és elidegeníthetetlen jogai vonatkozásában alapvetően korlátozni szerették volna a „limiting government” célkitűzés értelmében.

Az amerikai büntető eljárásjogi esetjogban kialakított kizárási szabály háromféle megközelítését az alábbiakban lehetne összegezni:^[46]

(i) egyrészről az értelmezhető olyan bíró alkotta jogként, amely a magánszféravédő negyedik kiegészítés érvényesítését segíti (értsd: eljárási garancia, amely elsődlegesen a bírói integritás erősítését szolgálja);

(ii) másrészről a kizárás alkotmányos jogként is felfogható, amely esetben sem a jogalkotó, sem a bíróságok nem változtathatják meg annak tartalmát. (Más megfogalmazásban olyan alkotmányos privilégium, amely a szubjektív, egyéni jogérvényesítés fontos garanciája);

(iii) harmadrészt, amennyiben viszont a kizárás nem alkotmányos jog, hanem a negyedik alkotmánykiegészítésben foglalt jogok megsértésének jogorvoslati eszköze (elsődlegesen a hivatali visszaélések visszaszorítására), akkor annak jogalkotói és bírói értelmezése is lehetséges.

Ezen három megközelítést jogpolitikai indokaik szerint az alábbiakban lehetne elkülöníteni:^{[47] [48]}

(i) Az első, ún. condonation (vagy dissociation) rationale az előbbiekben hivatkozott bírói integritást, a bíróság pártatlanságát hivatott erősíteni. (Gácsi ezt elhatárolódási indoknak nevezi.^[49])

(ii) A második, az ún. corrective justice rationale lényege, hogy a jogsérelem kompenzációján keresztül lesz fontos garanciája az egyéni jogérvényesítésnek, tehát az előző felsorolásból emiatt a második kategóriába sorolható, illetve jogorvoslati funkciója miatt pedig a harmadikba. (Gácsi ezt a helyreállító igazságszolgáltatás indokának nevezi^[50], bár a jelen keretben talán szerencsésebb a kompenzációs indok elnevezés.)

(iii) A harmadik, az ún. deterrence rationale az előbbiekben harmadikként hivatkozott jogorvoslati jellegű indok, amely nem pusztán az attól való elhatárolódáson keresztül kívánja elejét venni a hivatali visszaéléseknek. (Gácsi ezt elrettentési indoknak nevezi.^[51])

(iv) A negyedik, az ún. vindication rationale tkp. az elhatárolódási és kompenzációs indok között helyezkedik el, és alkotmányos értékekre összpontosít, nem pedig a szigorú értelemben vett egyéni jogsérelemre.^[52] (Ezt a Gácsi által nem alkalmazott megközelítést leginkább jogkövetelési, vindikációs indoknak lehetne nevezni.) Ezen elmélet értelmében nem szükséges az oksági kapcsolat a jogsértés folytán elszenvedett sérelem és az eljárásban alkalmazott jogorvoslat között, hiszen a jogorvoslat lehet olyan (quasi szimbolikus) is, amely nem jár a sérelmet szenvedett fél tényleges kompenzációjával, viszont az egyéni jogsértésből kiindulva megkísérli egy adott jogosultság nem egyediesített, hanem tágabb körben való érvényesítését (a konkrét ügyben egy adott fél egyéni jogsérelmének elismerése és orvoslása által), tágabb értelemben vett közösségi célokat (tkp. közérdeket) is szolgál.^[53] (Ilyen értelemben ezt az indokot azonban „előretekintőnek” is lehetne nevezni, de ennek az áttekintett amerikai irodalomban nem találtuk igazolását.)

E négyféle megközelítés időbeli síkon alapvetően kétféleképpen különíthető el egymástól Madden álláspontja szerint:^[54]

(i) Az „előretekintő” (forward-looking) kizárás lényege, hogy nem a jogsértésre, és annak kompenzálására fókuszál, hanem eljárási szempontból próbálja felmérni azt, hogy a kizárásnak milyen várható hatásai lesznek az eljárás lefolyására. E csoportba tartozik az elhatárolódási és elrettentési indokból történő kizárás.

(ii) A „visszatekintő” (backward-looking) kizárás – szemben az elszenvedett jogsértés és az adott esetben alkalmazott kizárás igazságszolgáltatásra gyakorolt hatásainak előretekintő felmérésével – inkább az elszenvedett jogsértés hatásainak kompenzálására összpontosít. Ebből adódóan természetesen a kompenzációs indokból és a vindikációs indokból történő kizárás esetei tartozhatnak ebbe a csoportba.

4.1. Az amerikai esetjog „térképe” – Válogatás^[55]

A bizonyítékkizárással foglalkozó jelentős amerikai bírói gyakorlatban mérföldkőnek számító Calandra-ügyben^[56] született döntés tanulsága szerint a kizárási szabályt sosem értelmezték úgy, hogy bármely személy számára bármely ügyben megtiltja a jogellenesen szerzett bizonyítási eszköz felhasználhatóságát.^[57] Sőt Hanscom szerint, mint minden jogorvoslati szabályt, ezt is korlátozottan alkalmazták olyan esetekre, amelyekben a jogorvoslati célok hatékonyabban érvényesültek.^[58]

A Sackler-ügyben New York állam Legfelsőbb Bírósága pl. egy házassági bontóperben, magánnyomozó által jogellenesen szerzett bizonyíték befogadhatósága kérdésében úgy határozott, hogy „magánkutatásból” (private search) származó és a meggyőző bizonyíték befogadásának elutasítása nem szolgálná az igazságszolgáltatás érdekeit.^[59] Ezen érvelés ellenzői szerint a bírói integritás védelme miatt fontos az, hogy a negyedik alkotmánykiegészítés sérelmével (ti. magánszférasértéssel) szerzett bizonyíték ne kerülhessen befogadásra.^[60]

Amerikában a kizárási szabályok alkalmazásával kapcsolatban meglehetősen megoszlottak és megoszlanak a jogtudomány és a bíróságok álláspontjai. Számos szerző foglalkozott a szabály kiterjedésével polgári ügyekben olyan esetekre is, amikor magánfél magánféllel szemben kíván jogsértő bizonyítási eszközt felhasználni.^[61] Ezek az írások azonban, tekintettel a kérdésben az irodalom és a joggyakorlat megosztottságára is, főként a tagállami bíróságok esetjogának elemzésével foglalkoztak, amelynek ismertetése – annak kiterjedtségére tekintettel tudományos igénnyel nem képezheti jelen írásunk tárgyát, így csak felvillantásszerű példákat hozunk az analogikusan alkalmazható amerikai büntetőeljárási esetjogot tudományos igénnyel feldolgozó hazai irodalom^[62] margójára, illetve említünk más jogterületekre tartozó eseteket is.

Egy esetben (Mercer-ügy, New Jersey) egy magánszemély házastársi kapcsolat megrontásában való közrehatásért – azt is mondhatnánk „elszeretésért” (alienation of affection) – indított keresetet, amelyben egy feleség által a levéltitokra vonatkozó postai szabályok megsértésével a férjtől – így magánszférasértően – megszerzett személyes küldeményt tettek végül a bizonyítás tárgyává, megengedték annak felhasználhatóságát.^[63]

A kizárási szabályok alkalmazása kapcsán magánszféravédelmi áttörést hozó Mapp v. Ohio (1961)^[64] büntetőeljárási vonatkozású döntés után sem csendesett le a tudomány a szabályok létjogosultságát illetően, és többen vizsgálták a szabály más eljárásokra való kiterjesztésének lehetőségét. (Megjegyzendő azonban, hogy a Mapp-döntést büntetőeljárási vonatkozásai miatt a tagállami bíróságok nem tartották irányadónak az ítélkezésben, mivel az az állami büntetőhatalom jogsértő gyakorlatának visszaszorításában fektette le a magánszféravédelem alapvető szabályait.)

