Kattintson a Fullscreen ikonra , ha a folyóiratot nagyobb méretben kívánja olvasni!

 

A kollektív keresetek általában két cél szolgálnak. Egyrészt egyszerűsítik az egyébként párhuzamosan futó hasonló peres ügyek lezárását, másrészt segítik az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést, hiszen lebontanak olyan (nem jogi, hanem gazdasági, szociológiai) akadályokat, amelyek miatt bizonyos perek el sem indulnának. Az ilyen perek lényege, hogy a sok hasonló esetet összevonják, és – szemben a pertársasággal – azokban a különböző érintettek, felperesek „egy hangon szólnak”[1], az ítélet pedig az együtt kezelt csoport minden tagja számára ítélt dolgot jelent.

A magyar Pp.-be két ilyen eljárási forma került, „Kollektív igényérvényesítéssel kapcsolatos perek” cím alatt: a közérdekből indított perek és a társult per. (Eközben, természetesen, megmaradt a perek egyesítésének lehetősége is, amely azonban nem biztosítja, hogy a csoportot egységesen lehessen kezelni.) A köz­érdekből indított perek, a máshol bemutatott terminológia[2] szerint, intézményi kollektív keresetnek számítanak, vagyis csak felhatalmazott szervezet indíthatja, abban nemcsak a jogszerűtlenség megállapítása, hanem konkrét jogorvoslat is kérhető, de anyagi jogerőhatása csak a csoport tagjaira terjed ki. (Ennyiben egyébként eltér a Polgári Törvénykönyv 6:105. és 6:106. §-ában szereplő közérdekű kereset fogalmától, amely nemcsak a csoport tagjai, hanem minden érintett számára ítélt dolgot teremt – igaz, azt csak megállapítás érdekében –, pontosabban: a szerződés részévé váló tisztességtelen általános szerződési feltétel érvénytelenségének megállapítása érdekében – lehet indítani. Aszerint az ügy véglegesen nem zárul le, a kártérítési igények külön perek tárgya kell, hogy legyen.) A társult per ezzel szemben egy egyéni kollektív kereset, amelynek az indítására elvileg bárki jogosult – természetesen, ha a kereset megfelel a törvény elvárásainak.

A következő oldalakon három fontos kérdéssel foglalkozom – három olyan kérdéssel, amelyek meghatározzák, hogy a most a polgári perrendtartásba került megoldás a gyakorlatban mennyiben lesz alkalmazható, milyen akadályokba fog ütközni. Ezek:

  (i)  a jogi korlátok,
  (ii)  a kollektív cselekvés problémájának feloldása – mindenekelőtt a jogi és a szociológiai lezárás (res iudicata) kérdése, és
 (iii)  a képviseleti vagy – a joggazdaságtan terminológiája szerint – az ügynökprobléma.

A második és a harmadik kérdést ugyan máshol[3] bemutattam, de érdemes röviden összefoglalni itt a lényegüket. A kollektív cselekvés problémája a potyázás: egy nagyobb csoport érdekében nem mindig éri meg pert indítani, hiszen ha a per sikeres, akkor a csoport tagjai attól függetlenül élvezhetik a siker következményeit, hogy esetleg nem vett rész abban – míg vesztes ügy esetében az viseli a költséget, aki a pert elindítja.

Az ügynökprobléma pedig abból ered, hogy a reprezentatív csoporttag lépéseit tekinti a bíróság az összes tag együttes lépésének. Neki azonban lehetnek olyan egyéni érdekei, amelyek eltérnek a csoport többi tagjának (a tagok többségének, átlagának) céljaitól. Adott esetben kifejezetten ellentétesek is lehetnek azokkal. Az irodalom alapvetően három fontos eszközt azonosít az ilyen problémák kezelésére: a kivonulást, a tiltakozást és a külső ellenőrzést. A kivonulás lényege, hogy azok a tagok, akik felismerik, hogy a reprezentatív tagok, a szervezet, illetve a jogi képviselő döntései sértik az ő érdekei­ket, elhagyhatják a csoportot – vagy eleve nem csatlakoznak ahhoz. A tiltakozás esetén nem az a válasz, hogy kivonják magukat az ítélet hatálya alól, hanem az, hogy megpróbálják rábírni a közösség nevében fellépő szereplőt döntései megváltoztatására. A külső ellenőrzés pedig tipikusan a bíróságot jelenti, amennyiben az ilyen, a többieket képviselő személy döntéseit felügyeli, és ha úgy véli, hogy azokat nem a csoport, hanem a saját egyéni érdekei motiválják, akkor azokat figyelmen kívül hagyja; adott esetben kezdeményezi a közösség nevében fellépő személyének megváltoztatását stb.

Az írás először a társult per definícióját igyekszik megadni, azokat az elemeket emeli ki a magyar szabályozásból, amelyek megváltoztatása, elhagyása esetén nem beszélhetnénk kollektív keresetről. Ebben a pontban tárgyalom a kollektív cselekvés problémára, illetve az ügynökproblémára adott alapvető válaszokat. (Utóbbi esetén annak hiányát.) A második fejezetben azok a jogi feltételek szerepelnek, amelyeket teljesíteni kell ahhoz, hogy ilyen per indulhasson. A harmadik fejezet a kollektív keresetek kapcsán mindig létfontosságú kérdéssel, a csoport kialakulásával, az oda való be- és az onnan történő kilépés lehetőségével foglalkozik – már csak azért is, mert ez mind a kollektív cselekvési, mind az ügynökprobléma szempontjából kulcsfontosságú. A negyedik fejezet pedig a magyar szabályozás sajátos elemével, a perek elindításához megkövetelt társult perlési szerződéssel, és annak alapvető szabályaival foglalkozik.

1. A társult per jelentése

A társult per két legfontosabb hatása az, hogy az abban részt vevő felpereseket egységesen kezeli a jog, egymástól eltérő lépéseket nem tehetnek, illetve az, hogy a per a számukra – de jogilag csak a csoporttagok számára – ítélt dolgot eredményez. Ebben a pontban ezt a két hatást, illetve az ezeket megteremtő jogintézményeket tekintem át.

1.1. Egyhangúság – képviselet probléma

Mint a bevezetőben láttuk, a kollektív keresetek lényege, hogy azokban a különböző érintettek nem külön-külön jelennek meg felperesként, hanem őket egy egységes csoport tagjainak tekintjük, és nevükben egy kiemelt szereplő, az ún. reprezentatív felperes és a csoport – kötelezően alkalmazandó – jogi képviselője jár el [589. §, 590. § (1) bek.].

Korlátlan képviseleti jog. A képviseleti jog nemcsak azt jelenti, hogy a képviselők a tagok helyett egyben teszik meg a nyilatkozatokat, hanem azt is, hogy akkor is eljárhatnak, ha – az előbb említett ügynökprobléma miatt – a reprezentatív csoporttag döntései hátrányosak a csoporttagok (vagy azok egy része) számára. A képviseleti jog a perben gyakorlatilag korlátlan, mivel

1. a reprezentatív csoporttag „nyilatkozatainak, perbeli cselekményeinek érvényességét és hatályosságát” a csoporttagok és a reprezentatív felperes szerződésben kifelé érvényesen nem korlátozhatják [598. § (1) bek.];
2. minden más olyan korlát, amellyel a reprezentatív csoporttagot a képviselettel felruházó ún. társulási szerződésben a felek megpróbálnák utóbbi lépéseit a csoporttagok érdekeihez kötni, az adott perben figyelmen kívül marad, hiszen az 586. § (4) bekezdése értelmében a bíróságnak nem feladata ellenőrizni, hogy a reprezentatív felperes a társult perlési szerződésnek megfelelően jár-e el a perben.