A Sackler-döntésben (New York)^[65] az eldöntendő jogkérdés az volt, hogy egy házassági bontóper kapcsán megengedhető-e olyan jogsértő bizonyítási felhasználása, amely a férj és magánnyomozók által elkövetett magánlaksértés nyomán állt elő úgy, hogy a feleség magánlevelezését megszerezték. Az ügyben a kizárási szabályt azért nem alkalmazták csupán, mert a bíróság álláspontja szerint az az érvelés túl messze megy, hogy a magánszemélyek által előterjesztett jogsértő bizonyítási eszközöket meg kell tiltani, mivel az állami hatóságokat korlátozó Mapp-döntés szerint ez így lenne logikus. A New York-i bíróság szerint továbbá a magánszféravédő bizonyítási tilalmak és kizárási szabályok, amelyek a common law-ban és a Legfelsőbb Bíróság esetjogában (pl. Boyd v. United States^[66]) gyökereztek soha nem olyan értelemben kerültek megfogalmazásra, hogy azokat magánszemélyekre is kiterjesszék.

Ohióban, a Williams-ügyben^[67] a bíróság ezzel szemben azt állapította meg, hogy a negyedik alkotmánykiegészítésbe ütközik, ha válóperben a férj a feleség autójából jogellenesen szerez meg levelezést. Bruce már 1967-ben hangot adott annak az álláspontjának,^[68] hogy társadalmunk nem fogja tolerálni azt, hogy ha a bíróságok az egyének által felhasználni kívánt jogsértő bizonyítási eszközök tiltására nem fogják alkalmazni a negyedik alkotmánykiegészítésből levezetett és azzal összekapcsolt kizárási szabályokat. Ezzel kapcsolatban idézi a Frank v. Maryland^[69] döntést is, amely azt tükrözi, hogy az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága is hasonló álláspontra helyezkedett, és nem ragaszkodik a kizárási szabály történetileg kialakult kereteihez, ami az egyéni jogok védelmét illeti a magánszféra vonatkozásában.

4.2. Európai alkotmánykörkép – Kevés szabály, sok kérdés?^[70]

Az amerikai példákat követően az alkotmányi szintre helyezett kizárási szabályok logikájának megértéséhez Európában elsősorban a görög alkotmány kétes megítélésű szabályozása szolgál. Görögországban 2001 óta létezik univerzális, alkotmányi szintű, abszolút és általános kizárási szabály a polgári, büntető- és közigazgatási eljárások vonatkozásában, amely orientálja a szektorális törvények szabályai.

Mielőtt azonban ezen „görög modell” részleteit ismertetnénk, a külföldi minták alkalmazásával kapcsolatban most a jogrendszerközi komparatisztikában rejlő inherens módszertani aggályokat kell eloszlatnunk. Ezek általában azzal kapcsolatban merülnek fel, hogy vajon mennyiben tekinthetőek megfelelő mintának az angolszász jogrendszerben alkalmazott bizonyítási tilalmak a kontinentális jogi szabályozások újragondolása számára.^[71]

E módszertani előkérdés megválaszolása ezen a helyen azért is igen fontos, mert (i) az alkotmányi szintű kizárást alkalmazó (illetve ennek bevezetését számon tartó) országokban már eddig is vita folyt erről, illetve (ii) érveink igazolására az angolszász alkotmányos és bírói gyakorlatban – elsődlegesen büntetőeljárási kon­textusban született – tesztekre, doktrínákra, illetve ezek jogátvételen keresztüli átültetésének esetleges lehetőségére támaszkodunk a polgári eljárásjog bizonyítási vonatkozásaiban is.

Breda és Vricella olasz szerzők azon állásponton vannak, hogy az alkalmazott eljárási szabályrendszerbeli különbségek elsődlegesen nem abból adódnak, hogy a komparatív szempontból vizsgált országok adott esetben eltérő jogcsaládba tartoznak.^[72] Az angolszász rendszerből vett mintákat, ahogy más országokban is, mi is analogikusan alkalmazzuk a kontinentális jogrendszerbeli magyar szabályozás átalakításának indoklásában.

Alkalmazzuk továbbá azt a fenti szempontot is, hogy bizonyítékkizárás elvei kapcsán nem teszünk lényegi különbséget a büntető- és polgári eljárások hatásmechanizmusai között az alkotmányi szintű, és az ezekre épülő eljárási törvénybe foglalt kizárási szabályok megalkotása vagy alkalmazása szempontjából. Ezt az álláspontunkat az az amerikai jogirodalomban megjelenő érv is alátámasztja, hogy a common law jogrendszerben ismert bizonyítási jog (evidence law) nem szigorú jogági elkülönítettségben kezeli az egyes eljárásjogokkal kapcsolatos bizonyítási kérdéseket, hanem e tekintetben „tulajdonképpen azonosan kezel polgári és büntető ügyeket”.^[73] Az amerikai büntető eljárásjogi esetjogban kialakult megoldások tehát példaértékűek és analogikusan alkalmazhatóak a polgári eljárásjogi védelmi rendszer átalakításának magyarázatában is.

A vizsgált európai országok vonatkozásában fontos az a különbségtétel, hogy melyek éltek az alkotmányi szinten rögzített ún. abszolút, automatikus és univerzális kizárás intézményével, és mely országok alkalmaztak ehhez képest enyhébb vagy más megoldásokat az alkotmány szintjén, pl. egy adott eljárásjogra vagy egy adott alapjogra, azok egy csoportjára szűkítve a kizárás hatályát.

Általánosságban a jogsértő bizonyítási eszközök rendszertanának nómenklatúrájában az egyes országok Európában megkülönböztetik:

• a bizonyos vagy egyes alapjogok (pl. élethez és emberi méltósághoz való jog, tulajdonjog) sérelmével,
• az alapjogsérelemmel,
• a magánszférajogok (kapcsolattartás és kommunikáció, magánlakás) megsértésével,
• a visszaélésszerű vagy illicit magatartással,
• a jogellenesen,
• a tisztességtelenül,
• az alkotmányellenesen szerzett bizonyítékokat, illetve,
• e csoportoktól elkülönítetten a bűncselekménnyel szerzett bizonyítékokat.^[74]

Összhangban az új Pp. szóhasználatával, a továbbiakban a „jogsértő bizonyítási eszköz” megfelel a bizonyítékkizárás alkalmazása kapcsán vizsgált országok jogában ismert következő kategóriáknak: improperly obtained evidence, illegally obtained evidence, unlawfully obtained evidence, unconstitutionally obtained evidence, wrongfully obtained evidence, prove formate, acquisite od assunte con mezzi illeciti, illegittimi o incostituzionali, preuve illégalement obtenue. Ezen elnevezések egyébként „a visszaélésszerű” vagy „rendeltetésellenes” (improper) szerzésmódtól a jogellenességen (illegal, unlawful, illegitime, illégale, illecite) keresztül az alkotmányellenes (unconstitutional) szerzésmódig különböztetnek meg kategóriákat a bizonyítási eszközök körében.

Alkotmányi szinten ezen bizonyítási eszközök kizárása tekintetében alapvetően két megoldást követnek a kutatás során megvizsgált országok:

Az első csoportba azok tartoznak, amelyek általános, automatikus és abszolút kizárási szabályokat tartalmaznak, nevesítve a magánszférához való jog védelmét, illetve ezen kívül adott esetben más konkrét alapjogokat is. (Ezek a korlátozások nem a tisztességes eljáráshoz való jogról szóló rendelkezések között jelennek azonban meg.)