Vagyis amennyiben a reprezentatív felperes döntési körét a csoporttagok a vele (és egymással) kötött szerződésben (például a törvény által megkövetelt társult perlési szerződésben) ki is kötnének, a bíróság az adott perben a korlátozást figyelmen kívül fogja hagyni. Amennyiben a reprezentatív csoporttag szembekerül a csoport (vagy azon belül egy kisebbség) akaratával, akkor vele szemben csak szerződésszegés címén egy másodlagos – szerződésszegés miatt indított – perben lehet eljárni, de az az alapperbeli döntést nem írhatja fe­lül. Akkor sem, ha az alapper a reprezentatív felperes és az alperes közötti egyezséggel zárult – feltéve, hogy az perbeli egyezség volt.[4]

Egyezségek. Ez utóbbi pont különösen fontos lehet (gyakorlati problémákat okozhat) az egyezések esetén. A bíróság az egyezség tartalmát sem veti össze azzal, hogy a felperes csoport milyen feltételekkel tette lehetővé a reprezentatív felperesnek az egyezségkötést. (Ennek meghatározása egyébként a társult perlési szerződés kötelező pontja, és mint ilyen a bíróság előtt ismert.) Az egyezség a reprezentatív felperes egyéb döntéseihez képest különösen fontos kérdés: ez az a döntés, amely – természetesen – a legközvetlenebb hatást gyakorolja az ügy kimenetelére, egyben ez az a döntés, amely kapcsán a legkevésbé ismerheti fel egy-egy csoporttag, ha a képviselő a saját érdekeit a csoport érdekei elé helyezte. Tipikus technikái az ilyen csak az „ügynök” érdekében álló egyezségekre azok, amikor

• az alperes átvállalja a perköltséget, illetve a reprezentatív felperes egyéb költségeit (ennek címén fizet egy viszonylag magas összeget a képviselőnek); ez ráadásul első ránézésre nagyon kedvező is a csoporttagok számára, hiszen, ha nincs ilyen címen külön összeg az egyezségben, akkor az ilyen költséget a tagoknak maguknak kellene összeadni;
• a jogi képviselő vállalja, hogy a csoporton kívüli érintettek ügyében is fel fog lépni az alperessel szemben;
• nem pénzbeli kompenzációban állapodnak meg – például az alperes kuponokat ad a felpereseknek, amelyek értékét nehéz felbecsülni;
• vagy egyszerűen „baráti megegyezést” köt, amelyben alacsony összegben állapodnak meg – a reprezentatív csoporttag ezzel csökkentheti a saját erőfeszítését (nem harcol a magasabb összegért), és egyben biztosíthatja a maga sikerét (hiszen általában már maga az igény elfogadása, és egy kisebb összegű kifizetés is az ő sikerének tűnik).[5]

A képviseleti probléma tárgyalásakor nem feledkezhetünk el arról, hogy a magyar jogrendszer a képviselet problémájától csak a bíróságokat kívánja megóvni. Amint a per véget ér, amikor a döntés értelmében például kártérítés-fizetésre kellene sort keríteni, akkor a felperesek már nem közösen lépnek fel, az alperes nem egységes csoportként számolhat velük, hanem egyesével kell a kifizetéseket teljesíteni – nincs lehetőség arra, hogy közös számlára fizessen, amelyről (más országokban szokásos módon) a képviselő, reprezentatív felperes osztaná szét a pénzt. Ennek az 590. § (2) bekezdésében szereplő szabálynak az okaként az Indoklás a „visszaélési lehetőségek” csökkentésével érvel. Ez ugyanis – adott esetben – valóban az ügynökprobléma egyik megjelenési formáját hozhatja magával.

Indokok az ellenőrzés hiánya mellett. Ezen szabályozás értelmében a magyar jogban gyakorlatilag sui generis és nem a felek akaratából jön létre a képviseleti jog – hasonlóan ahhoz, ahogyan a társasági jogban sem a társaság alapítói döntenek arról, hogy milyen döntési jogokat adnak át a társasági vezető tisztségviselőinek, hanem azt a törvény definiálja. A társasági jogban azonban speciális eljárásokon keresztül a képviseleti jog kifelé is érvényes módon korlátozható, itt azonban erre nincs lehetőség. Ezzel a jogpolitikai döntéssel az ügynökprobléma egyik legfontosabb kezelési módja a bírósági kontroll elérhetetlenné válik a magyar társult perek esetén. E mögött az indoklás értelmében azt a célt kell látnunk, hogy így akarta megóvni a jogalkotó a rendszert attól a konfliktustól, amelybe a bíróság akkor kerülne, ha úgy kellene pártatlannak lennie a felperes és az alperes közötti mérlegelésben, hogy eközben a felperes oldalán fellépő fél egyes döntéseit joga lenne felülbírálni.

Ugyanakkor a szerződés feltételeinek betartását a per bírósága már nem ellenőrzi, vagyis nem kíséri figyelemmel azt, hogy a reprezentatív felperes betartja-e a szerződést. Ez a feladat idegen lenne a per bíróságának szokásos szerepétől, vitás helyzetekben pedig a társult per kereteit szétfeszítené a felperesek és reprezentatív felperes közötti szerződéses jogvita eldöntése. Az sem elhanyagolható szempont, hogy a reprezentatív felperes pervitele helyessége feletti őrködés az alperesben a bíróság elfogultságának látszatát is kelthetné, illetve a bíróságot esetleg arra kényszerítené, hogy a per érdemét illetően álláspontját idő előtt feltárja. A per bírósága ezért nem gyakorolhat kontrollt a reprezentatív felperes pervitele felett, sem a társult perlési szerződés betartatása céljából, sem célszerűségi vagy egyéb szakmai szempontból.[6]

Külföldi példák. Az egyhangúságból fakadó ügynökkonfliktusok bírósági kezelése nem lehetetlen – találunk is erre példát más országokban. Az Egyesült Államokban például ismerünk olyan ügyeket, amelyekben a bíróság megtagadta a csoport képviselőjétől (a magyar terminológia szerint a reprezentatív felperestől) azt a jogot, hogy utasíthassa a jogi képviselőt. Olyan ítéletet is ismerünk, amely szerint, mivel a jogi képviselő nem a „reprezentatív felperes”, hanem a csoport egészének képviseletében jár el, éppen ezért utóbbi utasítási, felmondási joga roppant korlátozott. Gyakorlatilag bírói ellenjegyzéshez kötött.[7]

Sőt míg a magyar rendszerben a perbeli egyezségeket nem vizsgálhatja a bíróság, az egyezségek felülvizs­gálata, „engedélyezése” sok más jogrendszerben kife­jezetten kötelessége is a bíróságnak. A legismertebb ilyen megoldás a holland WCAM-rendszer[8], amelyben pert nem is lehet indítani, hanem kifejezetten csak már megkötött egyezségek bírósági jóváhagyását lehet csak kérni. De például az Európai Bizottság 2013/396/EU számú az uniós jog által biztosított jogok megsértése tekintetében a jogsértés megszüntetésére és kártérítésre irányuló tagállami kollektív jogorvoslati mechanizmusok közös elveiről szóló ajánlása (továbbiakban EU Ajánlás) 28. pontja is a bíróságok feladatává teszi a megállapodások tartalmi vizsgálatát.

Vagyis más – a magyarhoz hasonló, európai, kontinentális jogcsaládhoz tartozó – jogrendszerek is felismerik, hogy a csoporttagok védelme az ilyen perekben akkor is elengedhetetlen, ha első ránézésre a bíróság semlegességét veszélyezteti.

1.2. Res iudicata – kollektív cselekvési probléma

A társult perekben hozott ítéletek anyagi jogerőhatással csak azokra nézve rendelkeznek, akik a csoport tagjai: vagy már a keresetindításkor azok voltak, vagy a csoporttagság változtatására rendelkezésre álló időn belül (és a meghatározott eljárásokon keresztül) abba beléptek, és az ún. összekapcsolást, vagyis azt, hogy a csoporthoz tartoznak, bizonyítani tudják [591. § (3) bek.]. Nincs anyagi jogerőhatás a csoporton túl. Sőt nyitott csoport sincs; vagyis olyan, amelyben csak a csoporttagság feltételeit rögzítenék, és az ítélethez a későbbiekben mások is „csatlakozhatnának”. (Ilyen megoldás lenne az, ha egy tömeges károkozás károsultjainak az ítélet – például egy képlet alapján – meghatározott kompenzációt írna elő; és ezt azok is kérhetnék, akiknek a kára a per időpontjában még nem is létezett, vagy nem volt bizonyítható.)[9]

Klubjószág-teremtés: a perindítást ösztönző hatás. Mint máshol megmutattam[10], ez a magyar jogban megjelenő zárt jelleg az, amit a közgazdaságtan klubjószág-jellegnek nevez. Ez segíti elő elsősorban a perek indítását, lévén kizárja, hogy a perben, a csoportban szerepet nem vállaló, a per érdekében áldozatot nem vállaló, „potyázó” érintettek részesülhessenek az ítélet előnyeiből. Amennyiben a csoporton kívül maradók később pert indítanak az alperes ellen, akkor abban nem hivatkozhatnak arra, hogy az ügyük már eldöntetett.

Nem jogi res iudicata hatás. Látni kell azonban, hogy a csoport lezárásával a perrendtartás csak jogi értelemben zárja ki azt, hogy a csoporton kívüliek – hozzájárulás nélkül – részesülhessenek a per előnyeiből. Ugyanakkor ettől még kialakulhatnak a „szociológiai res iudicata”[11] mechanizmusai. Ilyen lehet az, ha a bíróságok a következő perekben nehezen térnek el az előző döntésektől – még ha jogilag nem is kötöttek hozzá. Erősítheti ezt az, ha az eredeti csoportban részt nem vevő érintettek például ugyanazt a jogi képviselőt bízzák meg – ő értelemszerűen hasonló perstratégiát fog követni, sőt az előző ítéletet ismerve, kifejezetten arra hivatkozva fog fellépni. (Az előbb látott gyakori egyezségbeli kikötés, vagyis, hogy az adott jogi képviselő megpróbálja a csoporton kívülieket is megszervezni, épp ezt szolgálja – és az alperes általában nem véletlenül támogatja a képviselőt ebben.)

Másik oldalról ezen okok (és a perköltségek elkerülése, vagy az ítélet – szemében – kedvező volta) miatt az alperes is várhatóan sokszor hajlik majd arra, hogy a csoporton kívüli tagok számára is „érvényesnek tekintse” a döntést: az újonnan fellépő érintettek számára eleve az ítéletnek megfelelő egyezséget ajánljon. Ezek a nem jogi res iudicata hatást teremtő gyakorlati mechanizmusok viszont erősíthetik a potenciális csoporttagok, az érintettek között potyázási hajlamot, ösztönözheti a „várjuk ki, hogy mit hoz az ítélet, ne vállaljuk a perköltséget, a kockázatot” stratégiát.

Perköltségek. A res iudicata hatás ilyen jogi korlátozása ösztönzi a perindítást, csökkenti az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés akadályait. De az ilyen korlátok ereje erősen függ a perköltségek finanszírozásától. És erről a Pp. nem rendelkezik. Pontosabban csak annyit mond ki, hogy alapesetben a reprezentatív felperest kell kötelezni, illetve jogosítani [590. § (3) bek.]. Ez azonban nyilvánvalóan csak a kiinduló helyzet: alig valaki fogja felvállalni a perindítást, ha ezt a kockázatot neki kell viselnie. Az esetek többségében a reprezentatív felperes meg fogja osztani a kockázatot másokkal. A legnyilvánvalóbb megoldás, hogy a képviselt csoporttagokkal osztja azt meg – például a társulási perhez egyébként is kötelező szerződésben. De elképzelhető az is, hogy (különösen nagyobb ügyek esetében) kialakulnak piaci finanszírozási formák is, amikor a csoporttagokat nem terheli perköltség – közvetlenül legalábbis. A megoldás lényege, hogy fellép egy olyan finanszírozó, amely pervesztés esetére átvállalja a perköltséget – cserébe természetesen azért, hogy pernyerés esetén az egyébként viselendő várható költségeket meghaladó összegre lesz jogosult.[12] (Ezen mechanizmusok elérhetetlensége, kockázatos volta még inkább ösztönzi a reprezentatív felperest arra, hogy a pert egyezséggel zárják le, ne várják meg az ítéletet – különösen olyan egyezséggel, amelyben az alperes vállalja az ő költségei megtérítését.) A társult perek elterjedését minden országban – így természetesen várhatóan hazánkban is – nagyban befolyásolja az ilyen kockázatmegosztási, finanszírozási formák megjelenése. (Érdemes kiemelni, hogy míg a Pp. a kérdést nem rendezi, addig például az EU Ajánlás 15–16. bekezdése foglalkozik a megengedhető perköltség-finanszírozási formák kérdésével.)

2. A társult perek feltételei

Annak természetesen, hogy valami kollektív keresetként kerüljön bíróságra, megvannak a jogi feltételei. Ebben a pontban ezeket tekintem át. Ilyen feltétel a témák köre, az igények homogenitása, a csoport létszáma, a képviselet megfelelő formája. Mielőtt azonban hozzáfognánk, érdemes azonban átgondolni, hogy amennyiben a jog nem teszi lehetővé valamely ügy társult (vagy közérdekből indított) perként induljon el, akkor milyen megoldásokkal érhetik el a csoporttagok a fenti két fontos hatást, vagyis az egyhangúságot és a zárt klubjószág jelleget (res iudicata hatást). Ilyenkor marad az engedményezés.

2.1. Alternatív technika: engedményezés

Amikor a feltételek nem teljesülnek, és szeretnének egységesen fellépni, egy hangon szólni, akkor megtehetik, hogy a csoport tagjainak igényeit a „reprezentatív csoporttagra” engedményezik, és azokért ő perel. Vagyis ekkor is el lehet érni a kvázi-kollektív keresetek előnyeit. Ennek azonban a tranzakciós költségei – az engedményezés tető alá hozása stb. – lényegesen magasabbak, mint a törvénybe foglalt két kollektív kereset költségei. Vagyis bár elméletileg ezekben az esetekben is indulhatnak kollektív perek, de a magasabb költségek miatt szinte biztos lesznek olyanok, akik ezzel az alternatívával nem élnek – vagyis maradnak az egyéni kereseteknél; esetleg azok problémái miatt a perek el is maradnak.

2.2. Témák

A magyar törvény egyik fontos ismérve az, hogy a perek lehetséges tárgyát viszonylag szűk körben határozza meg. A 583. § (2) bekezdése szerint társult per csak három témában indítható: (i) fogyasztói szerződésből eredő követelés érvényesítése céljából, (ii) munkaügyi perben, vagy (iii) előre nem látható környezetterhelés által közvetlenül okozott egészségkárosodás, vagy vagyoni kárigények esetén. Ez az esetkör átfedésben van a közérdekű perek témáival.[13] Épp ezért a törvény az 578. § (3)–(4) bekezdésében rendezi, hogy a közérdekű kereset nem felsőbbrendű – már csak azért sem lehet, hiszen annak hatálya alól is ki lehet lépni. A közérdekű perben hozott ítéletéről a reprezentatív felperes ugyanúgy nyilatkozhat, mint bármelyik más – társult perben felperesi csoport tagjaiként – részt nem vevő érintett. Ezt a nyilatkozatot a reprezentatív felperes a társult perben teszi meg – vagyis az összes csoporttagra érvényes. A reprezentatív felperes kérheti (de például az alperes már nem) azt is, hogy a társult pert a közérdekű per jogerős befejezéséig függesszék fel.