Görögország alkotmánya az alapjogi fejezetben, bár nem a tisztességes eljárásra konkrétan vonatkozó rendelkezések között, de 2001 óta tartalmaz a magánszférát nevesítve védelmező rendelkezésekre [9. cikk, 9A. cikk, valamint 19. cikk (1) bek.] explicit utalást tartalmazó abszolút és automatikus kizárási szabályt. Ez a rendelkezés az alkotmány 19. cikkének és (3) bekezdésében, amely kimondja, hogy a levelek és a kapcsolattartás és kommunikáció más formáinak titkossága abszolút sérthetetlen.^[75] A 19. cikk (1) bekezdése értelmében annak garanciáit, hogy a bírói hatalom mely esetekben nem kötött ezen titkosság által nemzetbiztonsági vagy különösen súlyos bűncselekmények felderítéséhez fűződő okból, törvény állapítja meg. A (3) bekezdés kizárási szabálya innen indul, és rögzíti, hogy a 19. cikk, valamint a 9. és a 9A. cikkek sérelmével (ti. magánszférasértéssel s így természetesen a személyiségi jogok sérelmével) szerzett bizonyíték felhasználása tilalmazott.^[76]

Portugália 2005-ben módosított alkotmánya, annak 32. cikk (8) bekezdésében a büntetőeljárásokra vonatkozó garanciális rendelkezések között írja elő, hogy minden a magánéletbe, a magánlakásba vagy a kapcsolattartásba és kommunikációba való visszaélésszerű beavatkozás nyomán szerzett bizonyíték semmis és érvénytelen.^[77] Ez is tehát abszolút és automatikus kizárási szabály, azonban nem terjed ki a polgári eljárásokra.

Léteznek olyan országok is, amelyek az automatikus és abszolút kizárási szabályokat nem szűkítik le egyes alapjogok, különösen pedig a magánszférához való jog védelmére, viszont a tisztességes eljáráshoz való jogra vonatkozó rendelkezések között helyezik el azokat.

Horvátország 2001-ben módosított alkotmánya általános, abszolút és automatikus kizárási szabályt tartalmaz 29. cikkében, amely kimondja, hogy jogellenesen megszerzett bizonyítékot nem lehet bírósági eljárásban felhasználni. (Itt a horvát alkotmányban az EJEB gyakorlatából ismert megengedhetőség, magyar terminológiával befogadhatóság intézményéről, az ún. admissibilityről beszél, de ténylegesen a bizonyítási eszköz felhasználhatóságáról van szó.).

A 2007-ben módosított olasz alkotmány a tisztességes eljárásra vonatkozó 111. cikkében tartalmaz olyan rendelkezést, amely megállapítja, hogy törvény rendezi azokat az eseteket, amikor a bizonyításfelvétel – a terhelt/alperes^[78] hozzájárulásával vagy objektív lehetetlenség okán, illetve bizonyítottan jogellenes magatartás folytán – nem adverzariális rendszerben történik. (Ez az alkotmányi rendelkezés bizonyos szempontból kakukktojás az itt vázolt rendszertanban, hiszen ugyan általános jelleggel vonatkozik a bírói eljárásokra, azonban nem automatikus és nem abszolút kizárást tesz lehetővé, hanem nagy hangsúlyt kap a jogalkalmazói mérlegelés a kizárást szabályozó törvény rendelkezéseinek alkalmazásában.)

A 2014-ben módosított ukrán alkotmány az alapjogokra vonatkozó fejezet tisztességes eljárással összefüggő, büntetőeljárási garanciákat tartalmazó 62. cikkében az olvasható, hogy vádat jogellenesen szerzett bizonyítékra és feltevésekre nem lehet alapítani. (Az ukrán alkotmány egyébként – ahogy szövegezéséből is arra következtethetünk – egy ismert büntetőeljárási alapelv, az in dubio pro reo keretei között szabályozza a bizonyítékkizárási szabályt.)

Csak említésképpen: A fenti európai országok kontinentális alkotmányaiból az angolszász rendszer felé átmenetet képez Dél-Afrika, amelynek még 2012-ben módosított alkotmánya tartalmaz olyan kitételt [35. cikk (5) bek.] a tisztességes büntetőeljárásra vonatkozó rendelkezések között a letartóztatottak, fogvatartottak és terheltek jogai vonatkozásában, mely szerint az alapjogokat sértő módon szerzett bizonyítékokat ki kell zárni, amennyiben megengedhetőségük tisztességtelenné tenné az eljárást vagy egyéb módon károsan hatna az igazságszolgáltatásra. (Ebben a szabályozásban áttételesen megjelennek azok a már amerikai szerzőknél olvasható hivatkozások, hogy a bírói integritás erősítése érdekében kell a kizárást lehetővé tenni, illetve magyar vonatkozásban az igazságszolgáltatás rendes működésébe vetett közbizalom mint alkotmányos érték védelme is tetten érhető.)

Az alkotmány alatti szinteken, kizárólag az eljárásjogokban vagy a bírói gyakorlatban létrehozott kizárási szabályokat az alábbi országok ismernek, alkalmaznak:

A vizsgált angolszász országok (Egyesült Királyság, Egyesült Államok) esetében a magánszféra alkotmányi szinten való megjelenése nem adott, hiszen az egyik esetben íratlan, történeti alkotmányról beszélünk, míg a másik esetben a világ legrégebbi írott alkotmányában nincs tételes alapjogi rendelkezés a magánszférához való joggal vagy a tisztességes eljáráshoz való joggal kapcsolatban. Az angol történeti alkotmány keretében az alapjogokkal és a bírósági eljárásokkal összefüggő bizonyítási kérdéseket a szektorális törvények szintjén rendezik, az Egyesült Államok esetében pedig a 4. és 5. alkotmánykiegészítésre épülő Legfelső Bírósági jogértelmezést, valamint a tagállami alkotmányok alapjogi rendelkezéseit értelmező tagállami legfelsőbb bírósági döntéseket tekinthetjük irányadónak a magánszféra és a tisztességes eljárás határterületi bizonyítási kér­dései­ben a főként büntetőeljárási vonatkozásban kidolgozott kizárási szabályokon (exclusionary rules) keresztül. A konkrét esetekből vett példákat egy fenti válogatásban már olvashattuk.

Németország az alkotmány szintjén nem alkalmaz kizárási szabályt, illetve az alkotmányi szabályozás egyébként is „szűkszavú” tisztességes eljárási (103. cikk) és magánszféra-védelmi (10. cikk) rendelkezéseket tekintve, azokat a BVerfG személyiségi jogi gyakorlata tölti meg tartalommal, amelynek keretében például büntetőeljárási vonatkozásban megszületett 2008-ban az IT-rendszerek bizalmasságához fűződő alapjogot levezető határozat is az online fedett nyomozás és bizonyítékszerzés elektronikus magánszféra-védelemre tekintettel történő korlátozása kapcsán.^[79]

A német AB judikatúra – ellentétben az angolszász-amerikai szabadság- és biztonságközpontú privacyfelfogással – a kontinentális jogrendszerben megszokottan az emberi méltósághoz való jogon keresztül az általános személyiségi jogból kiindulva vezet le többletvédelmet a magánszféra számára, azonban az euroamerikai kereskedelmi közeledés (lásd TTIP-tárgyalások) az európai magánszféra-gondolkodásban is meghonosítja a szabadság és biztonság mérlegelési szempontjait, amely minden bizonnyal idővel majd tükröződik a mértékadó alkotmánybírósági gyakorlatokban is.

A magyar alkotmánybírósági esetjog sokban támaszkodik a német méltóságközpontú és így az általános személyiségi jogot kibontó gyakorlatra, és követi ezt a modellt. Az itt vizsgált bizonyítási kérdésekben is, e hagyomány folytatása – akár a szabadság és biztonság szempontjaira is tekintettel – a magánszféra információs társadalmi aspektusai vonatkozásában több ponton indokolt lenne a magánszférasértő bizonyítékok értékelése, végső soron pedig kizárása vonatkozásában. Véleményünk szerint a személyiség- és így magánszférasértő bizonyítási eszközök kapcsán a magyar alkotmányos gyakorlat továbbfejlesztésére a német, és ahol az erre alkalmas, az amerikai „alkotmánybírósági gyakorlat” fényében vannak lehetőségek. (Megjegyzés: A magyar Alkotmánybíróság egyébként tradicionálisan a büntető eljárásjog vonatkozásában állapít meg inkább olyan alkotmányos követelményeket, amelyeknek a bizonyításra is van direkt hatásuk. Legutóbb pl. a 8/2013 (III. 1.) AB határozat állapította meg, hogy a védő terhelti kihallgatásról történt értesítésének elmaradása esetén, a terhelt vallomása bizonyítékként nem vehető figyelembe.)

Ezen rövid kitérő után, a továbbhaladáshoz elsőként fontos annak tisztázása, hogy a jogellenes szerzésmód ténye általános jelleggel felhasználhatatlanná teszi-e polgári és büntetőeljárásokban egyaránt a jogsértő bizonyítási eszközöket, vagy e ténynek semmi következménye nincs ezek használatára nézve?^[80] Másrészről abban a kérdésben is állást kell foglalni, hogy mennyire reális az, hogy a bírót nem befolyásolja a jogsértő bizonyítási eszköz ítélete meghozatalában?^[81]

A már idézett Breda és Vricella olasz szerzők a fenti kérdések kapcsán kéttípusú bizonyíték között tesznek különbséget az angol és olasz bizonyítékkizárási rezsimek komparatív értékelésében: (i) egyrészt vannak olyanok, melyek jelentős súllyal befolyásolják a peres felek képességét követeléseik alátámasztására, és (ii) vannak olyanok, amelyek a tényállás pontos tisztázásában segítenek.

Álláspontjuk szerint előbbieket mindkét jogrendszer nagyobb eséllyel fogadja be, míg utóbbiakat az olasz bíróságok többségében elutasítják, így a jogsérelmet szenvedett felek védelmében járnak el. Amint leírják, az olasz büntetőeljárási törvény is különbséget tesz olyan bizonyítékok között, amelyeket bizonyos eljárási szabályok megsértésével szereztek (ezek meg nem engedhetőek), illetve olyanok között, amelyeket általánosságban jogellenes magatartással szereztek (ezek felhasználhatóak).^[82]

Az előzőekben írtakból a magánszférasértő bizonyítási eszközökkel kapcsolatos alapjogi problematika megoldására számunkra az következik, hogy ha a bizonyításhoz (igazsághoz való hozzáféréshez, joghoz jutáshoz) való jogot és a magánszféra védelméhez való jogot szembeállítjuk egymással (mint konkuráló alapjogi pozíciókat) a tisztességes polgári eljárás kontextusában, akkor a helyes irány a jogsértő bizonyítási eszközök felhasználhatóságának bírói megítélésében az, ha azt eleve a nemzeti alkotmányban rögzített alapjogi standardhoz igazítjuk, ebben az esetben a tisztességes eljáráshoz való jog tartalmi oldalát finomító magánszféravédő biztosítékok által.

Ebben a keretben minden esetben a magánszféra-sérelmet szenvedett fél jogait és érdekeit kell előnyben részesíteni anélkül, hogy az ügy tárgyának eldöntését, a tényállás tisztázását és az igazságszolgáltatás átfogó érdekét alapvetően sértő – és az alapjogsérelem súlyosságát érintő, alapvetően alkotmányjogi, szükségességi-arányossági vizsgálatot igénylő – bírói mérlegeléstől várnánk a válaszokat, amely bírói mérlegelés természetesen így arra irányulna, hogy megjósolja, milyen hatással lehet az alapjogsértő bizonyítási eszköz az eljárás tisztességességére. Ilyen fajta jövendőmondásra kényszeríteni a bíróságokat azonban kontraproduktív lenne az igazságszolgáltatás tisztességessége és hatékonysága szempontjából.

Olyan szabályozási megoldások tehát álláspontunk szerint nem elfogadhatóak a polgári eljárásjogban, amelyek következmény nélkül hagyják a jogsértő, különösen pedig a magánszférasértő bizonyítási eszköz felhasználását. Ezen keretben is az abszolút és automatikus, alkotmányi szinten megfogalmazott kizárási szabályok alkalmazása mellett érvelünk, amelyek korlátozzák a bíróság mérlegelését egyrészt alapjogvédelmi szempontokra (mércékre), másrészt a bizonyítás során keletkező ún. konkuráló alapjogi pozíciókra tekintettel. (Ebből az is következik, hogy csak a peres felek között kialakult konkuráló alapjogi relációban szükséges ilyen szabályok alkalmazása álláspontunk szerint. Amikor az egyik alapjogi pozíció a másik felett kirívóan információaszimmetrikus bizonyítási helyzetet teremtve dominál – tehát tkp. azt megszünteti, elrelativizálja –, akkor az abszolút és automatikus kizárás alapvetően nem alkalmazandó, hiszen a magánszférasértő bizonyítási eszközzel bizonyító fél szükséghelyzetben van: nem rendelkezik pusztán jogsértő bizonyítási eszközzel. Erre az esetre az új Pp. kidolgozta pl. a bizonyítási szükséghelyzet rendszerét, a 265. § (2) bekezdésében, amelyet vizsgálatunkkal nem érintünk.)

4.3. Alkotmányi szintű, abszolút és univerzális kizárás: trójai faló vagy görög ajándék, amelytől nem kell félni?^[83]

A fentebb lehetséges európai mintaszabályozásként említett „görög modell” érdekessége, hogy az 1970-es évektől kezdve az gyakorlatilag a bírósági jogalkalmazáson keresztül fejlődött, mire a ’90-es évekre felértékelődött a parlament és a jogalkotói válaszok szerepe a jogsértő bizonyítási eszközökkel kapcsolatban.^[84] A szabályozás, mivel egyedülálló a kontinensen, valóban mintaértékű, azonban pont egyedisége okán nem biztos, hogy mintaadóvá is kell váljon más országok számára, például annak univerzalitása is veszélyeket rejt magában az egyes eljárásjogok kifejezett specifikumai okán.

Kaissis szerint a technológia robbanásszerű fejlődése és a magánszféra ezáltali fenyegetettsége volt az, amely arra késztette a görög jogalkalmazót és jogalkotót, hogy újragondolja a kérdés alkotmányos és eljárásjogi szabályozását.^[85] Kaissis megjegyzi továbbá, hogy a 2001-ben a polgári és büntető eljárásjogra is kiterjedő hatállyal bevezetett abszolút alkotmányi szintű kizárási szabály „főként modern elektronikus eszközök jogellenes használatával szerzett bizonyítékok”^[86] vonatkozásában merül fel. Fontos tény az is, hogy az ilyen technológiák segítségével jogellenesen megszerzett bizonyítékok száma mind polgári, mind büntetőperekben robbanásszerűen megnőtt, már az 1950-es években.^[87] Az IKT fejlődéséből adódó bizonyítási és magánszféra-problematikák vizsgálatában tehát a fentiek alapján teljességgel helye van ezen modell részletes vizsgálatának.