Kimaradó esetkör. Bár más országokban is ismerünk arra példákat, hogy az egyéni kollektív keresetek ügykörét explicit formában korlátozza a jogrendszer[14], és ezzel az adott jogrendszerben meglevő alternatívák (mint láttuk a magyarban ilyen az engedményezés) felé tereli a potenciális felpereseket, de a magyar korlátozás mindenképpen túl szigorúnak (bár nem szokatlannak) tűnik. Több olyan híres „társult per” is sorolható, amely a magyar jog szerint nem indulhatna el. Például nem indulhatnának el a magyar jog szerint:

• az azbesztperek (az építőiparban használt azbeszt miatti a lakók későbbi egészségkárosodása miatt), a dohánygyárak, gyógyszergyárak elleni (gyógyszerek káros hatásai – esetleg nem is a közvetlen fogyasztók, hanem a leszármazottaikra gyakorolt káros hatások miatt indított) perek, mert ezekben a kereseteket jórészt nem fogyasztói szerződés megszegésére, hanem termékfelelősségre hivatkozna,
• hátrányos megkülönböztetés miatti perek, ha azok nem sértenek munkaszerződést – például egy oktatási program, egy intézmény (iskola, egészségügyi intézmény stb.) felvételi politikája ellen indulnának,
• a befektetési csalások, értékpapírcsalások elleni perek,
• a társasági jogi keretek között induló kisebbségvédelmi esetek,
• azon versenyjogi esetek (például kartelljogi esetek), amit nem fogyasztókkal kötött (fogyasztói), hanem más vállalkozásokkal kötött szerződéseket érintenek.

Implicit kizárás. Érdemes kiemelni, hogy az ügykör korlátozására sok országban implicit megoldásokat (is) alkalmaznak – ezek azonban a magyar gyakorlatban hiányoznak. Az ilyen implicit korlátok általában abból származnak, hogy a jogrendszer nem teszi lehetővé – vagy nagyon megnehezíti – az ügyek végső lezárását: kollektív keresetek során csak a felelősség megállapításáig lehet eljutni, a kártérítési igényeket külön perekben, vagy megállapodásokban – már a felelősség ismeretében – kell kezelni. Ilyen megoldást találunk Franciaországban, vagy Olaszországban.[15] De Gerhard Wagner értelmezése szerint az angol representative action rendszerében sem lehetséges (gyakorlatilag) a kártérítési ügyek kezelése.[16] A magyar rendszer azonban a végső lezárás igényével született.

2.3. Homogenitás

Természetesen, minden jogrendszerben fontos feltétele az ilyen perek elindításának az, hogy a csoporttagok igénye valóban kollektív, „azonos” legyen. Különböző jogrendszerek különböző tesztek alapján, többé vagy kevésbé a bíróság diszkrecionális döntésére bízzák ennek megítélését.

Az 585. § (1) bekezdés [különösen annak c)–f) pontja] szerint a magyar jog akkor tekint egy csoportot homogénnek, ha három feltétel teljesül: (i) a csoport tagjainak olyan jogát érinti, amely tartalmában azonos valamennyi felperes vonatkozásában (reprezentatív jog), (ii) az azt megalapozó tények azonosak (reprezentatív tények) [585. § (1) bek. d) pont] és (iii) a célszerű az esetet társult perként lefolytatni. Utóbbi, a célszerűség alatt az 585. § 1. bekezdés f) pontja alapján azt érthetjük, hogy a reprezentatív jog, a reprezentatív tények és az – előző pontban látott – összekapcsolás kérdésében való döntés idő-, illetve munkaigénye nem „olyan jelentős […], melyre tekintettel a társult per hatékonysági előnyei feltehetően elenyésznének”.

A magyar jog tehát mind az első két pont kapcsán, mind a célszerűség kérdésében a bírósági gyakorlattól várja a pontos definíció, teszt kidolgozását. Egyértelmű ez a célszerűségnél: a gyakorlat dönt majd arról, hogy mikor „jelentős” az idő- és munkaigény. A reprezentatív jogok és tények azonosságánál pedig maga az Indoklás is jelzi, hogy a fogalmat a gyakorlatban pontosítani kell majd – szét kell majd választani az ügy központi és nem központi, a fontosabb és az apróbb kérdéseit.

Ez viszont nem zárja ki, hogy a per központi kérdése szempontjából nem létfontosságú kérdésekben az azonosság ne legyen teljes, másképpen, a társult per felpereseinek igénye tekintetében apróbb, az ügy lényegét nem érintő kivételek, mint pl. összegszerű eltérések a marasztalásban, fennmaradhatnak.[17]

A bíróság diszkrecionális jogköre: standardok és tételes szabályok. A magyar jogrendszerben tehát ezen fogalmak („azonosság”, „célszerűség”) pontos jelentését a joggyakorlat fogja kialakítani. Joggazdaságtani értelemben ez ún. standard jellegű – és nem tételes – szabályozás. Ez más országokban is így van: a homogenitásvizsgálat során mindig jelentős mozgásteret, diszkre­cionális döntési kört hagynak a bíróságoknak.[18] Azért alakul ez így, mert a kérdés szinte állatorvosi lóként mutatja mindazokat a jegyeket, amikor érdemes (hatékony) standardokkal és nem tételes szabályokkal rendezni egy kérést.[19]

A standardok ugyan bizonytalanságot okoznak – kevésbé megismerhetőek, az egyes bíróságok gyakorlatai között könnyen kialakulhatnak eltérések –, de ezek teremtenek alkalmat arra, hogy olyan szempontokat is esetileg mérlegeljen a bíróság, amelyeket egy általános szabályban megfogalmazni csak nagyon nehezen lehetne. Természetesen, idővel a jogbizonytalanság a standardok esetén is csökkenhet: kialakulnak kazuisztikus megoldások, vagy éppen adott esetben viszonylag pontosan előre jelezhető kimenetelt adó tesztek. Bármilyen jól előre is jelezhetőek, pontosak is ezek a tesztek, mivel nem tételes szabályokban, törvényekben szerepelnek, így lényegesen rugalmasabbak, könnyebben változtathatóak, amennyiben az élet azt megköveteli. (Ilyen változás oka lehet például az, ha a technológia, a bizonyítási lehetőségek változása miatt változik az, hogy mekkora költséggel jár a társult per és az alternatív megoldások működtetése, vagyis az, hogy mikor „célszerű” ezt a performát előnyben részesíteni.)

Ugyanakkor, mivel a standardokkal a döntés egyértelműen a bíróságok kezébe csúszik, így ezzel egy olyan elem, olyan veszély is beépül a rendszerbe, mely miatt éppen az optimális alá csökkenthet az ilyen perek száma. Lehet ugyanis, hogy a társult perek menedzselésében kevesebb ismerettel rendelkező bíróságok igen szigorú feltételekhez kötik majd azt, hogy adott esetet az azonosság és a célszerűség alapján is megfelelőnek minősítsenek. Ezért lehet, hogy nem lett volna hátrányos, ha ezeket a pereket valamiképpen „centralizálja” a jogszabály: egy adott bírósághoz (vagy legalább olyan bírósági szinthez) telepíti, ahol ez az ellenállás várhatóan kisebb lesz, ahol az ilyen perekkel kapcsolatos szakértelem koncentrálható.[20] (Tegyük hozzá: ha ez megtörténik, vagy megtörtént volna, akkor sok olyan elemet, mindenekelőtt a bíróság ellenőrzési funkcióját is a rendszerben lehetett volna hagyni, amely most – talán – épp azért került ki, hogy a bíróságok idegenkedését csökkentse ezen új performától.)

Homogenitásvizsgálat és a végleges lezárás közötti kapcsolat. A magyar joggyakorlatban a homogenitás feltétele, más jogrendszerekhez képest, várhatóan szigorúbb lesz. Ez egyenesen következik abból, hogy a magyar társult perek a végleges lezárást tűzik ki célul, nem egyszerűen csak megállapítással záródó perek.[21] Mit értsünk ilyen szigorú homogenitásteszten? Jól ismert példa erre a nemzetközi irodalomban[22] például, hogy a dohánygyárak elleni kártérítési perben egységes csoportnak lehet-e tekinteni az aktív és a passzív dohányosokat. Egy megállapító perben – ahol például a dohányzás káros egészségügyi hatásainak (az okozati összefüggésnek) a megállapítása a tét, ott vélhetően nyugodtan lehetnének egy csoport. Ha már a konkrét kártérítési összeg is kérdés, akkor több érv szól amellett, hogy nem. Mivel a magyar rendszer az utóbbit várja el a társult perektől, így vélhetően nehezebb lesz bizonyítani a reprezentatív jog és a reprezentatív tények „azonosságát”.