A felmerülő problémákra egészen az 1990-es évekig a bíróságok joggyakorlata kereste a válaszokat, majd 1991 és 1993 között büntetőjogilag szankcionálták a titkos tevékenységekkel zajló „bizonyítékszerzést”, és bevezették az ilyen jogsértő bizonyítási eszközök automatikus kizárását, ekkor még csak az eljárási törvények szintjén. 1996-ban végül a büntetőeljárási törvény reformjával külön nevesítették a bűncselekmény útján szerzett bizonyítékokat, és megfogalmazták ezek automatikus kizárását is, mielőtt megszületett volna az úttörő 2001-es alkotmánymódosítás.^[88]

A görög alkotmányreformon keresztüli bizonyítékkizárás azért minősül fontos jogi innovációnak, mert „egyszerre jellemző rá, hogy: (i) alkotmányi szintű, (ii) automatikus (tkp. ex lege) és (iii) abszolút”.^[89]

Triantafyllou ezzel kapcsolatban azt írta még 2013-ban, hogy az uralkodó elméleti nézetek szerint a bizonyítási eszköz súlyát és a jogsértés súlyosságát összemérő bírói mérlegelés alkotmányi szintű kizárási szabály esetében rendben is van, kivéve persze az emberi méltóság ellen elkövetett súlyosabb cselekményeket, pl. kínzást. Egy radikálisabb nézet szerinte az, amely minden alapjogsérelem útján szerzett bizonyítási eszköz kizárását támogatja. Szerinte ebben a helyzetben hozott jelentős változást a 2001-es görög alkotmánymódosítással életbe léptetett kizárási szabály.^[90]

A görög alkotmányi szintű kizárási szabály „hibájának” talán az nevezhető – már ha a Triantafyllou által az előbb említett radikálisabb nézetet képviseljük –, hogy nevesítve ténylegesen csak a magánszférasértéssel szerzett bizonyítékok felhasználhatóságát tiltja erga omnes jelleggel^[91], míg egyéb alapjogok sérelmével szerzett bizonyítékok esetében az eljárási törvények szabályozása, valamint a bírói gyakorlat tudnak változó mértékű védelmet nyújtani az alapjogsérelmekkel szemben. További hátrányának tekinthető a szabály univerzalitása is, ahogy azt a fentiekben már jeleztük.

E görög szabály (angolszász-kontinentális) komparatív vizsgálatát végzi el Giannoloupoulos^[92] úgy, hogy az Egyesült Királyságban és Walesben alkalmazott bírói mérlegelés rendszerét állítja szembe a görög abszolút és automatikus kizárással, és helyezkedik arra az általunk is pártolt álláspontra, hogy az alkotmányos alapjogokhoz inherensen kötött abszolút kizárással eleve összeegyeztethetetlen a mérlegelési rendszer, amely a jogalkalmazónak biztosít teret az alkotmányellenesen szerzett, jogsértő bizonyítási eszköz felhasználhatóságának vizsgálata vonatkozásában.^[93]

Az abszolút kizárási rendszer alkalmazásának lényegi eleme, hogy a jogsértő bizonyítási eszköz felhasználásával kapcsolatos mérlegelést az alkotmányozó hatalom végzi el, egymással szembeállítva a mérlegelésen alapuló rendszerekben azon köz- és magánérdekeket, amelyek mentén a jogsértő bizonyítási eszközzel kapcsolatos kizáró döntés végül megszületik.^[94]

Ha pedig egy ilyen alkotmányozói mérlegelés után a tisztességes eljáráshoz való jogot szabályozó rendelkezések közé, azok tartalmi bővítése céljával magánszféravédő alapjogi mércéket építünk, azzal az igazságszolgáltatás rendes működésébe vetett közbizalom alkotmányos értékét, s ezzel az igazságszolgáltatásban a bizonyításhoz fűződő közérdeket is szolgáljuk.

Amennyiben a bíróságoknak ezen alapjogi mércéktől függetlenül lehetőséget biztosítunk további mérlegelésre, akkor az:

(i) egyrészt ronthat az abszolút és automatikus alkotmányi szintű kizárás szabályainak legitimációján,

(ii) másrészt pedig olyan eljárásjogi fékek beépítésére lehet szükség ilyen esetekben, amelyek segítségével a tisztességes eljáráshoz való jogból folyó hatékony jogorvoslaton vagy akár alkotmányossági felülvizsgálaton keresztül lesz csak visszafordítható a jogsértő bizonyítási eszközre alkotmányellenesen alapított bírói döntés hatása általánosságban, illetve konkrét alapjogok sérelme esetén, konkrét ügyekben is.^[95]

5. Következtetések^[96]

Megállapításainkat összegezve, végső következtetésként egyet kell értsünk Stephen C. Thaman büntetőeljárás-jogász álláspontjával, amelyet az alapjogsérelemmel szerzett bizonyítási eszközök kizárásával kapcsolatban általánosságban fogalmazott meg még 2013-ban. Szerinte ezekben a bizonyítási esetekben nem könnyű a jogalkalmazó mérlegelési feladata a jogsértés súlyossága és az alapjog által védett jogi érdek közötti „igazságtétel” tekintetében, és nem könnyű eldönteni, mi meríti ki pontosan az alapjogsérelem fogalmát.^[97] A magánszférasérelem fogalmának kimerítése pedig még nehézkesebbé válhat a jövőben, különösen az információs és kommunikációs technológiák elterjedése hatására. Az igazságszolgáltatás hatékonyságát és az abba vetett közbizalmat minden bizonnyal tehát nem szolgálja nehéz és a technológia fejlődésével egyre csak még inkább elnehezülő „igazságtételek” sorozata. Mindezekkel szükségtelen lenne megnehezítenünk a bírói mérlegelés egyébként sem egyszerű feladatait, és az alapjogsérelemre tekintettel a bírói mérlegelést vezető, keretek között tartó konkrét, alkotmányi szintű alapjogi mércékre van szükség.

Bár Thaman fent idézett álláspontját a büntető eljárásjog vonatkozásában fogalmazta meg, végkövetkeztetése annak „tükörfordításával” talán igaz a polgári eljárásjog fentebbi példákon keresztül említett vonatkozásaira is. A külföldi minták alapján ezért lenne megfontolható egy olyan alkotmányi szintű, magánszféravédő kizárási szabály létrehozása, amely a polgári eljárásjog garanciarendszerét erősíti, és amelyre tekintettel az eljárásjog szektorális szabályai „finomhangolhatóak”, az alkotmányi szabály által meghatározott konkrét alapjogi mércéhez igazíthatóak.

Zárszóként a bizonyítékkizárás alkotmányi szintű szabályozásának szükségességével kapcsolatban igazat adunk tehát Thamannak, aki szerint „[ą]mennyiben a mérlegelés megengedett, azt nem az eljáró bírónak kellene elvégeznie, különösen nem a civiljogi rendszerekben, ahol az eljáró bíró egyidejűleg a tények bírája is”.^[98]

Sulyok Márton
egyetemi tanársegéd (SZTE ÁJTK)

---

^[1]  Az alább olvasható online hivatkozások utolsó megtekintésének dátuma egységesen: 2017. március 15.

^[2]  Az alkotmányos identitás kérdésköréről bővebben lásd pl. Trócsányi László: Az alkotmányozás dilemmái − Alkotmányos identitás és európai integráció. Budapest, HVG-ORAC Kiadó, 2014, vagy pár példa a mértékadó nemzetközi irodalomból: Gary Jeffrey Jacobsohn: Constitutional Identity. Harvard University Press, 2010, 388.; Leonard F. M. Besselink: National and constitutional identity before and after Lisbon. Utrecht Law Review, 6(3):2010, 36–49. (online) https://www.utrechtlawreview.org/articles/abstract/10.18352/ulr.139/; Mark Tushnet: How do constitutions constitute constitutional identity? International Journal of Constitutional Law, 8(3):2010, 671–676.; Laurence Burgorgne-Larsen (dir.): L’identité constitutionnelle saisie par les juges en Europe, Cahiers européens n°1, Editions Pédone, 2011. 170.; Francois-Xaver Millet: L’Union européenne et l’identité constitutionnelle des États membres. Paris, Editions Lextenso et Karine Roudier, Bibliothèque constitutionnelle et de science politique, 2013. 142.

^[3]  Az alkotmányos eszmék migrációjáról lásd pl. Halmai Gábor: Alkotmányjog – emberi jogok – globalizáció. Az alkotmányos eszmék migrációja. Budapest, L’Harmattan. Föld-Rész könyvek, 2013. vagy Robert L. Tsai – Nelson Tebbe: Constitutional Borrowing. Michigan Law Review, 2009/4, 459–522. (online) http://digitalcommons.wcl.american.edu/facsch_lawrev/126/; David S. Law: Globalization and the Future of Human Rights Protection. Northwestern University Law Review, 2008/3, 1277–1350.; Frederick Schauer: On the Migration of Constitutitional Ideas. Connecticut Law Review, 2005/37, 907–919.; Sujit Choudry: Migration as a new metaphor in comparative constitutional law. In: Sujit Choudry (ed.): The Migration of Constitutional Ideas. Cambridge University Press, 2006. 2–35.

^[4]  Az ún. „ubiquity” egyébként nemcsak az alkotmányos transzplantok és az az alkotmányos eszmék migrációjának állandó jelzője ma, hanem a technológia és a számítógépes rendszerek jelenlétét is ilyen jelzővel illetik, amely az IKT-t és az IT-rendszereket a technológia fejlődése okán ún. szuperstruktúrává teszi.

^[5]  éd. Az új polgári perrendtartás koncepciója, 2016 (online) http://www.kormany.hu/download/f/ca/30000/20150128%20Az%20%C3%BAj%20polg%C3%A1ri%20perrendtart%C3%A1s%20koncepci%C3%B3ja.pdf; a hivatkozott rész a 94. oldalon olvasható: „a hatályos Pp. megoldásának továbbfejlesztése vagy egy új irányú szabályozás bevezetése (ami további mélyebb, jogösszehasonlító vizsgálatot igényel) lehet alkalmas.” (Kiemelés tőlünk.)

^[6]  Lásd pl. Nardone v. United States, 308 U.S. 338 (1939)

^[7]  Az alább olvasható online hivatkozások utolsó megtekintésének dátuma egységesen: 2017. március 15.

^[8]  Papp Zsuzsanna: Az illegális eredetű, illetve a felhasználásukkal személyiségi jogot sértő információk a polgári perbeli bizonyításban. Doktori értekezés. Budapest, ELTE ÁJK DI, 2011, 11.

^[9]  Az általunk tárgyalt jogi problematika alapja: BDT 2015.3243.

^[10]  Bár jelen írásunk elsősorban a polgári eljárásra koncentrál, a bírói mérlegelés működése kapcsán a büntetőeljárások vonatkozásában a bizonyítást vezérlő elvek vizsgálatát adja Bencze Mátyás: A jogi alapelvek szerepe a magyar bírói gyakorlatban – a bizonyítást vezérlő elvek példája. Jog-Állam-Politika. Különszám, 2011. 211–224. (online) http://dfk-online.sze.hu/images/J%C3%81P/2011/k%C3%BCl%C3%B6nsz%C3%A1m/bencze.pdf

^[11]  Vö. pl. Prince Albert v Strange [1849] EWHC Ch J20 (08 February 1849), Attorney General v Guardian Newspapers Ltd (No. 2) [1988] UKHL 6 (13 October 1988), vagy az Egyesült Államokban pl. Bartnicki v. Vopper , 532 U.S. 514 (2001), amely a tárgyi esetjogot részletesen összegzi, igaz az 1. alkotmánykiegészítésben foglalt véleménynyilvánítási szabadságra tekintettel.

^[12]  A privacy és a tisztességes eljáráshoz való jog összekapcsolásával kapcsolatban lásd Hugh Collins: On the (In)compatibility of Human Rights Discourse and Private Law. LSE Law, Society and Economy Working Papers 2012/7, 16–18. (online) https://www.lse.ac.uk/collections/law/wps/WPS2012-07_Collins.pdf

^[13]  Vö. pl. Christina L. Andreoli: Admissibility of Illegally Seized Evidence in Subsequent Civil Proceedings: Focusing on Motive to Determine Deterrence. Fordham Law Review, 1983/5, 1019–1042. (online) http://ir.lawnet.fordham.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=4634&context=flr, Richard J. Hanscom: Admissibility of Illegally Seized Evidence in Civil Cases: Could This Be the Path out of the Labyrinth of the Exclusionary Rule? Pepperdine Law Review, 1982/4., 799–818. (online) http://digitalcommons.pepperdine.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=1994&context=plr vagy Jerry D. Mackey: The California Constitutional Right to Privacy and Exclusion of Evidence in Civil Proceedings. Pepperdine Law Review, 1979/1, 231–252. (online) http://digitalcommons.pepperdine.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=2091&context=plr

^[14]  A kifejezést használja: 13/2016. (VII. 18.) AB határozat. Indokolás [51].

^[15]  A gyakorlat az 1992-es Hildebrand v Hildebrand ([1992] 1 FLR 244) ügyről kapta elnevezését.

^[16]  Tchenguiz v Imerman; Imerman v Imerman [2010] EWCA Civ 908.

^[17]  Jeremy Posnansky QC: Hildebrand is dead. Long live Anton Piller! (online) http://www.farrer.co.uk/Global/Briefings/08.%20Family%20Briefings/Hildebrand%20is%20dead.%20Long%20live%20Anton%20Piller.pdf, lásd még: Andrew Newbury: Improperly obtained documents in divorce proceedings. Law Society Gazette, 21 October 2010. (online) http://www.lawgazette.co.uk/law/improperly-obtained-documents-in-divorce-proceedings/57653.article

^[18]  Az alább olvasható online hivatkozások utolsó megtekintésének dátuma egységesen: 2017. március 15.

^[19]  Halmai (2013) i. m. 15–16.

^[20]  Razvan Cosmin Roghina: Transplantulul constitutional. Revista de drept public, 2012/4, 124–141.; Horacio Spector: Constitutional Transplants and the Mutation Effect. Chicago-Kent Law Review, 2008/1, 129–144. (online) http://scholarship.kentlaw.iit.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=3652&context=cklawreview

^[21]  Bővebben lásd Sulyok Márton: A tisztességes eljárás és a magánszféra védelme az alkotmányos eszmék migrációjában. In: Tóth Judit (szerk.): Ünnepi kötet dr. Tóth Károly címzetes egyetemi tanár 70. születésnapjára. Szeged, Acta Universitatis Szegediensis Acta Juridica et Politica. Tomus LXXVII., 2015. 501–519.

^[22]  Robert L. Tsai – Nelson Tebbe: Constitutional Borrowing. Michigan Law Review, 2009/4, 459–522., idézet: 461 (online) http://digitalcommons.wcl.american.edu/facsch_lawrev/126/

^[23]  Halmai (2013) i. m. 16.

^[24]  Rosalind Dixon – Eric A. Posner: The Limits of Constitutional Convergence. Chicago Public Law and Legal Theory Working Paper, No. 329., University of Chicago Law School, 2011, kül. 1–4. (online) http://chicagounbound.uchicago.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=4468&context=book_chapters

^[25]  Lásd Japán esetében, vagy az erre tett kísérleteket a magyar Alaptörvénnyel kapcsolatos számos kérdésben, olykor túllépve az erre a nemzetközi jog által biztosított tényleges felhatalmazás vagy szerepkör kereteit, pl. a Velencei Bizottság esetében [Vö. Trócsányi (2014)].

^[26]  Kína esetében például egyértelműen kimutatható az, hogy a 2010 eleje óta bekövetkezett emberi jogi reformok motivációja a gazdasági válságból való kilábalás. Annak megvalósításához tőkét is kell vonzani az országba, és ehhez viszont emberi jogi kérdésekben kötött kompromisszumok szükségesek, úgy mint az ENSZ PPJNEO ratifikációját kiváltó 2010-ben elfogadott és azóta egyszer megújított Emberi Jogi Akcióterv. vö. Márton Sulyok: ’In All Fairness…’: A Comparative Analysis of the Past, Present and Future of Fair Trial Systems Outside of Europe. Attila Badó (ed.): Fair Trial and Judicial Independence – Hungarian Perspectives. Springer, 2014, 101–141, kül. 125–127, 136.