Homogenitásvizsgálat és bírósági konfliktuskezelés közötti összefüggés. Az „egységesség”, „egyhangúság” kapcsán az előző fejezetben látott dilemma, vagyis, hogy a bíróság foglalkozik-e (milyen esetekben) a reprezentatív felperes és a csoporttagok közötti konfliktussal, szorosan összefügg azzal, hogy a homogenitásnak mennyire szigorú a tesztje. A szigorúbb homogenitásvizsgálat ugyanis (implicit módon) az ilyen csoporton belüli konfliktusok esélyét csökkenti. A nemzetközi összehasonlítások alapján megfogalmazható a (durva) összefüggés[23]: ha egy jogrendszerben szigorúbbak a homogenitásvizsgálat kritériumai, nehezebb egy ügyet kollektív keresetként elindítani, ott kisebb a belső konfliktus esélye. Ahol a bíróságok felvállalják ezen konfliktusok kezelését, ott általában könnyebben engedélyezik a perindítást – és könnyebb kézzel hagyják a későbbi konfliktusok kezelését a bírságokra. Ha egy rendszerből – mint a magyar – hiányzik ez a bírósági konfliktuskezelés (vagy csak gyenge), ott a konfliktusok kezelésére elsősorban a kemény homogenitásvizsgálat marad.

2.4. Csoportnagyság

Az 583. § (1) bekezdése értelmében társult per csak akkor indítható, ha legalább tízfős (homogén) a csoport. A szabályozás egyértelműnek tűnik, bár gyakorlati problémaként merülhet fel, hogy mi történik akkor, ha a csoport létszáma a per során csökken ezen létszám alá.

Joggazdaságtani szempontból azonban érdekes problémát vet fel: miért szükséges ez a korlát? Nem minden jogrendszer ismeri ugyanis. (Az amerikai class action vagy az olasz kollektív keresetek esetében sincs ilyen korlát.) Két érvet lehet ugyanis mellette felhozni, de a magyar esetben mindkettő erősen vitathatónak tűnik. Az egyik az, hogy ezzel akarjuk megóvni a jogrendszert az ilyen társult perek elszaporodásától és az ezekből fakadó problémákból. A másik érv általában az, hogy a csoportszervezési kötelezettség biztosítja azt, hogy az eljáró képviselők valóban az érintettek érdekét képviseljék – a csoport létszáma implicit módon bizonyítja, hogy valóban áll a reprezentatív felperes mögött egy valós csoport.

Joggazdaságtani (ir)racionalitás: perköltségek csökkentése? A perek elszaporodása, az ezzel járó konfliktusok és költségek kezelhetetlenül nagyra növése elsősorban azokban az országokban fontos, ahol a bíróság jelentős szerepet játszik a csoporton belüli, illetve az ügynökproblémából fakadó konfliktusok kezelésében. A nem homogén igények menedzselése ugyanis valóban jelentős problémát jelenthet. A magyar jogrendszer viszont ezt a feladatot nem terheli az eljáró bíróságokra. Éppen ezért a társult perek sem jelentenek annyival több problémát, mint ezen „konfliktusmenedzselést” is elváró országokban. A bíróságokat sem kell a perek ilyen korlátozásával megvédeni tőlük.

Joggazdaságtani (ir)racionalitás: ügynökprobléma kor­látozása? Ha van egy jól megragadható, megszervezett csoport a reprezentatív felperes, az „ügynök” mögött, akkor nagyobb az esély arra, hogy ez a csoport valamiképpen ellenőrizni is fogja annak lépéseit. Ugyanakkor ez az „ellenőrzés érv” csak akkor igazán fontos, ha egy ítélet nemcsak az adott csoport számára zárja le az ügyet, hanem miden érintett számára res iudicatát eredményez. Nem véletlenül ilyen szabályokat más országokban tipikusan olyan esetekben látunk, amikor – hasonlóan a Ptk.-ban szereplő közérdekű keresetek fogalmához – különböző szervezetek törvényi felhatalmazást kapnak arra, hogy például megállapítási kereseteket indítsanak, amelyek az ügyet minden érintett számára eldöntik.[24] A társult per azonban nem ilyen: a hatása csak a csoporttagokra terjed ki.

Joggazdaságtani (ir)racionalitás: bonyolultabb megoldás felé terel. Láttuk az első alfejezetben: a társult per akadályozása nem zárja ki azt, hogy engedményezés útján kvázi társultper induljon. Ha – például a létszámkorláttal – a kisebb csoportokat elzárjuk a társult pertől, akkor e felé és a pertársaságként indított perek felé tereljük őket. (Sőt bizonyos esetekben kötelező is lesz úgy fellépniük.) Márpedig az engedményezés lényegesen nagyobb terhet ró a csoporttagokra (akadályozhatja az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést), a pertársaság pedig emellett lényegesen nagyobb terhet ró a bíróságokra is – hiszen ott az egyes felperesek önállóan járnak el, nem kezelhetőek egységesen.

2.5. Egyéb feltételek: képviselő személye

A per akkor indítható el, (i) ha van egy meghatározott csoporttag (reprezentatív felperes), aki a csoportot egyedül eljárva képviseli, (ii) ha megnevezik a helyettesét is, aki a reprezentatív felperes halála, jogutódlása vagy jogutód nélküli megszűnése esetén azonnal a helyébe lép [584. § (1) bek. b) pont], és (iii) ha van jogi képviselő [582. § (2) bek.].

A perköltségek csökkentése: az egyhangúság biztosítása. A reprezentatív felperes megnevezése első látásra nyilvánvalóan a perköltségek csökkentését szolgálja: a bíróság tudhatja, hogy ki az, aki a csoport nevében eljár. A helyettes pedig az ügy zökkenőmentes (minél könnyebb) folytatását szolgálja a reprezentatív felperes kiesése esetén.

Az ügynökprobléma csökkentése: jogi képviselet. Mint az előző fejezetben láttuk, a képviselő és a képviselt közötti konfliktus vizsgálatától, kezelésétől a magyar rendszer elzárja a bíróságot. A kötelező jogi képviselet szolgálhatja ezt a célt is (természetesen a bírósági munka egyszerűsítése mellett): a jogi képviselő fölötti kamarai kontroll miatt a csoport érdekeivel ellentétes magánérdekű döntései kockázatosabbak. Van ugyanis még egy szervezet, amely felléphet vele szemben, amennyiben a helyzetével visszaél.[25] Ez egyben a reprezentatív csoporttag döntései fölötti kontrollt is jelent – hiszen a jogi képviselőnek a csoport és nem csak a reprezentatív csoporttag érdekében kell majd eljárnia.

3. Belépés, kilépés

Mint a bevezetőben említettem, az ügynökprobléma egyik legegyszerűbb kezelési módja, ha lehetővé tesszük azon érintettek számára a csoport elhagyását, akik elégedetlenek azokkal a lépésekkel, amelyeket az érdekükben eljárók tesznek, illetve azzal az eredménnyel, amelyet ennek révén elérnek. A ki- és belépés lehetővé teszi, hogy eldönthessék, vonatkozzon-e rájuk az ítélet (vagy az egyezség).

Az 587. § (1) bekezdés roppant szigorú feltételekhez köti azt, hogy a csoport kezdeti összetétele módosulhat-e. Egyrészt határidőt szab ehhez: a perfelvételi szakasz végéig meg kell ezt tenni. Másrészt ezen határidőn belül is csak akkor kerülhet erre sor, ha a bíróság meg­ítélése szerint „a belépések, illetve a kilépések következtében nem áll be olyan változás a társult per engedélyezéséről való döntésre hatással bíró körülményekben, mely a korábbi perfelvételi cselekmények megismétlését vagy tartalmuk jelentős módosítását tenné szükségessé”. Harmadrészt, az ilyen ki- és belépéseket be is kell jelenteni a bíróságon, amelynek további eljárási korlátai vannak: a reprezentatív felperesnek egy alkalommal, összesítetten kell kérnie azt.

A szűk határidő problémái. A meglehetősen korai záró határidő gyakorlatilag azt jelenti, hogy a csoporttagoknak éppen arra nem lesz joguk, hogy a ki- és belépéssel jutalmazzák, illetve büntessék a csoportképviselőt. Épp akkor nem fognak már tudni így reagálni, amikor kiderül, hogy a képviselők lépései ellentétesek az ő érdekeikkel. A perfelvételi szakaszban ez még nem (vagy csak lényegesen kisebb eséllyel) fog kiderülni.

A kilépési lehetőség kizárása. Mivel csak viszonylag jelentős költséggel módosítható a csoporttagok köre, így a csoport kapui roppant korán bezárulnak. Ezek nemcsak a belépést, hanem a kilépést is akadályozzák. Különösen fontos korlát lesz itt az, hogy mint az Indoklás is kiemeli: az engedélyt meg kell tagadni, ha emiatt 10 fő alá csökkenne a csoport létszáma.[26] Vagyis egy kisebb csoport esetében a képviselőket ilyen módon szinte lehetetlen lesz büntetni – még akkor sem lesz erre mód, ha már ilyen korai szakaszban kiderülne, hogy a döntéseik ellentétesek a csoporttagok érdekeivel, céljaival. Kilépésre csak akkor kerülhet sor, ha a csoporttag „helyettest” hoz – olyan embert, akit nem zavar a képviselő magatartása. (Vagy – rosszabb esetben – aki nem tud arról.)

Az alperes védelme: szükséges? A lezárás mellett az Indoklás az alperes védelmére hivatkozva érvel: emiatt ismerteti a perbeli kitettségét, kockázatát.[27] Ugyanakkor érdekes, hogy ugyanez az érv nem merül fel a köz­érdekű perek esetében: ott az ítélet ismeretében dönthet az érintett csoporttag arról, hogy a döntés az ő ügyét is lezárja-e. Ezek szerint ott nem szempont az ügyfél perbeli kitettségének, kockázatának ismerete…

Tegyük hozzá, hogy más országok gyakorlata is azt bizonyítja (amit a közgazdaságtani modellek is állítanak): az alperesek számára a későbbi ki- és belépés esélye önmagában nem jelent problémát. Mint minden kockázattal, ezzel is könnyedén számolnak. Tény, hogy a csoport zártsága, különösen a nagyobb száma növeli a megegyezési hajlandóságot. Illetve azt is tudjuk, hogy a per lezárása lényegesen többet ér a számukra (és ezért az egyezséget is gyakran ahhoz kötik), ha viszonylag nagy csoportot érint.[28]

Nem eljárásjogi alternatívák. A perrendtartás szabályozása csak a perjogi következményeket kezeli. Tudni kell azonban, hogy bár az anyagi jogerőhatás azokra nem terjed ki, akik a perfelvételi szakasz végén nem tagjai a csoportnak, de a gyakorlatban a „csoporthoz” ők is csatlakozhatnak. (Esetleg a tagok ki is léphetnek, de ennek itt most kisebb a jelentősége.) Mint az első fejezetben a szociológiai res iudicata hatás kapcsán említettem: a gyakorlatban könnyen lehet, hogy a bírósági döntés egyezségi alapot jelent majd azok számára is, akik nem tagjai a csoportnak. A perköltségeket elkerülendő, az alperes tehet nekik ennek megfelelő egyezségi ajánlatot, a csoport ügyvédje (megfelelő érdekeltség esetén) próbálhatja őket egy ilyen „második hullámba”, „egyezségi körbe” bevonni stb.

Ha ilyen mechanizmusok a gyakorlatban valóban megjelennek majd, akkor annak épp az lesz a következménye, hogy a bíróság kevésbé ismeri majd a döntései következményeit. Ugyanis, ha az ilyen tagok a per során hivatalosan is csatlakozhatnának a csoporthoz, akkor a bíróság a döntésekor ezt az információt is figyelembe vehetné. A szabályozás azonban ezt az információt, vagyis, hogy kikre terjed majd ki a gyakorlatban a döntés hatása, elérhetetlenné teszi.

4. Társult perlési szerződés

Társult per csak akkor indítható, ha a csoport tagjai társult perlési szerződést kötnek. Nem elég az, hogy mindegyikük meghatalmazza a reprezentatív felperest a képviselettel – ez volt a Szakértői Javaslat álláspontja.[29] A társult perlési szerződéssel szemben komoly tartalmi követelményeket állít a törvény; azt mellékelni is kell a keresetlevélhez, viszont a betartását, vagyis azt, hogy a reprezentatív felperes annak keretei között jár-e el, a bíróság nem ellenőrzi. Vagyis a szerződés csak azt a célt szolgálja, hogy a reprezentatív felperessel szemben később szerződésszegés címén felléphessenek az elégedetlen csoporttagok.

Maga az Indoklás is jelzi, hogy meglehetősen „rendhagyó”, hogy a perrendtartásban szerződési szabályok szerepeljenek.[30] Nemcsak annyiban rendhagyó a szabályozás, hogy ebben a törvényben szerepel, hanem – legalábbis első látásra, úgy tűnik – annyiban is, hogy a szerződési jog megoldásaitól eltérő módszereket alkalmaz. A társult perlési szerződés szabályozási technikája, szabályozási elvei meglehetősen szokatlanok: csak kógens szabályokról és kötelező tartalmi elemekről szól; diszpozitív megoldásokat nem ad. Ezt – a szerződési jog közgazdaságtani elemzése számára furcsa módon – úgy indokolja, hogy nem akarja a felek szerződési szabadságát azzal korlátozni.

A törvény a felek belső jogviszonyának rendezése tekintetében a felek szerződési szabadságát tiszteletben tartja, és diszpozitív szabályokat sem tartalmaz, annak érdekében, hogy a felek kifejezett megegyezéssel rendezzenek minden lényeges kérdést, azaz maguk alakítsák ki a szerződés kikötéseit.[31]

4.1. Kógens szabályok

A társult per tartalmát meghatározó 586. § egy kógens szabályt tartalmaz: a felperesek számára megítélt, vagy az egyezségben megállapított pénzösszeg követelésarányos elosztását. A törvény más pontjain két további kógens szabályt találunk. Az 590. § (2) bekezdése értelmében a felek nem állapodhatnak meg abban, hogy közös számlára kérik a fizetést, amelyet – egyébként, vélhetően – a reprezentatív felperes, vagy a jogi képviselő osztana szét, mindenkinek közvetlen fizetést kell kérnie. Kógens szabályként tekinthetünk a jogi képviselő kötelező alkalmazására is. Utóbbit a per feltételei között láttuk, ezért koncentráljunk most a másik kettőre!

Követelésarányos elosztás: a perlés (lehetséges komoly) akadálya. Az, hogy a kapott összeget követelésarányosan kell elosztani, igen komolyan korlátozza a felek szerződési szabadságát – sőt adott esetben a csoportszervezést és így a perindítást is veszélyeztetheti. Kiveszi ugyanis ez a rendszerből annak a lehetőségét, hogy a felek az „érdekeltségüktől” eltérő, azt meghaladó kifizetésekkel próbáljanak a csoport tagjai közé vonzani új tagokat (akik akár a személyük, akár csak a csoport létszáma miatt fontosak lennének). Tudjuk, hogy a társasági jogban is bevett, hogy a fontos erőforrásokat, például információt, kockázattűrő képességet hozó speciális tagoknak ilyen módon, a „többi befektetőtől” eltérő kifizetéseket, jogokat ajánlhatnak.[32] Erre itt nincs lehetőség – legalábbis a társult perlési szerződés keretében nincs.

Persze, ha a felek ezt akarják, akkor vélhetően különböző „szindikátusi” megállapodások révén (vagyis a társult perlési szerződés melletti egyéb szerződésben) kell ezt elérniük. Ha pedig ilyenek létrejönnek, akkor az várhatóan nem könnyíti, hanem nehezíti majd a másodlagos – már a társult pert követő, a reprezentatív képviselő szerződésszegését vizsgáló – perek eldöntését. Ha pedig azok eldöntése nehezebbé válik, azok kiszámíthatatlanabbak lesznek, akkor ez tovább nehezíti az ügynökprobléma kezelését.