^[27]  Az amerikai privacyfogalom elsőként az egyedüllét jogaként szintén a technológia változására tekintettel került megfogalmazásra. Vö. Louis D. Brandeis – Samuel D. Warren: The Right to Be Let Alone. Harvard Law Review, 1890/5, 193–220. (online) http://faculty.uml.edu/sgallagher/Brandeisprivacy.htm

^[28] Vö. pl. Drinóczi Tímea: Alkotmányos párbeszéd-elméletek. JURA, 2012/2, 60–73. (online) http://jura.ajk.pte.hu/JURA_2012_2.pdf A szerző a bíróságok (alkotmánybíróságok) és a jogalkotó szintjén, ezen intézmények részvételével zajló párbeszédelméletekre koncentrál, és jellemzi a konvergencia, az átvétel alapvető tulajdonságait.

^[29]  Vö. Halmai (2013) i. m. 124–125.

^[30]  Vö. Halmai (2013) i. m. 16.

^[31]  Vö. Halmai (2013) i. m. 126–128.

^[32]  Az alább olvasható online hivatkozások utolsó megtekintésének dátuma egységesen: 2017. március 15.

^[33]  Vö. pl. Vlad F. Perju: Constitutional Transplants, Borrowing and
Migrations. Michel Rosenfeld − Andras Sajo (eds.): Oxford Handbook on Comparative Constitutional Law. Oxford, Oxford University Press, 2012. 1304–1327. (online) http://lawdigitalcommons.bc.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=1365&context=lsfp (szerkesztetlen teljes tanulmány: Vlad Perju: Constitutional Transplants, Borrowing and Migrations. Boston College Law School Legal Studies Research Paper Series, No. 252, 2012, 1–49.)
A hasznosság kérdésével foglalkozik röviden a már idézett Spector is.

^[34]  Binyamin Blum: Doctrines Without Borders: The New Israeli Exclusionary Rule and the Dangers of Legal Transplantation. Stanford Law Review, 2010/6, 2131–2172 (online), az idézett megközelítésekkel kapcsolatban lásd 2159–2160. (online) http://www.stanfordlawreview.org/wp-content/uploads/sites/3/2010/04/Blum.pdf

^[35]  Blum (2010) i. m. 2172.

^[36]  Gácsi Anett Erzsébet: A jogellenesen megszerzett bizonyítékok értékellése a büntetőeljárásban. PhD értekezés. SZTE ÁJTK, 2015. 55.

^[37]  Az alább olvasható online hivatkozások utolsó megtekintésének dátuma egységesen: 2017. március 15.

^[38]  A kizárási szabály alóli büntetőeljárási kivételek kapcsán átfogó újabb irodalmak közül lásd pl. Craig M. Bradley: Reconceiving the Fourth Amendment and the Exclusionary Rule. Law and Contemporary Problems, 2010/3, 211–238. (online) http://scholarship.law.duke.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=1580&context=lcp és Craig M. Bradley: Is the Exclusionary Rule Dead? Journal of Criminal Law and Criminology, 2012/1, 1–24. (online) http://scholarlycommons.law.northwestern.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=7416&context=jclc, illetve Kit Kinports: Culpability, Deterrence, and the Exclusionary Rule. William and Mary Bill of Rights Journal, 2013/3, 821-856. (online) http://scholarship.law.wm.edu/wmborj/vol21/iss3/4 és Richard M. Re: The Due Process Exclusionary Rule. Harvard Law Review, 2014/7, 1885–1966 (online) http://cdn.harvardlawreview.org/wp-content/uploads/2014/05/vol127_re.pdf

^[39]  Donald E. Wilkes Jr.: A Critique of Two Arguments Against the Exclusionary Rule: The Historical Error and the Comparative Myth. Wa­shington and Lee Law Review, 1975/4, 881–917, az idézett rendszertant lásd 882. (online) http://scholarlycommons.law.wlu.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=3118&context=wlulr

^[40]  Felhívjuk a figyelmet, hogy az angol és magyar jogi nyelv terminológiai sajátosságaira tekintettel nem mindig teljességgel különíthetőek el az egyes kategóriák a magyar nyelvben.

^[41]  Bruce a magánszszemélyek által jogsértően szerzett bizonyítási eszközökkel kapcsolatban észszerűtlen (unreasonable) szerzésmódról beszél az amerikai kizárási szabály magánfelek által elkövetett jogsértéssel szerzett bizonyítékok kizárására való kiterjesztésének vizsgálata során. Bővebben lásd Jon W. Bruce: The Extent of the Exclusionary Rule. William and Mary Law Review, 1967/1, 193–204, idézett rész: 197. (online) http://scholarship.law.wm.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=2943&context=wmlr

^[42]  Burdeau v. McDowell. 256 U.S. 465 (1921).

^[43]  Erről lásd pl. Bruce (1967), illetve Robert E. Shepherd, Jr.: Admissibility of Illegally Obtained Evidence in a Civil Case. Washington and Lee Law Review, 1960/1, 155–160 (online) http://scholarlycommons.law.wlu.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=3519&context=wlulr vagy Mackey (1979)

^[44]  Mike Madden: A Model Rule for Excluding Improperly or Unconstitutionally Obtained Evidence. Berkeley Journal of International Law, 2015/2, 442–488, idézet: 445. (online) http://scholarship.law.berkeley.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=1509&context=bjil

^[45]  Madden (2015) i. m. 445.

^[46]  Vö. Hanscom (1982) i. m. 812., és Andreoli (1983) kül. 1019–1021. Az amerikai kizárási szabály magánszféra-vonatkozásairól lásd Mark E. Cammack: The Rise and Fall of the Constitutional Exclusionary Rule. Stephen C. Thaman (ed.): Exclusionary Rules in Comparative Law. Dordrecht–Heidelberg−New York−London, Springer, 2013. 3–33.

^[47]  A magyar szakirodalomban büntetőeljárási szempontból áttekintést ad: Gácsi (2015) i. m. 28–33.

^[48]  Amerikai viszonylatban átfogó áttekintést ad pl. Madden (2015) i. m. 446–455. Itt az általa is alkalmazott indokokat ismertetjük.

^[49]  Gácsi (2015) i. m. 29.

^[50]  Gácsi (2015) i. m. 29.

^[51]  Gácsi (2015) i. m. 30.

^[52]  vö. Madden (2015) i. m. 454–455.

^[53]  Madden [(2015 i. m. 454–455)] Paciocco munkásságára is támaszkodik a vindikációs indok e helyütt idézett leírásában. (David M. Paciocco: Lottery or Law – The Appreciable Limits of Purposive Reasoning. Criminal Law Quarterly, 2012/1, 15–21.) E megközelítés kiváló példáját adja a kaliforniai legfelsőbb bíróság People v. Cahan (44 Cal. 2d. 434, 282 P.2d 905, 1955) döntése kapcsán, amikor kifejti, hogy a bíróság elismerte ugyan, hogy sem a szövetségi alkotmány, sem Kalifornia alkotmánya nem követeli meg a kizárást a magánszféraérdekek védelmében, azonban az ilyen típusú jogsérelmek orvoslására megfelelő jogorvoslatnak ítélte. A kaliforniai bíróság egyébként arra alapozta ezen döntését, hogy a bíróságok „piszkos ügyleteket” nem támogathatnak, illetve, hogy a magánszféra alkotmányjogi garanciáit nem védelmezik megfelelően a létező szankciók. [Lásd Mackey (1979) i. m. 233.].

^[54]  Madden (2015) i. m. 447–455.

^[55]  Az alább olvasható online hivatkozások utolsó megtekintésének dátuma egységesen: 2017. március 15.

^[56]  414 U.S. 338, United States v. Calandra (1974)

^[57]  Ennek is köszönhető többek között, hogy ezen döntés megszületését követően egyre másra alkottak kivételeket a kizárási szabály alól büntetőügyekben. [Ezeket részletes idézi és bemutatja Gácsi i. m. (2015) 44–52.]

^[58]  Hanscom (1982) i. m. 804.

^[59]  Vö. Sackler v. Sackler, 15 N.Y.2d 40 (N.Y. 1964)

^[60]  Vö. pl. Hanscom (1982) i. m. 803.

^[61]  Shepherd, Jr. (1960) i. m. 155–160; Bruce (1967) i. m.

^[62]  Lásd Gácsi (2015) i. m. 33–81.

^[63]  Mercer v. Parsons, 95 N.J.L. 224, 112 A. 254 (E & A 1920, New Jersey). Ellentétes álláspont: Del Presto v. Del Presto 92 N.J. Super. 305 (1966), 223 A.2d 217. Hasonló álláspontokért a kaliforniai bírósági gyakorlatból lásd: Kohn v. Superior Court, 12 Cal.App.2d 459 (1936), Munson v. Munson 27 Cal.2d 659 (1946).

^[64]  Mapp v. Ohio 367 U.S. 643 (1961), részletes elemzését adja pl. Gácsi (2015) i. m. 37–38.

^[65]  Sackler v. Sackler, 15 N.Y.2d 40 (1964)

^[66] 116 U.S. 616 (1886)

^[67]  Williams v. Williams, 8 Ohio Misc. 156 (Ohio Com. Pleas 1966)

^[68]  Bruce (1967) i. m. 200. A magánszemélyek által felhasználni kívánt jogsértő bizonyítási eszközök magánszféravédelmi szempontú tilalmával kapcsolatos érveket az amerikai jogrendszer vonatkozásában részletesen, lásd uitt., 200–204.

^[69]  359 U.S. 360 (1959).

^[70]  Az alább olvasható online hivatkozások utolsó megtekintésének dátuma egységesen: 2017. március 15.

^[71]  A büntetőeljárásjog vonatkozásában a kizárási szabályok összehasonlító jogi szempontú elemzésével foglalkozik Stephen C. Thaman (2013).

^[72]  Vito Breda – Matteo Vricella: English Pragmatism and Italian Virtue: A Comparative Analysis of the Regime of Illegally Obtained Evidence in Civil Law Proceedings between Italy and England. Maastricht Journal of European and Comparative Law, 2014/3, 428–443, idézett rész: 429.

^[73]  Vö. David A. Sklansky – Stephen C. Yeazell: Comparative Law with­out Leaving Home: What Civil Procedure Can Teach Criminal Procedure, and Vice Versa. Georgetown Law Journal, 2005/94, 683-730, kül. 727–732. (online) http://scholarship.law.berkeley.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=2718&context=facpubs
A cikk egyébként az amerikai kontextusban tartalmaz érveket amellett, hogy a kontinentális jogrendszerrel való összehasonlítás, és tulajdonképpen az amerikai jogrendszerből való kilépés nélkül, hogyan lehet az összehasonlító módszert használni az eljárásjogok kölcsönös fejlesztésében. Egy példaként e körben a bizonyítással kapcsolatos jogkérdéseket körültekintő vizsgálatát hozzák fel.

^[74]  Az angolszász jogrendszer sajátosságaival dolgozó amerikai rendszertanról lásd Wilkes, Jr. (1975)

^[75]  E megfogalmazásban felsejlik az általánunk támogatott bizalmi kommmunikáció védelme, illetve a bizalmassághoz való jognak a védelme is.

^[76]  Fontos még megemlíteni, hogy a szabályt magánfelek közötti horizontális viszonyokban is alkalmazni rendeli a görög alkotmány [25. cikk (1) bekezdés], lásd Nikolaos M. Katiforis: Evidence in Civil Law – Greece. Lex Localis. Institute for Local Self-Government and Public Procurement Maribor, 2015, 23. (online) http://14.139.206.50:8080/jspui/bitstream/1/4388/1/Evidence%20in%20Civil%20Law%20-%20Greece.pdf Katiforis idézett írása egy görög alkotmánybírósági határozatra utalással megjegyzi, hogy a kizárási szabály alól egyetlen kivétel van, amikor is a bizonyítékot valamely alkotmányosan magasabb rangú érték, pl. emberi élet védelmében használják fel. (uo.)

^[77]  Fontos azonban, hogy nemcsak a magánszféra sérelmét nevesíti külön az alkotmány, hanem a kínzás, kényszerítés, valamint a személyes testi és lelki integritás sérelmét is.

^[78]  Egy kifejezéssel defendant, de a rendelkezés hatálya általános.

^[79]  BVerfGE 120, 274–350 (1 BvR 370/07 – Rn. (1–333), (online) http://www.bverfg.de/e/rs20080227_1bvr037007.html

^[80]  Athanasios Kaissis: Exclusion of Illegally Obtained Evidence in Greek Civil and Penal Proceeding – An outline. Jens Adolphsen − Joachim Goebel − Ulrich Haas − Burkhard Hess − Stephan Kolmann − Markus Würdinger (Hrsg.): Festschrift für Peter Gottwald zum 70. Geburtstag. C.H.Beck, 2014. kül. 309–310.

^[81]  Dimitrios Giannoloupoulos: The exclusion of improperly obtained evidence in Greece: putting constitutional rights first. International Journal of Evidence and Proof. 2007/11, 181–212., kül. 189–190.

^[82]  Vö. Breda–Vricella (2014) i. m. 14.

^[83]  Az alább olvasható online hivatkozások utolsó megtekintésének dátuma egységesen: 2017. március 15.

^[84]  Fontos tudnunk azonban, hogy az első alkotmányellenesen szerzett bizonyítékokkal kapcsolatos bírói döntés 1871-ben született és ezt követően a jogsértő bizonyítékok kizárására vonatkozó szabályok együtt fejlődtek az alkotmány által védett jogokra vonatkozó szabályokkal. Vö. Giannoloupoulos (2007) i. m. kül. 182–183.

^[85]  Kaissis (2014) i. m. 310.

^[86]  Kaissis (2014) i. m. 312.

^[87]  Giannoloupoulos (2007) i. m. 184–188.

^[88]  Kaissis (2014) i. m. 311–314.; Giannoloupoulos (2007) i. m. 183–184.

^[89]  Giannoloupoulos (2007) i. m. 195.

^[90]  vö. Georgios Triantafyllou: Greece: From Statutory Nullities to a Categorical Statutory Exclusionary Rule. Thaman (2013) i. m. 263.

^[91]  A magánszférasértéssel szerzett bizonyítékok kizárásáról a görög büntetőeljárás példájában lásd Triantafyllou (2013) i. m. 274–275.

^[92]  Giannoloupoulos (2007) i. m. fent

^[93]  Giannoloupoulos (2007) i. m. 185.

^[94]  Ezzel kapcsolatban Giannoloupoulos [(2007) i. m. 186] Karras álláspontját idézi.

^[95]  A fentieken túl, a „görög modell” büntetőeljárási szabályai közül az ún. abszolút és relatív semmisség szabályai lehetnek megfontolásra érdemesek a magyar polgári eljárásjog rendszerébe való átültetésre, mert a jogsértő bizonyítási eszköz alkalmazása esetére ezek lehetővé teszik akár az egész eljárás vagy egy adott eljárási cselekmény semmissé nyilvánítását, sőt akár az ítélet megváltoztatását is. Ezen szabályok elemzését lásd Kaissis 2014, 312–313.

^[96]  Az alább olvasható online hivatkozások utolsó megtekintésének dátuma egységesen: 2017. március 15.

^[97]  Stephen C. Thaman: Balancing Truth Against Human Rights. In: Thaman (2013) i. m. 442. Az alapjogsérelemmel kapcsolatos mérlegelés fontosságáról uitt. 432–437.

^[98]  Thaman (2013) i. m. 442.