A másik lehetőség, hogy nem a kapott összeg szétosztásában, hanem a rájuk terhelt perköltség csökkentése révén próbálják ösztönözni az ilyen tagokat. Ez azonban szintén csak a rendszer nehezebb áttekinthetőségét okozza: egyszerűbb lenne, ha hagynánk a kifizetések eltérítését a követelések arányától. A mostani rendszerben a bíróság a kifizetések oldalán az arányosságot köteles vizsgálni, míg a másik – nehezebben megfigyelhető, magasabb tranzakciós költséget okozó – oldalon viszont a felek szabadon alakíthatják a viszonyaikat.

Közös számla kizárása. A közös számla kizárása az Indoklás szerint „a visszaélések kizárása érdekében” szükséges.[33] Ilyen visszaélések például azok, amikor ún. visszatérítendő alapokban állapodnak meg. Ez esetben az alapba fizetett összegből finanszírozzák a károsultak kártérítését, viszont ha a károsultak közül valaki vagy valakik nem igénylik azt, akkor a maradvány visszajár. Adott esetben a reprezentatív felperes, vagy a jogi képviselő már lehet érdekelt abban (különösen, ha olyan az alperessel kötött megállapodás), hogy a károsultak ne igényeljék azt, köthetik például a kifizetést meglehetősen bonyolult igazolási, adminisztrációs rendszerhez.[34]

Ugyanakkor, mint fent is említettem, ez a szabály viszont azt is jelenti, hogy az ügy végleges (a kifizetéseket is magában foglaló) lezárása megnehezedhet. Így lesz ez, ha a csoporttagokkal a teljes per során kapcsolatban levő képviselő egyszerűbben menedzselné egy közös számláról a kifizetéseket, mint az alperes – akire a mostani szabályozás az adminisztrációt terheli. Ráadásul, ez csak az esetleges kártérítés oldala: ha a reprezentatív felperesnek költségigénye is lesz a tagokkal szemben, akkor a közös számla kizárása még tovább bonyolítja az eljárást. Ugyanis közös számla esetén – nettó, a költségekkel csökkentett kifizetések révén – egy lépésben megoldható lenne az, ami most két fizetési hullámot generál: először az alperes fizeti ki a „bruttó összeget” a csoporttagoknak, akik utána egyesével megfizetik a költségeket a reprezentatív felperesnek.

4.2. Kötelező tartalmi elemek – diszpozitív szabályok nélkül

Az Indoklás – a bevétel elosztása mellett – a szerződésben szabályozandó két másik legfontosabb további korlátot (i) a finanszírozás kérdéseinek és (ii) a reprezentatív felperes perviteli korlátainak megállapításában látja.[35] Ezeket a korlátokat fogalmazzák meg az 586. § (1) bekezdés e)–k) és m)–n) pontjai. Azzal azonban, hogy ezeket csak kötelezően megválaszolandó kérdésként és nem diszpozitív szabályként fogalmazza meg a törvény, jelentősen nehezíti az ilyen szerződések megkötését.

Diszpozitív szabályok hiánya: a tranzakciós költségek növelése – a perlés nehezítése. A diszpozitív szabályok alapesetben – az Indoklás érvelésével[36] szemben – nem korlátozzák a felek döntési jogait, hanem éppen hogy elősegítik a szerződések létrejöttét. Csökkentik a tranzakciós költségeket, rendeznek olyan problémákat, amelyeket a feleknek (ha nem akarnak róla előzetes tárgyalásokat folytatni, a diszpozitív szabálytól eltérően rendelkezni) innentől nem kell.[37]

Diszpozitív szabályok révén való szabályozás. Természetesen, annyiban igaza van az Indoklásnak, hogy a diszpozitív szabályok is befolyásolják a felek döntéseit – ragadósak, ahogy az irodalom nevezi[38]: sokan akkor sem térnek el tőlük, ha más szabály jobb lenne az ő speciális helyzetükben. De nem tilos eltérniük – a szabályok léte pedig megkönnyíti a szerződéskötést, a perindítást.

Sok jogrendszer éppen azért is használja ezeket a megoldásokat arra, hogy a feleket bizonyos megoldások felé tereljen. Például, ha a perköltségek elosztására szerepelne egy diszpozitív szabály – ahogyan a Szakértői javaslatban szerepelt[39] –, akkor az sok csoportnál, aki a mai szabályok szerint más megoldást talál, okozhatja, hogy azt a szabályt választják, függetlenül attól, hogy eltérhetnek tőlük (és sok a helyzetet felmérő csoport el is fog térni tőle).

4.3. ÁSZF

A társult perlési szerződés kapcsán fontos gyakorlati probléma lesz, hogy azt ÁSZF-nek lehet-e tekinteni. Maga az Indoklás is mintha abból indulna ki, hogy igen. Feltevése szerint azt a reprezentatív felperes és jogi képviselő dolgozza majd ki.

A társult perlési szerződés módosítására csak valamennyi társult tag teljes konszenzusa esetén van mód, melyre – a gyakorlati nehézségek miatt – vélhetően ritkán fog sor kerülni. Emiatt a szerződés megkötése, a rendelkezések kialakítása tekintetében a reprezentatív felperest és jogi képviselőjét igen nagy felelősség terheli.[40]

Amennyiben a társult perlési szerződés általános szerződési feltétellel kötött szerződésnek minősül majd, akkor annak tartalmát tekintve roppant fontos korlátot jelent, hogy

1. a Ptk. 6:78. § (2) bekezdése szerint külön tájékoztatni kell majd a csoporttagokat minden olyan feltételről, amely lényegesen eltér a jogszabályoktól vagy a szokásos szerződési gyakorlattól; és hogy
2. ebben az esetben külön vizsgálandó a szerződés egyes kikötéseinek tisztességessége (Ptk. 6:102., 6:103. §).

Diszpozitív szabályok szerepe ÁSZF esetén. A Ptk. 6:78. § (2) bekezdése értelmében a diszpozitív szabályok (mivel jogszabályban meghatározott feltételt jelentenek) valóban korlátozzák némileg a magánautonómiát: azoktól csak külön tájékoztatás révén lehet eltérni. E tekintetben az, hogy a Pp. nem fogalmaz meg ilyen diszpozitív előírásokat, első látásra valóban egyszerűsítik a szerződéskötést: nincs ilyen tájékoztatási kötelezettség. Ugyanakkor, nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy nemcsak a jogszabályoktól, hanem a „szokásos szerződési gyakorlattól való eltérés” is megalapozza ezt a tájékoztatási kötelezettséget. Fogalmazhatnánk úgy: ilyen kiemelt szabályok vélhetően ugyanúgy lesznek, csak azokat diszpozitív szabályok hiányában nem a jogszabályokból, hanem a „szokásokból” lehet megismerni.

Tisztességtelenség: kiszámíthatatlan feltételek. Amennyiben a társult perlési szerződés ÁSZF-nek számít, akkor a tisztességtelenség miatti érvénytelenség gyakorlatilag egy új kógens szabályt jelent. Olyan kógens szabályokat, amelyek csak lassan, a másodlagos perekben (hiszen magában a perben a társult perlési szerződés nem játszik szerepet) alakul majd ki.

Összefoglaló

Az írás a magyar társult per szabályozását tekintette át, fő kérdése az volt, hogy a gyakorlatban milyen problémák akadályozhatják (esetleg?, várhatóan?) az elterjedését. Láttuk, hogy a magyar gyakorlatban a kollektív cselekvés probléma viszonylag könnyen leküzdhető lesz – úgy tűnik. Ezzel szemben az ügynökprobléma kezelésére alig maradt hatásos eszköz. Az ügynökprobléma – a bevezetőben felidézett – három megoldása közül a kilépés meglehetősen nehézkesen alkalmazható, és a bírósági ellenőrzés sem lesz része a magyar gyakorlatnak. Elvileg marad a harmadik a tiltakozás – illetve a másodlagos perekkel való fenyegetés. De ezek hatásossága nyilvánvalóan lényegesen elmarad a két másik eszköz (hiányzó) ereje mögött.

A magyar szabályozásba több olyan jogi akadály is került, amelyek (talán feleslegesen) nehezítik az ilyen perek elindítását. Idesorolható a perek tárgyának megkötése, a csoportnagyság előírása, a csoporttagok szabad cserélődésének (a be- és kilépés) erőteljes korlátozása, illetve a társult perlési szerződés kötelezettsége, amely a bírósági kikényszerítés hiányában az adott perben nem is hatásos eszköz, illetve várható ÁSZF jellege és a diszpozitív szabályok hiánya miatt meglehetősen nehezen (magas tranzakciós költséggel) hozható csak létre.

 

Szalai Ákos
egyetemi docens (PPKE JÁK), tudományos munkatárs (MTA TK Jogtudományi Intézet)

 

---

* A tanulmány a K-105559. nyilvántartási számú OTKA kutatás keretében készült. A tanulmány korábbi változataihoz fűzött kritikai megjegyzései miatt a szerző köszönettel tartozik Horváth E. Írisznek. e-mail: szalai.akos@jak.ppke.hu

^[1] Harsági Viktória: Kollektív igényérvényesítés. In: Varga István – Éless Tamás (szerk.): Szakértői Javaslat az új polgári perrendtartás kodifikációjára. Budapest, HVG-ORAC, 2016. (továbbiakban: Harsági [2016a]) 751.

^[2] Szalai Ákos: Kollektív keresetek a kontinensen – joggazdasági elemzés. Magyar jog, 63., 2016/4. 217–225. (továbbiakban: Szalai [2016])

^[3] Szalai Ákos: Kollektív keresetek joggazdaságtana. Iustum Aequum Salutare X. 2014/1.163–181. (továbbiakban: Szalai IAS), Szalai Ákos: Kollektív keresetek szabályozási kérdései – joggazdaságtani elemzés. Magyar Jog, 61 2014/12. 706–712. (továbbiakban: Szalai MJ)

^[4] A peren kívüli egyezség jogi helyzete első látásra meglehetősen bizonytalan – ezért ez a képviselettel kapcsolatos szabályozás mind a két döntéshozót (az alperest és a reprezentatív felperest is) arra ösztönzi, hogy inkább perbeli egyezséget kössenek.

^[5] Szalai IAS i. m. 179.

^[6] Indoklás az 586. §-hoz

^[7] A joggyakorlatot bemutatja: John C. Coffee Jr.: Class Action Accountability: Reconciling Exit, Voice, and Loyalty in Representative Litigation. Columbia Law Review 100, (2000) 406–416.

^[8] Lásd Szalai (2016) i. m. 223.

^[9] A kollektív keresete irodalmában ez a probléma, mint a későbbi károsultak kezelésének kérdése jelenik meg. Ez merült fel például a Ortiz v. Fibreboard Corp (119 S. Ct. 2295 [1999]) ügyben. Lásd Szalai IAS i. m. 179.

^[10] Szalai IAS i. m. 167–171.

^[11] Szalai IAS i. m. 168.

^[12] Ilyen finanszírozási formákról lásd Szalai MJ i. m. 710.

^[13] A közérdekből indított pereknél ilyen tételes lista nincs, ott az 571. § más törvényekre bízza, hogy mely esetekben hatalmaznak fel valamilyen szervezetet ilyen kereset indításával.

^[14] Ilyen például az olasz fogyasztóvédelmi rendszer. Erről lásd: Elisabetta Silvestri: Class Actions in Italy: Great Expectations, Big Disappointment. In: Viktória Harsági – C. H. Van Rhee (eds.): Multi-Party Redress Mechanisms in Europe: Squeaking Mice? Cambridge–Antwerp–Portland: Intersentia, 2014., Eleonora Rajneri – Cristina Poncibò: Italy (Country report – British Institute of International and Comparative Law http://www.collectiveredress.org/collective-redress/)

^[15] Szalai [2016] i. m. 221., 223.

^[16] Gerhard Wagner: Collective Redress – Categories of Loss and Legislative Options. Law Quarterly Review, 127 (2011) 73–74.

^[17] Indoklás az 590. §-hoz.

^[18] Például az Egyesült Államokban az 1990-es, 2000-es években fontos fordulatként értelmezik, hogy a bíróságok a korábbinál tartózkodóbbakká váltak: a közös kérdés kifejezést elkezdték szűkebben értelmezni. (Lásd Szalai MJ i. m. 711.)

^[19] Louis Kaplow: Rules versus Standards: An Economic Analysis. Duke Law Journal 42 (1992) 557–629., Barbara Luppi – Francesco Parisi: Rules versus Standards. In: Francesco Parisi (ed.): Production Of Legal Rules. Cheltenham: Edward Elgar, 2011. 43–53.

^[20] Ez szerepelt a Szakértői Javaslatban. Harsági Viktória: Társult perlés. In: Varga István – Éless Tamás (szerk.): Szakértői Javaslat az új polgári perrendtartás kodifikációjára. Budapest, HVG-ORAC, 2016. (továbbiakban: Harsági [2016b]) 768.

^[21] Amikre a közérdekű pereknél maga a törvény is lehetőséget ad: ott a 574. § (3) bekezdése szerint lehetőség van nem teljes lezárást adó, hanem csak (például egy szerződési passzus tisztességtelenségét, vagy egy károkozó magatartás felróhatóságát) megállapító döntéssel záródó perre, azt kimondó ítéletre. A konkrét érintettek, sértettek jogorvoslatáról egyéni perekben születne döntés – már a megállapító ítéletből kiindulva.

^[22] Az egyik leggyakrabban hivatkozott eset a Castano v. American Tobacco Co. (84 F.3d 734, 743 [5th Cir. 1996]) ügy, amelyben a bíróság kimondta, hogy a dohánygyártók elleni perben a láncdohányosok és az alkalmi dohányosok igénye nem azonos. Lásd például: Guido Calabresi: Class actions in the U.S. experience: the legal perspective. In. J. G. Backhaus – A. Cassone – G. B. Ramello (eds.): The Law and Economics of Class Actions in Europe. Cheltham: Edward Elgar, 2012, 19.

^[23] Szalai [2016] i. m. alapján.

^[24] Szalai [2016] i. m. 219–221. alapján.

^[25] Indoklás az 586. §-hoz.

^[26] Indoklás az 587–589. §-hoz.

^[27] Indoklás az 587–589. §-hoz.

^[28] Szalai MJ i. m. 707.

^[29] Harsági [2016b] i. m. 773.

^[30] Indoklás az 586. §-hoz.

^[31] Indoklás az 586. §-hoz.

^[32] Jonathan R. Macey: Corporate Social Responsibility: A Law & Economics Perspective. 17 Chapman Law Review (2014) 344. Stephen M.  Bainbridge: Corporate Law. New York, NY, Foundation Press, 2009.  419–441.

^[33] Indoklás az 590. §-hoz.

^[34] Szalai IAS i. m. 179.

^[35] Indoklás az 586. §-hoz.

^[36] Indoklás az 586. §-hoz.

^[37] Magyarul például: Robert Cooter – Thomas Ulen: Jog és közgazdaságtan. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2005. 227–235.

^[38] Daniel Kahneman – Jack L. Knetch – Richard H. Thaler: The Endowment Effect, Loss Aversion, and Status Quo Bias, 5 Journal of Economic Perspectoves (1991) 193–206., Russell Korobkin: Inertia and Prefe­rence in Contract Negotiations: The Psychological Power of Default
Rules and Form Terms. 51 Vanderbilt Law Review (1998) 1583–1651., Russell Korobkin: The Status Quo Bias and Contract Default Rules, 83 Cornell Law Rebview (1998) 608–687.

^[39] Harsági [2016b] i. m. 781.

^[40] Indokolás az 586. §-hoz.